Virág a végtelenben. Bukarest, Irodalmi Könyvkiadó, 1963. Forrás sorozat. (Méliusz József előszavával)
Hajnali kiáltás
Délután a telepen
Építkezés
Állványok fölött
Elégia
Így élni mindig
A bukaresti falumúzeumban
Konstancai sikátor
Török lány a cellulózgyárban
Festők az iskolában
Vers egy kékiringóról két változatban ...
Sipos Katalinnál Sámsonban
A sámsoni óvodában
Öregasszony
Árva
Színésznő
Prospektus-vers
Lakótelep
Új ház
Új lakók
Neonfények
Tűnődés
Hangok
Ág
Minden asszonyok éneke
Szombat délután
Hangulat
Szerelem
Négy virágének
Szavak helyett
Két miniatűr
Szerelmes vers lila éggel
Csillagaimtól szemedig
Madár csőrében virág
Fényképek
Családi ház
Vitrin
Korszerűtlen alázat
Nagyanyám
Csecsebecsék
Születésnapomra
Rózsafüzér
Gyermekkorom – háború
1942
Vonatok
Kedden este
Háború után
Leheletnyi béke
Kérlelhetetlenül
Vers a törvényekről
Eretnekek
Mai ének Leninről
Meztelenül
Elégia a holnaphoz
Hétszirmú vers
Negyven év
Távlat
Belső gyarmatokon
Itthon a világban
A jövő tájain
Szabó Lőrinc olvasása közben
Vízió három tételben
Boldogság-ének
Ősz
Kék vers
Virág a végtelenben
HAJNALI KIÁLTÁS
Micsoda feltörő öröm ez a nap!
Éjféltől hajnalig megért az aranyalma!
Mint sziklaomlás zúdulnak a völgybe
a harsány hajnali zajok,
gépek remegnek az indulás örömével.
Láthatatlan drótkötélpályán jár a nap,
a nagy sárga csille.
Darabosan ömlik belőle a fény-beton.
A kerítésen olajfoltok
csillognak, mint a szerelők homlokán.
Az úton tócsák szivárványszeme hunyorog,
útszélre hajtja a szél a vizet,
a szivárvány összetörik,
de még egyszer átremeg rajta
egy buldózeresfiú
tegnapi mosolya.
(1959)
DÉLUTÁN A TELEPEN
A legszebbek azok a délutánok,
amelyek egymáshoz űzik az embereket.
Mint mesében a kilencvenkilencedik
aranylakatú szoba,
nyílik meg ilyenkor egyik ember a másik előtt.
A levegő olyan sűrű,
akár az óbor, és olyan erős is,
s az összetartozás örömétől
megrészegednek az emberek.
A telepen ilyenek
a délutánok.
(1959)
ÉPÍTKEZÉS
Épülő házak csontvázai.
A gerendából vaskampók görbülnek kifelé,
kinyúlnak, mint az ujjak,
nyugtalanul: a félig készbe merednek,
s a teljességért sikoltoznak.
Aztán rájuk borul a fal,
s ők boldog-hangtalanul
elkeverednek az egészben.
(1959)
ÁLLVÁNYOK FÖLÖTT
A gerendák durván összeütve -
így állt ott az állvány.
Kivöröslött mögüle
a ház meztelen teste.
Kötelek csüngtek, deszkák
lógtak a levegőben,
és fent egy ember állt.
Láttam, amint kiegyenesedett,
pihent egy kicsit, aztán
folytatta a munkát.
Egy gerendán csüngött a kabátja,
s a reflektor fénye
fel-felvillantotta az arcát.
Hatalmas falként
vöröslött mögötte az ég,
s az ember
a maltert mintha reá csapta volna.
(1959)
ELÉGIA
Láttam az utolsó tutajt,
amint átengedte Békáson a gát.
Láttam az utolsó tutajt úszni lefelé,
fenyőágakkal tisztelték meg,
zöld ágakkal tisztelték meg ezt a szép halált.
Fenyőágasan úszott tova a tutaj
a sötétség hosszú századaival,
elmúlt idők dísztelen emlékeivel,
a fenyők vízbeszóródó tűivel.
(1959)
ÍGY ÉLNI MINDIG
Ma dolgoztunk csupa kedvtelésből,
és olyan jóízű volt a munka!
Mint ahogy jólesik énekelni
vagy kinyújtózni fűbe, habokba.
És haraptunk a levegőbe,
és kipróbáltuk minden izmunk,
és fitogtattuk erőnk, testünk,
s a kacagásban lubickoltunk...
De jó lenne így élni mindig!
(1957)
A BUKARESTI FALUMÚZEUMBAN
Valami szépre gondolt egy parasztlegény,
s virágot faragott dús szirmú,
gyöngéd szárú rezedát.
Valami szépre gondolt egy leány,
s hímzett szelíd madarakat. ,
A hímzett és faragott csodák
kivirágzottak a földbe vájt
kunyhókban is
Életük szegény és sivár volt,
mint a tapasztott padló, apró ablakok,
tört szalma az ágyban,
tört szavak, törött sóhajok.
Életük sivár volt, szinte rájuk
hullott a mennyezet, s a földszagú
szobákban úgy vágyták a teljes életet,
olyan erővel, ahogy a szívós hegylakók
szántják a köves földet, úgy áhították
a szépséget, hogy hímeztek maguknak
virágot, szőttek sokszáz éven át,
fába faragták a szabadság álom-madarát,
mert csak ez volt szép: a virág, a madár
s a szerelem - s mindhárom
oly gyöngéd, hajlékony, védtelen
a vad törvények közt -
hát gyöngéden bántak vele.
Századok piros vérében járok.
Döbbenten nézem, ahogy a sivár
életekből kivirágzott
remekművekben buján
hajladozik a teljes élet
öröme-vágya, s micsoda erő
tört elő a sok alacsony tető
alól, lázadó virtus, hatalmas
alkotókedv és akarat
teremtett tűz-madarakat,
s felszálltak, fel, túl a tetőn
az alacsony egen, túl fergetegen,
a napba szálltak egyenesen,
s a hazátlan öröm a végtelen
fényben virágzott ékesen.
(1960)
KONSTANCAI SIKÁTOR
Fáradt füst-illat, himbáló
házak: múlt-szürkék, szétmállók,
kövek: koponya-fehérek,
fájdalmak kopott emléke,
Testemre tapadó sikátor,
századok szennyét kitáró
ablakok, sunyító szeműek,
házak aljában por-füvek.
Szemedben dülöngő századok,
fülledt zugokból kiáltó,
emlékeztető falak, füst-jelek,
versemben füstölögjetek!
Fekete egű iszonyat,
múltra meredő gondolat,
kutyatej-ízű utcazug,
rágom s a számban összefut
íze, kiköpnöm nem lehet,
s ízével számban nem élhetek.
Tántorgok, tengerbe hullatom
szemem: örömben mosdatom,
s az újjáépült partokon
a nyomor halteste fuldokol.
(1960)
TÖRÖK LÁNY A CELLULÓZEGYÁRBAN
Tizenhárom emelet magasából
hullatja földre mosolyát.
Körülmossa az elposhadt idő
nád-sziget gyermekkorát.
Apja szíven szúrta félhold-szívével
anyja arcába vágta a koránt,
apja kidobta, mint a romlott ételt,
anyja fájdalom-füstön aszalta,
mert román fiút szeretett.
Törékeny tükör-arca
villog hajnal-hidegen,
válla hajlik, cipeli az ablaküvegeket,
öröme szétágazik
a szürke csöveken,
piros kazánok nap-szíve védi.
Tizenhárom emelet magasából
hullatja földre mosolyát.
(1960)
FESTŐK AZ ISKOLÁBAN
Három nap alatt barátaim lettek a festők,
amikor javították az iskolát.
Az egyik anyáskodva, huncutul
még fiút is talált,
hogy hazakísérjen - s hátha -,
könnyen egymásratalálnak az emberek.
Három napon át együtt ettük a dinnyét,
és én festékesnek láttam az eget.
S a vödrök, kis tarka állatok,
úgy botladoztak lábunk előtt,
hogy sajnáltam volna belerúgni
egyikbe is. A létrák úgy álltak ott,
esettül, bambán, mint a falnak
támasztott mankók.
Az ember csak jön-megy a tárgyak közt,
hallgat
s barátokra lel,
s van úgy, hogy három napon át
újra és újra festi ezt a verset
és közben - ugye - önmagát.
(1960)
VERS EGY KÉK IRINGÓRÓL KÉT VÁLTOZATBAN
I
Kék iringó. A mezőn virág,
itt, a kezemben áttetsző ujjak bokra,
a végtelen
lengő-kék üzenete.
Szára áttetsző kék, fehér, esengő, gyöngéd,
mint öregek kezefején az erezet,
mint betegek röntgenvilágította teste;
kirajzolódik szerkezete,
védelmet nem kérve, csupaszon,
majdnem meztelenül
hordja szárán, szinte kívül, az ereket.
Ujjait széttárja, belefúrja az égbe,
a szélbe, kéken,
a szememen át a végtelenbe ível
áttetsző, égi-kék erezete.
II
Kék iringó-szárak - neoncsövek
világítanak a búzatábla mentén.
A szívós akarat világít bennük kéken,
szinte eseng áttetsző erezetük,
a lét nagy áramába fogódzva lüktet,
mint halántékon az erek.
A gondolatot is ilyen áttetsző erek védik,
mint e virág nedveit -
már-már azt hiszem,
gondolat kering a kék iringó ereiben,
attól sugárzik.
De a puszta lét is,
a magára nem gondoló virág-lét is
olyan hatalmas, sugárzó,
s ilyen áttetsző szárakon tör fel
újra és újra
egész a gondolatig, s onnan tovább -
Kék iringó-szárak,
ujjaim helyett ujjaim,
kössetek a végtelenhez,
hadd keringjek benne én is,
mint bennetek a nedvek,
bennem kék iringó-gondolatok.
(1962)
SIPOS KATINÁL SÁMSONBAN
I
Jön, belelovagol a versbe.
Nem lépik virágot a lova,
de felhányja, kapálja a földet,
nyomában a dombok termőfölddé lelkesülnek.
Nagy, döbbent szemekkel néz rá
Ady vidéke.
Széttöredezik a táj régi arca,
a távíródrótok keresztülszelik,
s a búzával nő a bizakodás.
II
A mérnöknő a néptanácstól kapott lakást,
bútort, fát,
a kollektivistáktól szeretetet.
Könyvei s egyszerű tárgyai közt
úgy él itt,
mint aki végleg hazatalált.
Renaissance képek (reprodukciók),
József Attila-versek
teszik otthonossá a szobát.
A virág nem dísz itt,
de része a lakásnak.
Az ajtón szegek - kucsma, bekecs,
bársonynadrágok sorakoznak,
s a szekrényben vasalt szoknyák, blúzok
várnak vasárnapig
türelmetlenül.
Rádión jut el hozzá a nagyvilág - gondolnád -,
de a falu ma úgy tele a nagyvilággal,
hogy minden mondat, minden mozdulat
az űrhajót építők szavának, mozdulatának
továbbremegése -
csak aki nem él, nem dolgozik itt,
az hiszi, hogy messze innen
a huszadik század.
(1962)
A SÁMSONI ÓVODÁBAN
A gyermekek közt megtalálod
szabadságod. Nem kérdik, honnan
jöttél hozzájuk, hányas a lábad,
mit írsz? regényt? mikor jön az ihlet?
Csak fújják, teli torokból fújják,
ha kéred, hogy énekeljenek.
A gyermekek közt megtalálod
szabadságod. - Valami szépet
rajzolj, kislányom - mondod,
s a kis óvodás komolyan, lassan
rajzolni kezd egy biciklit,
s aláírja nyomtatott betűkkel:
M A G D U S - né, írtam - mondja,
s a betűkre büszke, nem a rajzra.
A gyermekek közt megtalálod
szabadságod. Úgy szavalnak,
úgy énekelnek, hogy a jövő
mezítláb köztük nyargalászik.
(1962)
ÖREGASSZONY
Ül a tornácon, dohányvirágok közt,
rezeg kis fehér feje.
Üldögél, elbóbiskol néha.
Kis öröme a kis kertben
- reszkető sugár - szétterül.
Mosolyában ütött csuprok melegednek,
posztópapucsa melengeti mosolyát.
örül, ha szól hozzá valaki,
kihozza a széket a tornácra
maga mellé, letörli,
hallgat reszketegen,
s megszólal néha: szép a krumpli.
(1962)
ÁRVA
Magdus félhold-szeme,
csapkodó varkocsa
ide-oda szállong
a nagy hegyek között.
Kacagása felszáll -
hajnali madárka.
Két hegyes kis válla
páros szomorúság,
két sovány kis karja
páros keserűség.
Nőj meg, Magdus, nőj meg!
Kékfekete hajad
csak úgy tekeredjék,
mint a patak vize.
Lábad sudár legyen,
vállad erős legyen,
te magad maradj meg,
kis hajnali madár:
csendes mosolygású,
ékes nevetésű.
Szállj fel, madár, szállj fel
a nagy hegyek közé,
kapj fel jó magosra,
mint a kacagásod,
mint hajnali kedved,
hogy a havasoknál
távolabbra elláss,
hogy a fényességben
magad örvendezzed.
Édesanyád búja,
a nagy bánat súlya,
mint a füst az égen,
szerteszét oszoljon,
vígságra változzon,
úgy örülj, úgy repkedj,
mint hajnali madár,
ki szárnyát fürösztni
havas patakra jár,
szárnyát száringatni
a magos égbe száll,
szárnyát csattogtatni
a válladra leszáll.
(1962)
SZÍNÉSZNŐ
Balogh Évának
Forró arcát a sötétbe fúrja,
áll egy kicsit az ablaknál, csendesen.
Még a másik emberért hevül,
akit az imént megteremtett,
de már sajátmagáért pihen.
Válla gyermeki keskeny,
a színpadon büszkén, parancsolón feszült,
most előreejti kicsikét.
Keze nyugodt, ujjai hosszan nyújtóznak
a hűvösbe merülve,
homlokán szépen páráll a derű
Csengetnek, gyors remegés fut át
testén, ujjai rebbennek,
szeme egyre sötétebb,
aztán nyugodt lesz,
de ez már tudatos nyugalom:
büszke ívben feszül a válla,
egy másik ember gőgje villámlik homlokán,
ruhája dölyfösen suhog,
indul
és döbbent csönd fogadja.
(1962)
PROSPEKTUS-VERS
I
Színes prospektus áll kinyitva előttem
nekitámasztva a falnak,
a konyha falának,
amire piros papírcsíkot rajzszögeztem,
hogy vidámabb legyen;
a konyha falának,
amit olcsó vízfestékkel telifestettünk:
lila madár énekel a falon,
csőrében piros bogyó,
mézeskalács-szív a tükör köré pingálva,
s a villanykapcsoló egy festett nő szeme.
Szász János azt mondaná:
"Ez kész őrület, gyerekek, ez téboly,
mit akasztotok még a falra?" -
de én ma is fölszegeztem egy akvarellt,
a húgom vizsgarajzát:
körték és almák virulnak rajta
kockás abroszon.
Még bárjelenet is tarkáll a falon,
egy ülő alak kezében zöld pohár,
fölötte nap, alatta sörösüvegek.
Jól illik ehhez a falhoz a konyha,
a vers s ez a prospektus,
amit nekitámasztottam a falnak.
II
Kupolák ívelnek kéken,
szinte szimbolikus ez a kék nyugalom,
a derűs égre emlékeztető.
Valahol messze két fehér emelődaru
tör fel az égre hegyesszögben,
elmosódó körvonalakkal.
Megdöbbent, milyen gyengédek,
talán a fehér színük
vagy sejtelmességük miatt,
vagy azért, mert tudom, hogy gépek:
acélos-kemények, s itt a képen
halványan, hegyesen összehajolnak,
mint az ujjak.
Egy daru vörös karja benyúl a képbe,
harsányan, mint egy induló.
A fák zöldje, akár valami díszlet:
fölösleges cicoma,
a gépek zöldjén, pirosán vibrál a munka fénye,
narancssárga íveken áramlik az emberi akarat,
acélkarokon át- meg átível,
hegyes- és tompaszögekben találkozik
a legegyszerűbb emberi vágy,
amit fák hajlásával már ki sem tudunk fejezni,
amit felszökkent a hófehér toronydaru,
s óva beborít a halványkék kupola.
III
Lapozok.
Alacsony asztalka, mellette fotel.
Egy nő ül és cigarettázik,
karján sziporkázik az óra vagy a karkötő
(nem látni tisztán),
mellette táskamagnetofon.
Hallom, hogy szól a zene.
(1962)
LAKÓTELEP
I
Hóbuckák, gödrök, félig lefektetett csövek közt
szertelenül és haszontalanul hevernek
a drótok, rozsdás vasak.
Önkéntelenül is belerúgsz egyikbe-másikba -
köztük vezet az új út lakásunkba - haza.
S én nemcsak lakásunkat, az új lakónegyedet,
de ezeket a buckákat, törmelékeket is
külön-külön szeretem,
mint értelmes lényeket.
Elnézek az ablakból egy meggörbült vasat,
s azon tűnődöm, mért otthonos nekem e táj,
milyen belső rendet, logikát szimbolizál,
hiszen kézenfekvő a magyarázat:
a görbe vasra rímel a házak
szimmetrikus balkon-sora;
tűnő fájdalmaimra
a boldogan párálló vacsora.
De nemcsak ez.
Én a törmelékben is látom a rendet;
vágyainkhoz ütődik az elhajított pléhdarab,
s hangja olyan ismerős,mint a fáradtan felénk hulló szavak,
ha munka után ülünk egymással szemben,
s kezünket az ölünkbe ejtjük.
II
A fémcsöveket rakó munkások kabátja
ott csünk a régi, kis kerítéseken;
ahogy nézem őket,
hátamról lecsuszamlik a jelen:
egy régi kerítésen csüng egy kabát,
elfelejtett tárgyak hozzák a múltból
gyermekkorom forgácsillatát.
Újrakínlódom gyermekkoromat,
tudva, hogy mindez visszahozhatatlan,
fájdalmaim látom meredni körben
az ágaskodó vasrudakban;
s ugyanez a vasrúd bizonyságként mered,
hogy a fájdalom, amit felidézett,
halálra ítéltetett.
Ugyanúgy hangzik, mint régen,
és mégis más ez a kongatás,
mások ezek a görbe rudak, gödrök,
és a kabátok az új blokkok alatt,
a régi kerítéseken
csak úgy csüngnek, mint én fájdalmaimon,
emlékeimen.
S a görbe vas - mert innen nézem,
az új ablakon át -
a múltba hajlik s a jövőbe ível.
III
Kongatják az ebédszünetet,
szívemben a gond is szünetel.
Két gondolat közt kongó pléhdarab,
hétfőízű ünnep-áhítat,
gondolatjel gondjaink között -
kongatják a kemény örömöt.
Belebong a harang múlt-szava
- nem aludtam egész éjszaka -,
verset írtam, s nyolcvan ablakot
láttam szembe elaludni, s most
kongatják az ebédszünetet;
pihenésképp e vers született.
(1962)
ÚJ HÁZ
Elnézem szemben az ablakokat
esténként, ha nyugtalan vagyok,
ahogy felgyúl a villany, itt is, ott is
a sötétből egy szekrény-darab ragyog
elő, felbukkan egy kép a falon,
egy pirospettyes pongyolás asszony
az asztal fölé hajol,
két kis láb rugdalózik, pelenka libben,
kinyitnak egy ajtót,
egy kisfiú az ablakpárkányra állt, éppen
most nyomja oda orrát az üveghez,
ruhát terítenek,
televízió világít ki egy sötét szobából,
és hiába is mondod,
hogy bámulhatnék máshol is, akárhol
ilyen lenne egy nagy házban az élet,
nem hiszem el,
én szeretem ezt a házat kitárt fényeivel.
Mikor ideköltöztünk,
sötét volt még,
frissen festett és lakatlan,
aztán egy este kigyúlt egyetlen villany
egy szemközti ablakban,
reggel kijött az első lakó az erkélyre,
pokrócot porolt,
gyerekek gyűltek az udvarra,
majd a sok antennadrót
feszült ki, számoltam az új függönyöket,
s mire elkészül bennem
egy megíratlan verseskötet,
úgy át- meg átjár az élet egyszerű közelsége,
s megnyugtat, mint gyermeket a gőzölgő csésze,
hogy a félig látott mozdulatokat öntudatlan
folytatom, s végigélem gondolatban
kétezer ablak millió fényű életét - és este
hallgatom az új ház szívverését a csendben.
(1962)
ÚJ LAKÓK
Az asszony harisnyában lépked
könnyedén a tiszta szobákon át,
harisnyás lába halkan hordja szét
a tisztaság áhítatát.
Az ember virágállványt farag,
szikkadt arcán a mosoly úgy dereng fel,
mint mikor az újságpapírba pakolt
csomagokra rásüt a reggel,
s mikor térdükön szétterítik
a papírt, az üzem megtelik
ízes otthoni illatokkal.
A vasárnap mindig munkanap volt,
a lavórért szombaton összeverekedtek.
Most a tavakhoz sétál az egész család,
az anya vízhordás helyett
olvassa az Anna Kareninát.
A három szobában három ágy,
a fürdőkád csempéjén énekel a fehér szappan.
Marianne táncol, kis arca fénylik,
bevilágítja a három szobát.
Mesebeli arca a napköziből integet haza.
Az apa rakodómunkás,
bútorfényező az anya.
Ami szépet csak gondol a család,
Marianne fehér rakottszoknyájára libben.
Táncol - mozdul a fájdalom
emlékeinkben.
Ők csak azt mondják: meleg víz, jó levegő,
a lányok új kabátja, könyve,
fiuk különszobáján át
lépnek a jövőbe.
70 lej 40 bani a lakbér -
sorolják pontosan.
A valóságtól nem térnének el
negyven banival sem. -
Az apa minden szava a világosságra emel
valamit, s aztán elhelyezi a többi közt,
nem ejti el.
Így élünk - mutatják, semmit se szépítenek,
mint aki tudja: a holnap szövetségese.
A teljes lét árama
járja át ezt az estét,
a fényképkeretről,
mint életükről a múlt,
mállik a festék.
Harisnyában lépked az asszony
könnyedén a tiszta szobákon át,
a tisztaság áhítatát
harisnyás lába halkan hordja szét,
mosolyában
viszi igazságszeretetét.
(1962)
NEONFÉNYEK
A város felett
neonfények vibrálása a vers.
Elnyújtott, piros betűk rajzára
szögletes kék szikrázik vissza,
kemény betűkké hullnak szét
hullámzó sorok.
Villódzó fénybe fogódzva
küszködik a ritmus.
Milyen kitapintható most
a város szívverése!
Falvak-városok váltakozó ritmusa
lüktet így emlékeidben.
Szőttes átalvetőkre
színes gépsorok csarnoka rímel,
a szürke s fehér csíkokra
kék s piros csövek,
a csípős túró illatára
az olajfesték friss szaga.
Távoli falvakra így villan vissza a város,
mint a lágy fény-sorokra
a szikrázó neon-betűk.
(1962)
TŰNŐDÉS
Most verssé válik benned az izgalom,
amit egész testével érez az ember
munkába menet.
Gondolatodban a hajnali városok
nyugtalansága feszül,
az ablakon túl a tiszta hó
gondolataidba vág élesen, tisztán,
s ez a tisztaság rendezi el
felsziporkázó emlékeidet.
A szerves idő most oly érzékelhető,
akár az ismerős ablakok rajza
a túlsó ház ablakai mögött.
A kórházi asztalra emlékszem megint.
A fényes nikkel-műszerek
a szekrény üvege alatt
magukba szívták a fájdalmat:
már csak közönyös csillogásuk dühített.
Aztán hirtelen ismerősek lettek,
s az ápolónők körülöttem nevettek,
először fürdették a gyereket.
- Ne emelje most a fejét, pihenjen - szidtak,
nyugtattak, odahozták mellém a kicsit.
Akkor csak éreztem, most el is gondolom,
hogy akik most születnek,
gyermekek, nemzetek, gondolatok,
azoknak a szabadságot kell választaniuk,
ha élni akarnak.
Ezért teljesebb öröm ma
minden születés,
ezért érzi az ember, bármit tesz,
dolgozik, verset ír, hogy mindig kevés.
Szerte az országban annyi embert ismerek:
kiléptek kis földjükről,
s a közösség érti meg
emberségük,
amit a sovány tábla búza elfedett.
Amíg védte házuk a rossz kerítés,
a tágas világba kinézni nem volt rajta rés.
S most, hogy csak keríti:
tódul kifelé a vágy
a világűrbe,
s onnan vissza,
hogy hazatalálj.
(1962)
HANGOK
Békák egymással feleselnek,
repülő búg, sír egy gyermek:
az új ház első újszülöttje.
E hármas zajban úgy ülök le
verset írni, hogy fülemben
kalapál a zajban rendet
teremtő csend, s meglepetten
hallgatom ez összhangon át
hármas csendben az éjszakát:
a hangok úgy feleselnek
egymással, ahogy a gyermek
a világgal, ahogy én a
megzendülő éjszakával.
(1963)
ÁG
Elnézem ezt a görbe ágat,
ahány görbület rajta, annyiszor tört újra
és újra a fény a nap felé.
Sose láttam még ilyen tökéletesen
egyenes vonalat!
így fordulok én is örökké újra és újra
emléked felé:
tűnő szerelmem, éltető napom.
(1958)
MINDEN ASSZONYOK ÉNEKE
Az asszonyok minden bánatát
el kellene zengenem
csobogó szavakkal,
mint a gyorsvizű patakok,
ahol kölykök lubickolnak pucéran,
messzi felverve a vizet és a csöndet.
Az asszonyok minden örömét
el kellene zengenem,
hogy hallják meg a férfiak:
a harsogó hangú halászok,
a vihar ellen támadó óriás-fiúk.
Hallják meg, és el ne feledjék sohase,
hogy a legszükségesebb dolgokat
az asszonyoktól kapják,
s az asszonyok lepik meg őket
a mindennapi sok, kedves haszontalansággal.
Az asszonyok minden bánatát-örömét
el kellene zengenem,
hogy legyen mit dalolnom
a lányomnak,
ha megszületik.
(1957)
SZOMBAT DÉLUTÁN
Most a szigorú-szájú asszonyok mennek hazafelé
egyedül.
Cipekednek.
Szemben moziból jönnek kifelé;
két szerelmes egymásnak dűlve
vihog pirosan.
Az asszonyokban, mint a nevetés,
felragyog valami emlék,
aztán szájuk sarkára ül megint
a szigorúság.
Hazamennek és felsúrolják a padlót.
(1959)
HANGULAT
Sejhaj, ténfergő vasárnap,
áramlik az idő teste,
akár a fény,
fény-kövek
az utca kövén.
Kontyba kötötte,
kontyba csavarta
hosszú, fekete hajfonatat,
bánat-fekete, súlyos hajfonatát,
bánat-fekete konttyal ékíti magát,
bánattal, fekete hajjal
körülcsavarja
hűvösen bezárt homlokát.
Jaj, ki ne nyisd homlokodat,
ki ne nyisd,
fájdalom-rajok feszítik,
éles lándzsával döfölik,
ki ne nyisd,
jobb, ha belülről ölnek.
Kösd fel jaj-nehéz kontyodat,
le ne vágd, le ne vágd hajadat,
lib-lob lihegő örömök után szaladni.
Védd magad!
Növessz hátadra púp-közönyt,
lábadra bibircsók-magányt,
tereld a szemedbe lándzsás fájdalmaid.
Ne fájj, ne félj!
Sejhaj, ténfergő vasárnap,
áramlik az idő teste,
akár a fény,
fény-kövek
az utca kövén.
(1959)
SZERELEM
I
Sem a csillagrendszerek törvényeitől
nem rettegek már,
sem a szavidtól.
Nézd, komoly vagyok.
Ma este megint nélküled alszom el,
a távolságokat méregetem egymáshoz:
fényévek - százötven kilométer -
két méter értetlen szemek között.
Az ismert világ határkövei közt járok,
csigaként tapogatva dugom ki a szemeimet,
az ismeretlenre meredek,
már nem rettegek, céltudatosan kúszok,
egyre tovább, egyre kifelé,
a törvények szigorúak és egyszerűek,
akár a háromszögek.
Félelem nélkül, a bolygók áradatában
következetesen kutatom a szemed.
II
Nézd, ma a világűrt teleaggatom
a mi dolgainkkal.
Villamosokat képzelek a bolygók közé,
örömöket az öntudatlan anyag forgatagába,
az űr végtelen falába
szegeket verek, kemény gondolat-szegeket.
Ma ez a munkám. Jókedvűen végzem,
mintha várnál haza, leülnénk vacsorázni. -
Hogy jókedvű legyek, a bolygók közé
odaképzellek téged is,
így hamarabb megtalállak.
A kabátod most is gyűrött. Megnyúlt a nyakad,
lefogytál.
Na, fiam, segíthetnél már,
nem győzöm a munkát egyedül.
(1959)
NÉGY VIRÁGÉNEK
I
Nézz rám, vidám szegfűvirág!
Illatozik, hajladozik,
reggelre kinyílik,
szárba szökken a világ.
Három virág útnak indult:
mennek csillagutakon át:
az egyiknek illata fehér,
a másiknak illat a szára,
a harmadik nem is virág:
a harmadiknak virág a szárnya.
II
Piroscsőrű tulipánok
harmatcseppért hajladoznak,
fekete a föld alattuk,
kemény a föld - átkarollak.
Tulipánok tűztorkában,
jaj, a harmat vérré válott,
ólom az égbolt fölöttem,
vérszín örömök közt járok.
III
Szobánkban - lebegő valóság -
termékeny öröm -: végtelen;
több, mint az anyag végtelenje,
mert emberi, mint a szerelem.
Megtaláltalak. Mennyi egyszerűség
nyújtózik az ölelésben!
Most születik a világ
kettőnk egyetlen-négy szemében.
Ismeretlen szép madár
emeli szárnyát - mintha szállna!
Fényes, mint a reggeli ég,
csőrében virág; ágyunk az ágya.
IV
Narancsszín lángban áll az ablak.
Beleéghetünk, hogyha hagylak.
Belehullhatunk ebbe az éjbe. -
Zuhog ránk Bartók zenéje.
Örvénylik a csend. Hallod? fényes,
üstökös-csóva-szín, áttetsző éj ez.
Nehéz a testem. Hullámként árad
nyugalmam. Súlyos öröm a szájad.
A villamosok józan zajjal
összekötik az éjt a nappal;
síneken száguldnak örömeim,
s már zakatol benned a reggel,
míg fejed fölött cseng a vekker
- tűnődhetsz szigorú rímein.
(1960)
SZAVAK HELYETT
Szavak helyett verset mondok neked,
hogy jobban megérts.
Nézem:
ez a perc is messzebb vitt,
mert nem tudtam semmit tenni,
hogy közelebb hozzalak.
Hiába mutatok neked mindenféle színű és ízű
szavakat.
Nem is akarsz megérinteni szavaiddal?
Mikor még ujjaink némán értették egymást,
s egy időben összekapcsolódni vágytak,
nem voltak szavak ujjaink között,
és szó nélkül értettük egymást a jelenben,
és szó nélkül értettük egymás szerelmes testét.
De a múlthoz szavak kellenek,
és szavak kellenek a munkához s a türelemhez.
És hiába száműzöd közülünk a szavakat,
mert fennakadnak az időben mozdulatlanul,
mint elgurítatlan üveggolyók,
s a fájdalom minden érintésére összeverődnek.
Kimondatlan szavaink mérik közöttünk az időt
kíméletlenül.
Nézem:
ez a perc is messzebbre vitt,
mert nem tudtam semmit se tenni,
hogy közelebb hozzalak.
(1962)
KÉT MINIATŰR
Öröm
Hűs és áttetsző, csobogó víz vagy,
s a mindenség a pohár.
Bánat
Ha nem vagy itt, a szerelem,
akár a fehér fellegek
fekete árnya a vizeken.
SZERELMES VERS LILA ÉGGEL
Az éjjel nem tudtam aludni,
sajnáltam az időt,
s kijöttem a konyhába mosogatni.
Közben eszembe jutott,
mennyit írtam már a konyháról
s a konyhában, mosás, mosogatás között.
Ez talán meglátszik majd a verseimen is.
Rád is gondoltam,
tulajdonképpen neked akartam írni,
csak ürügy volt a mosogatás.
Neked akartam írni vagy rólad,
téged akartalak felidézni.
Olyan erőteljesen bukkant fel
kusza gondolataim közül az arcod,
mint ez a sötét, lila darab ég,
amely a konyhaablakon át rámharsan
hajnali-hidegen.
Késpenge-arcú hajnali ég. -
Téged idézlek ezzel a kis égdarabbal,
a fán a levelek majdnem feketék még,
de kinn már megindult a reggeli buszjárat,
s a villamosok
rárímelnek a versre.
Számolom, percenként hány villamos
fordul meg az ablak alatt,
de lehetetlen összeszámítani.
Az éles-sárga villamoszajba
belevegyül tompa búgással a busz,
most fordul egy kocsi,
csikorog; dudálnak;
két éles villamos-zörej -
már nem lehet elaludni - öt óra,
fél hat -
már szelíd-kék a lila ég.
Érzed-e, hogy téged idézlek
szavakkal, zajjal, számjegyekkel?
Csak el kéne képzelnem a tested -
hiszen olyan egyszerű,
de én úgy akarlak látni,
mint a hold eldugott másik arcát,
gondolat-szputnyikokkal lefényképezlek,
megteremtelek önmagamban.
Három éve mint egy megszállott,
teremtek így újra és újra
minden percet.
Gondold el,
micsoda energia!
Micsoda szakadékok nyílnak
ilyenkor, éjjel, bennem,
hogy felébredek és keresem arcodat?
Mi költ fel?
A hiányod?
vagy továbbzakatolt bennem a tegnapi
gondolat,
hogy ma kimegyek eléd a repülőhöz?
Mind azt mondogatom:
várom a gyerekeket:
téged s a fiamat -
nem bántalak ezzel, csak becézlek,
becézlek, hogy egyszer becézz már te is.
Már valószínűtlen - világoskék az ég -
ilyen a szemed.
Zöldek a levelek,
egyre töményebb, bujább kint a zaj -
Annyira hiányzol,
hogy már jó egyedül.
Milyen színű a magány?
Sűrű sötétlila, mint öt órakor az égbolt -
késpenge-arcú -
háromnegyed hat - mosogatok.
(1962)
CSILLAGAIMTÓL SZEMEDIG
I
Csillagaimtól szemedig,
csillagaidtól szememig,
testem és tested között
fényhullámként terjed a vágy.
A tárgyak álmokká vágynak lenni,
a vágyak testté lenni vágynak.
A valóság az álmokon át
újjáteremti önmagát,
s új-magában valóság már a volt-álom is,
s e teljesebb világ újat álmodik.
Így válnak vérünkké, idegsejtünkké,
múltunkká, emlékeinkké az egykori vágyak,
így teremti jelenvalóvá álmainkat a jövő,
szemedben parányi, tűnődő anyaggá váltan
így üzen a tágasabb létnek
a szervetlen világ.
Fiam az ölemben ül.
Ha megfoghatná nagyanyám kezét,
nagyobb távolságot ívelne át,
mint a vágy
csillagainktól szemünkig,
szemünktől csillagainkig.
II
Apám szabadságról álmodott -
én úgy érzékelem a szabadságot,
mint a füveket, a fát;
fiam elvontnak fogja érezni ezt a s
tisztelettel olvassa majd a történei]
"felszabadulás".
Az ő lételeme valami más,
tágasabb öröm lesz.
Apám és fiam csillagsorsa közt
életem bolygóközi űrállomás.
Csillagaimtól szemedig,
csillagaidtól szememig.
Az álom is valóság -
ma dúdolva ezt magyarázom,
szemekkel néz szét,
kezekkel formál értelmem a világon;
kezet adok, és úgy nézek rád,
hogy álmaidat is látom.
(1962)
MADÁR CSŐRÉBEN VIRÁG
Van-e madár, ki meghal, ha nem szerethet?
Van-e madár, ki élhet, ha nem szeret?
Ezen tűnődöm; szemhéjamon az este
vergődik, mintha egy madár szárnya verne.
Én akkor leltem magamra,
mikor egyedül maradtam. Olyan egyszerű
lett a fájdalom, mikor megértettem,
hogy nem élhetek én sem egyedül.
S most úgy szeretlek, ahogy madár nem szerethet:
veled sem veszíthetem el magam.
Nem hagyhatsz el, hát nem hagyhatlak el,
hajnalt verő, sugár-szárnyú madaram.
(1963)
FÉNYKÉPEK
Fényképek: összetákolt látszat-világ
fojtogat egy egészséges csecsemőt:
hathónapos; festett műrepülőbe ültetik,
homlokán porvédő szemüveg,
nyuszifogatos hintón robog,
taxiját foxicska vezeti,
keményített tüllruhába préselik,
s félórát kínozzák, míg végre nevet -
mást mit is tehetne,
már unja bőgni -
"itt repül a kicsi madár" -,
művilággal veszik körül már most,
nagykorára így példásan megtanulja
a műmosolyt, a műfelháborodást,
a való élet ellen majd pillogtatja
műszempilláit,
s kipréseli a műsírást.
(1962)
CSALÁDI HÁZ
Zöld szomorúfűz alatt
barna ing rikít drótra terítve,
karjai zörögve szabdalják a szelet.
Nincs szeretet,
ami e sivár udvart feloldja.
Az asszonyt bekeríti az uborka-ágyás.
Élete a kerítésig ér.
Zöld hokkedli hasal
a saláták között.
Egy csirke fittyedt nyakából
fáradtan szivárog a vér.
(1958)
VITRIN
Díszletek merednek körülöttem,
baletteznek a dolgok kis selyemcipőben,
a szavakon lila tüllruha leng,
maszkok vigyorognak -
csak én látom mögöttük a félszeg fintorokat.
Az emberek úgy néznek rám,
mint játékmackók kancsi üvegszeme.
KORSZERŰTLEN ALÁZAT
Különcnek tartanak ballonkabátos
kismamák a parkban, a zöld padokon
csokorban ülve. Színes virágok:
sóhajból, szóból, receptekből
tarka szirmaik.
Növény-mamák - két kanál cukorra,
passzírozásra bólogatva
kötögetnek, horgolnak, kötögetnek,
nézegetik furcsállón,
hogy én mindig csak olvasok.
Bürökillatú alázatuk megaláz,
arany csíkokban kezükre hull a napfény,
mint olcsó pamutot pletykálva elkötögetik,
s vele együtt kis életüket is.
(1962)
NAGYANYÁM
Én azt hittem, a tányérok csengve énekelnek
körülötte,
megszólította a vasaló s a kimosott ruha,
lobogtak a tiszta ingek, felszálltak könnyen,
vele együtt ő is,
bólogattak a bolygók,
szép volt, szerették a tárgyak,
körülölelte a víz, az ég;
csak akkor volt szomorú,
ha üresen körülzárta a konyha;
az abrosz kockái határolták napjait,
ellenségesen sorakoztak a polcon
az üres lábosok, üvegek;
csöndben elmosogatott,
s a tiszta tányérokkal
leborította fájdalmait.
Két összeborított tányér közé
egész élete belefért.
(1962)
CSECSEBECSÉK
Lehettem volna kisasszony is,
kinek a gond penész-szagú,
romantikus virág.
Illett volna hozzám a sopánkodás,
hosszú ujjaimhoz a zongora,
és ápoltan árnyalt lett volna a hangom.
Sikítoztam volna örömömben,
ha a szakácsnénak fia születik,
s vettem volna a kicsinek
lóherés szerencse-aranyláncot
kegyesen.
És írtam volna bágyadt verseket.
Mint bársonyheverők omló süppedése,
hullt volna lágyan fénytelen szavam
elomló álmú, renyhe éjjelekbe.
A víg napok, mint szikrázó kövek,
ékesítették volna hajam, homlokom,
mint drága gyöngysor függtek volna
pompázó gőggel karcsú nyakamon,
míg végül, mint sok sziporkázó kígyó,
meg nem fojtottak volna
kékes-lila fénnyel,
hüllő-hidegen.
(1958)
SZÜLETÉSNAPOMRA
Anyámnak minden öröme szomorú,
kezében kóró a fakanál.
Meztelen szívvel sohase ébredt,
mindig betakarta a homály.
Bánatait elhagytam sorra,
szép szeme elúszott velük.
Most már semmit se tudok kérdezni tőle,
csak találkozunk és köszönünk.
(1962)
RÓZSAFÜZÉR
Ha káromkodsz, meg ne bántsd
a kisanyát, Máriát,
kék palástját századok
szőtték: szomorú rabok,
esendő kis életek,
félelmek és megvetett,
korán elnyűtt asszonyok.
Homlokára a napot
áhította reszketeg
térdeplő nén-rengeteg,
feketék és laposkák,
hegyes térdű anyókák.
Karjaiban a csoda,
mint egy meleg vacsora,
úgy mosolygott a gyerek,
száz kövér pap ette meg.
Ha káromkodsz, meg ne bántsd
a kisanyát, Máriát,
álmodta hét fájdalom,
sajog belé a karom,
feje fölé glóriát
alázat szült, aranyát
szíveinkre veretem,
századokba temetem,
lesz belőle kicsi kép,
védi holt anyák szívét
glóriás emlékezet
Máriácska-múlt felett.
(1962)
GYERMEKKOROM - HÁBORÚ
Milliók haltak éhen
abban az évben,
mikor megszülettem,
s negyedszázad súlya kellett
hogy rámzuhanjon,
míg ezt a terhet
mint tulajdon múltamat
magamra vettem.
Hullafoltos gyermekkorom!
A bomló anyag bűze
lerakódott pórusainkban,
recehártyám mint mozivászon lepergeti
a háború minden jelentéktelen részletét.
A háború minden jelentéktelen részlete: halál.
A szomszéd ház félig leomlott;
mint kéregető csonka keze
nyúlt ki egy-egy gerenda
öt emelet fölé a semmibe;
egy épen maradt falról
esküvői kép merengett lefelé
fehér-virágosan.
A ló háta még remegett,
mikor húsába belehasított az éhség,
a pince falán árnyak imbolyogtak,
cipőkrémes dobozban
sercegő mécses remegett.
Halottakra már nem emlékszem,
csak lábak nyúlnak ki emlékeimből,
mint egy tömegsírgödörből,
de az éhség ízére még jól emlékezem.
Ne tedd le a századok rőzsecsomóját hátadról,
ne tedd le!
Nem attól leszel szabad,
ha elfelejted nagyapád hátán
a korbács nyomait.
Nem attól lesz nyugalmad,
ha behunyod a szemed a háború emlékképei előtt.
Végül is felnőtt emberként kell számba venned
a századot.
(1959)
1942
Egy púpos lelkű gyerek sír,
krepp-papír ruhában, a színpadon.
Anyját siratja, édeskés szöveg szerint,
s anyja, az élő, mint távoli rokon,
meglátogatja, cukorkát hoz s elutazik.
A gyerek sír, eláztatja a rózsaszín ruhát
és felragasztott angyalszányait.
Sír makacsul, túlsírja szerepét,
hangjában vádol a megnyomorított emberiség.
(1963)
VONATOK
Távoli vonatsípot hallok néha,
gyermekkoromból robognak elő
pöfögő, nagy, fekete szörnyek.
Hatalmas szemük piros.
És látom magam, könnyűcsontú kölyköt,
kucorogva dúdolni halkan buta kis éneket,
míg a füstöt nézem tűnni-szállni.
Milyen messze mentek azok a vonatok!
Nem eddig, addig, hanem messze.
Messzebb vágyni ma se tudok.
Ma vágyaimat megnevezem,
s azt mondom, elmennék ide, eddig -
mindez nagyon egyszerű.
De néha távoli vonatsípot hallok,
gyermekkoromból robognak elő
pöfögő, nagy, fekete szörnyek.
Hatalmas szemük piros,
és nagyon, nagyon messze mennek...
(1958)
KEDDEN ESTE
Az asztalon pohár,
áttetsző, tiszta, zöld vízben
zöld műanyag szalmaszál,
tiszta vízként pezseg örömöd,
a kis szalmaszál ágaskodik,
akár a munkakedved,
fölfelé tör,
s mintha segítené
a pohár kerek nyugalma;
belefogózik szemed
a konyha ismert tárgyaiba,
s felgyöngyözik a valóság
áttetsző, zöld szálon,
örömödön át.
Csak sejtettem még
a bolygók pályájának
szép s pontos törvényeit,
a kozmosz ritmusát;
a megértésig
millió fényévnyi volt az út;
mikor apám térdén lovagolva
- félig meséből -
tanultam csillagászattant,
társadalomtudományt,
matematikát (és helyesírást).
Bombázás riadalma-zaja
kuszálta össze
szépen születő gondolataimat
s az éhezés.
Tízéves voltam,
s lettem néhány hónap alatt
háború ellen gondolkodó,
emberi arcok ritmusát kutató
felnőtt.
Csak most kezdem megírni
akkor elgondolt verseimet.
Minden értelmes szavam
ott született,
egyszerre ért el szívemig
az értelem szava
s a felszabadulás,
az óvóhely s a rettegés borzalmain át.
Nyugodt szempár, két villogó kockacukor -
így lépett be az óvóhelyre egy szovjet katona
gyermekkorom s a háború végén.
Almát is hozott valahonnan,
s a pinceközösség
feltörte a háziúr kamráját.
ítélet volt ez az első békés vacsora:
most a háziúr rettegett,
s mi ettünk - együtt a katonákkal.
Jelképpé nőtt ez az emlék,
felkiáltójelként ágaskodik
gondolataim mögött.
Nem felejthetem el,
hogy éhezve tanultam a helyesírást.
Így tört rám a megértés,
ért el a jóság a szabadsággal,
almával a béke,
csillagpályák törvényeivel a közösség igaza.
Így, egyszerre, fénysebességgel
villant belém a felismerés,
hogy pontosan, mint a bolygók a Napra,
fordítja arcát a szabadság felé
az emberiség.
Szétütő szilánk-szavak,
robbanó ritmusok,
villanó fénycsóva-gondolatok,
ide világítsatok,
hogy úgy térképezzük fel
a boldogságot a történelemnek,
mint a hold elrejtett másik arcát.
(1962)
HÁBORÚ UTÁN
Hét esztendeje várok rád, fiam.
Olyan nehezek voltak az évek,
mint a koporsófödél.
Hét esztendeje várlak, fiam,
felnőtt fiam -
hiába hívlak hét esztendeje.
Az első évben énekeltem, úgy vártalak,
hangosan énekeltem, gondoltam,
meghallod és hazajössz.
Kert aljáig hallszott a dalom,
a szilvák mind lepotyogtak.
Aztán öregedtem egy évet,
A
második évben kiültem a Nyerges-hegyre,
hogy várjalak,
onnan néztem, mikor jössz már a Juhos-dombon lefelé,
ott ültem egy éven át a Nyerges-hegyen,
aztán a heggyel együtt megöregedtem,
megöregedtem, fiam, várva téged a Nyerges-hegyen.
és nem énekeltem többé.
A harmadik esztendőben
sírtam szakadtan-szakadatlan,
a kisszéken ültem a ház előtt,
és sírtam, sírtam, nem tudtam mást tenni, fiam -
hangosan sírtam, hogy halld meg, mégse jöttél.
A negyedik évben eljött a szél,
a te hangodon szólt, fiam,
a te hangodat hallottam, s megvetettem
neki az ágyat, az ágyadat, fiam;
megtöltöttem tejjel a tányérodat,
és kenyeret aprítottam belé.
De jaj, nem te voltál, fiam,
mert a dunyhám szétszaggatta a szél,
tányérom fellökte, a tej kiömlött,
asztalom fellökte a szél,
engem is mellbeütött, úgy rohant el -
akkor már tudtam, hogy nem te voltál.
Ötödik évben eljött a nap.
A te szemeddel nézett,
a te szemedet láttam, édes fiam,
bevezettem a tiszta szobába,
előadtam a te ingeidet.
De jaj, nem te voltál, fiam,
szemem kivájta, kiégette;
mikor elment, sötétséget hagyott maga után.
Hatodik évben eljött a nyár.
Bőröd illatát hozta,
a te illatodat, fiam,
mikor az inged magadra húzod
mosakodás után.
mentem utána, amerre csak terítette
a jó nyári szagot.
De jaj, nem te voltál, fiam.
Megaszalt, kicsivé zsugorított,
olyan vagyok most,
mint a napon töpörödött tarhonya, fiam.
Hét esztendeje várlak,
fiam, ez a hetedik esztendeje,
már hangom sincs, hogy hangosan sírjak utánad.
(1959)
LEHELETNYI BÉKE
Japánban haldoklik egy költő. A háború után tizenhét
évvel most ragadja el az atomhalál.
Neki már mindenképp késő a béke,
már holnap is. A kommunizmus
se tudja meggyógyítani.
Mindegy lehetne, mi lesz aztán.
Néhány óra az élet,
s ez is oly szűk, korlátozott,
a bordák rácsai közt
vergődik a lélek,
de verset ír ma este
A költő:
Pusztuló vérsejtjeim között
ténfergek ma, mint aki idetévedt
ismeretlen tájra, csak néz,
figyel és idegen.
A szemem bonckés, hideg -
(miért is ne lenne: élesíti
a halál) -
csak a kutató figyelem tere testem,
mintha nem is élne már -
(vagy csak ma tűnik úgy?).
Mikor is nevettem utoljára?
Mikor is? Azelőtt. Igen. Éppen
nevettem akkor. Valami semmiségen,
még most is torz az arcom attól a nevetéstől,
mert a rémülettől fintorrá torzult a nevetés,
s a fintor most már halálomig ott ül arcomon.
Halálomig? Mondjuk csak pontosabban:
még két-három óráig.
Bizony, barátom,
kénytelen pontosan fogalmazni az ember,
ha sietteti a bomló anyag.
(Ez is fintor volt.)
Ma este csupa zárójelben írok
(kinek lesz kedve elolvasni ezt?).
(Egy órával később)
A költő:
Egy virágra gondolok,
a világ tömérdek virágai közül egyre.
Lila virág, este majdnem fekete,
hajnalban húsos és duzzadt, szinte látni,
hogy szívja magába a harmatot.
(Éjjel háromkor)
A költő:
Virágokról írtam valaha verseket,
kecsesen lebegtek a szavak között,
csengtek, akár a rímek, hajladoztak.
Mi köze a virágnak kínjainkhoz?
Mit kezdhetek egy virággal?
Kezemben pusztulna el. Igen,
gyilkosa lennék, mint nekem a háború.
Háború? Kik? Kik voltak?
Mutassátok meg nekem a gyilkosokat!
Az arcukat akarom látni,
mielőtt elérne a halál -
(Négy órakor)
A költő:
És mégis a virágra gondolok.
Szükségem van rá, mint a nevetésre.
Szimbólum? Nem. Csak mint a reggeli jó levegő:
fölfrissít - leheletnyi béke.
(Hajnalban)
A költő:
Csobogó szavakkal írtam a békéről,
kék örömöket énekeltem,
s most bomlik a testem.
(Még mindig hajnalban)
A költő:
Mit tehetek, hogy legalább halálom
ne legyen értelmetlen?
Van-e halál értelmetlenebb,
mint milliók halála?
Van-e halál szégyenletesebb?
Jaj, anyám! Gyalázatos ez a halál!
Az anya:
Ó, fiam, mért használsz ilyen szavakat?
A mi pusztulásunk szavakkal el nem mondható.
Fiam, csak te képzelsz el engem magadnak,
én a semmiből nem tudok hozzád szólni.
De el tudod-e képzelni anyádat,
amint felbomlanak
keze fején a kidagadt erek?
Anyád színtelenné kopott haja
a füstbe oszlott -
Füstté váltunk mi mind, hamuvá,
egy egész város: füst-város, hamu-város,
fiam, erről nem lehet beszélni.
A költő:
Anyám, bomlik a testem!
Az anya:
Fiam, de milliók... milliók, fiam...
A költő:
Én is a város fia vagyok, anyám!
Halálom haláluk folytatása,
halálod folytatása, anyám!
(Japán munkások tüntetnek az utcán)
Japán munkások:
A pusztulás kinyújtja füst-kezét az időben.
Kinyújtja, s minden érintése halál.
A halál halált sugároz
tizenhét évvel a háború után.
Minden szerelmünk, szeretetünk
gyűlöletté változott.
Követeljük a fákat, városokat,
gyermekeket, a csöndet!
A költő:
Úgy nő a gyűlölet bennem,
ahogy bomlik a testem.
(Mintha idegen bolygókon járnék:
különösek, ismeretlenek gondolataim,
elborítanak - erősek,
különös, hogy eddig nem tudtam róluk.
Ebben a mondatban kétszer írtam le
ezt a szót: különös -
mintha így érthetőbb lenne csodálkozásom.)
A halott kedvese szól:
De hiszen te nem is csodálkozol.
Te csak gyűlölsz.
A költő:
Szóltál, kedvesem? Szóltál?
Emlékeim közt hiába keresem arcod,
csak vállad kis rezdülésére emlékezem,
csak most volt, hogy egy mozdulat,
gerinced ívelése, ismerős kis biccenés -
és idegeimben hideglelősen vibrált a döbbenet. -
És szörnyű mélységekbe húzott
a végső döbbenet,
a halálé
s a születésé.
Egyszerre éreztük.
Testünk fölöttünk lebegett,
s ez a közösség súlyosabb volt
minden szerelemnél. És hogy együtt,
egyszerre éltük át,
oly egyszerűen fogadtuk,
ahogy illik - ezt a csodát.
Éreztük: testünk kiterjed négy dimenzióba.
S ma úgy simogatom emlék-testedet,
hogy beleborzongok,
mintha bőröd alá vágynának ujjaim,
úgy tapadnak, úgy remegnek reménytelenül,
mert halott-hideg a vállad, karod,
seb a köldököd, hamu az arcod.
Meg lehet ezt érteni?
Felbomlott a szemed! Hol keressem?
Az anya:
A gyilkosokat keresd!
A költő:
Ez ugyanaz, anyám: az ő szeme,
a te hajad, az én szavaim...
Japán munkások:
A gyilkosok nem menekülnek,
minden gondolatunk ellenük menetel.
Elárasztjuk a várost, a földet.
Halottak menete:
Elárasztjuk a végtelen teret,
a bolygók szigorú pályáit keresztezve
menetelünk -
(A költő leszállt az ágyról és elindult -
házak s virágok között lebegett.
Áthaladt az ismert világon,
nézte a földet és énekelt:)
A költő:
Milyen csodaszép a Föld innen az űrből!
Milyen csodakék, békeszínű.
Este lesz, lassan feketébe merül.
Emberek alszanak elnyúlva a földön,
ágyban, szalmakazalban,
s az alvók kifordított tenyeréből
vakító-fehér galambcsapat száll föl az égre.
Milyen szép ez a föld!
A bolygók ezüstös fényben haladnak
a tejfehér ködökön át,
lassan fordul a csillagmindenség,
hulló meteorraj sisteregve zuhog az űrben.
Az anya:
Fiam!
A költő:
Nem ismerlek meg, anyám!
Hol van fakószürke hajad - mindig befontad -
hol van a kontyod, anyám?
Szájad sarkán a mosoly, szemed körül a ráncok -
hova lettek? És pamutharisnyád,
félretaposott sarkú papucsod, elnyűtt szövetruhád?
(Milyen színű volt a ruhád?)
Az anya:
Még élsz, fiam? Ó, fiacskám, élsz még?
A költő:
Az életre gondolok, anyám!
Az anya:
A gyilkosokra gondolj, fiam!
A költő:
Ez a végtelen sor hova menetel?
Kik ezek az égett arcúak,
füstarcúak, hamuarcúak,
kik ezek a görnyedt, szomorú hátú halottak?
Füsttestű fájdalmak,
vonagló, testtelen kínok, kik ezek?
Az anya:
Halottak hallgatag menete ez.
Milliók vonulnak át végtelen tereken,
vonulnak, a mindenség beleremeg,
testtelen árnyak, tiltakoznak,
halálukban is legyőzhetetlen erejük a harc.
A költő:
A gyilkosokra gondolok, anyám!
Az anya:
Az életre gondolj, fiam! Élsz-e még?
(A költő leszállt az ágyról és elindult,
a végtelen menetoszlopba állt.)
A költő:
Az életre gondolok, anyám!
Bomló teste világít az űrben.
Teste sugárzó jelszó, örök tiltakozás.
(Észre sem vette, hogy meghalt.)
(1962)
KÉRLELHETETLENÜL
Olyan élesen látom a fölperzselt századokat,
mint haldokló a halála előtti perceket.
Úgy írom minden soromat,
mint utolsó számadást a múltról.
Idegeimben még ott vibrál a rettenet,
szememben haldoklik a múlt; nézzétek:
az emlékek szétrombolják idegeimet,
minden mosolyom egy egész forradalom.
Szégyellem öröklött félelmeimet,
szégyellek minden alázatos mozdulatot,
imát, előítéletet, önámítást,
szégyellem mindazt, amit az embertelenség
két évezrede produkált
az agyakban, gerincvelőkben...
Kemény lettem, mint a gyémánt,
kemény és kérlelhetetlen.
(1962)
VERS A TÖRVÉNYEKRŐL
Én sokáig csak azért írtam,
hogy helyem legyen a rendben,
s fölöslegessé ne váljak valahogy,
mint petróleumlámpa kormos üvege,
mely szekrény tetején hányódik - villanyfényben.
Később értettem csak meg,
hogy nem kell igyekeznem,
nincs oly kicsi élet, mely igazolásra szorul,
s ha szólni tudok, hát erről szóljak, erről,
hogy hatalmat s alázatot ad az élet,
mely önnön súlyától terhes, s új életeket teremt,
s a halál is csak a születésért van
ezen a földön.
Önnön törvénye szerint
kering
a nedv a fűben, fában.
A virág nem vétkezik;
elnyeli az odatévedt bogarat,
ha nyelnie kell.
A természet nem büntet,
föl sem emel,
csak munkáját végzi,
végzi, amit végeznie kell.
Eltipor, ha megzavarod.
De ha hagyod
a folyót folyni,
amerre folynia kell,
hátára vesz és visz
közönyösen.
Mindez egyszerű:
a törvényeket
ismerni kell.
(1958)
ERETNEKEK
Az eretnekek költők lehettek vagy diákok.
Ők voltak az igazi felfedezők.
Ők a földet fedezték fel,
és egymásra mertek nézni,
mikor nézni csak az égre lehetett,
és látni csak a másvilágot volt szabad.
Ők daloltak először, ők énekeltek zsoltárt
a csókról és az emberekről,
miközben az igazhívők
égre meresztett szemmel
mormolták Isten dicsőségét
és a halál örömét.
(1957)
Egy ember lépked az időben,
utána hömpölyög a történelem.
Itt gyűrűzik az idő körülöttem,
elsüllyedek benne; nézzétek, ez a kisfiú
még meg se született,
ó, milyen vidám!
Gondjainkkal golyózik �
Már sohase fogjuk tudni elválasztani
törékeny alakját a történelem testétől.
Gondolatait buján benőtte a tömegek akarata,
hunyorít vidáman, s mibennünk sűrűsödik az erő.
Gyűrűzik az idő körülöttem �
milyen különös itt minden,
áttetsző kristály, fénylő sugárzás,
ez emberek nem ismernek meg minket,
elfordulnak s két mozdulattal
nyugodtan befejezik gigászi munkánk.
Egy ember lépked az időben,
utána hömpölyög a történelem.
(1959)
MEZTELENÜL
Majd meztelenül járnak az emberek.
Lekopik róluk a szégyen,
mint körömről a lakk.
A virágok virágok lesznek,
a napnak nem lesz vigyorgó pofája,
e bolygón nem lesz csörgősipka kenyér helyett.
Az életet nem kell cicomázni.
Jó ölelni. Magyarázza csak, aki nem érti.
Én szabad vagyok. Az élet él és meztelen.
A papírvirágok elszakadnak.
Malaszt, miegymás - hűvös a víz.
Kinyújtózunk az értelemben
cicoma nélkül, meztelenül.
(1959)
ELÉGIA A HOLNAPHOZ
Lassan mindnyájunkhoz hozzászelídülnek a tárgyak,
logarléc, körző, könyvek, fürdőkád, pizsama;
az utcák és városok is mind körénk nőnek -
hol vagy, makarónivacsorás iskola?
Ötágyas internátusi szobánk,
esengő harisnyák a bicegő székek hátán,
kollektív zsírosüvegünk - két napig mindenki rájárt -,
mustároskenyér, törött tükrünk s egy csésze,
piros jelszavak,
az Ogonyokból kivágott színes képek;
sietve jött Lenin: a vaságyak rendben álltak,
és Majakovszkij fejét a plafonba vágta.
József Attilával eszméltünk, lélegeztünk,
a vaságyon agitáltunk, szavaltunk - néha ettünk -
Ó, mi bombatölcsérek mélyéről jöttünk,
mögöttünk égett szilánkká szaggatott gyermekkorunk,
és szüleink a halál szögesdrótjai mögött -
füst-testükről még csak nem is álmodhatunk,
de álmaikat füstszín vassá kalapáljuk,
napjaink piros grafikonja égre szökken,
a szögesdrót-halál ellen rakétahomlokunk feszül tündökölve.
Lassan mindnyájunkhoz hozzászelídülnek a tárgyak:
logarléc, körző,könyvek, fürdőkád, pizsama;
az utcák és városok is mind körénk nőnek s magasra lendül kedvünk piros zászlaja.
(1960)
HÉTSZIRMÚ VERS
Ó, csillag-váram,
de messze voltál,
de leromoltál -
hova hajtsam fejemet?
Gyönge virágok
hajlongó szára,
harmat-hűs vára
tövén nem maradhatok.
Madarak lépte,
szárnyak szitája,
szivárvány-tája,
messzesurran szívemtől,
hogy visszatérjen,
ne csak kötődjön:
földhöz kötözzön,
erősítse életem.
Ujjam kinyújtom,
csillagokhoz érek,
örvénylik az ének,
bolygók között nyugoszom.
Magam meghajtom,
virágok nyújtóznak,
emberszóval szólnak,
felnőnek a szívemig.
Ó, ember-éltem,
de enyém lettél,
de fölemeltél -
hogy is tudnék nyugodni -
(1960)
NEGYVEN ÉV
Ezen a tavaszon az időn átfúrja magát az emlékezet,
s a párt első szavai áthatolnak az évek falán.
Különös fény-testet kapnak e szavak,
hullámként terjednek;
anyaguk a lélekben mélyen leszáll,
s a szemekben fel-felvillan.
Ez a tavasz-ünnepi tekintet:
negyven év küzdelme feszíti szét
az óriás szemhéjakat.
Egyetlen szem most a milliók szeme,
millió szem a tavasz tekintete.
Ezen a tavaszon az időn átfúrja magát az emlékezet,
s a párt első szavai áthatolnak az évek falán.
(1961)
TÁVLAT
A fiam majd történelemkönyvből
tanulja életünket, mint mi a tizennégyes háborút.
örökölt félelmeim súlytalanná oldódnak szemében.
Az új házak közt lesz otthonos,
fájdalmas emlékeim közt értetlenül botorkál,
mostani gondjaimon elmosolyodik,
és hétköznapokon is úgy nevet majd,
mint én május elsején.
(1962)
BELSŐ GYARMATOKON
Én nem lehetek alázatos, se félszeg, se boldogtalan.
Keményen és áhítattal nevelem naponta magam
a szabadsághoz. Az emberi lét
egyre tágasabb, s a lélek néha
még ott vergődik távoli
gyermekkorok zűrzavarában. A szorongás
őseimen át a középkortól szívemig ér.
Boldog vagyok, de sikongva
áramlik ereimben a vér.
Levélke rezdül - gondolkozom,
beszélgetek a szerves anyaggal.
Űrhajók, atomreaktorok
segítenek harcolni magammal.
Egy néger költő énekét
olvastam tegnap - íme, folytatom
harcát a felszabadulásért
a belső gyarmatokon.
(1962)
ITTHON A VILÁGBAN
Gyönyörködni szép, s jó megfürödni
égben, fűben, friss habokban,
elnyújtózni a légben lágyan,
s figyelni serény sejtjeinket -
de ha felnőttél, és naponta
építesz kusza életedből
szilárd szállást
a termékeny gondolatnak,
nem elég már. S a gondolat is
(egyre szebben)
újjáteremti önmagát.
Hát nem elég a gondolat sem.
A lét gyarmata volt a szellem,
még akkor is, ha szárnyalva lázadt.
Csak gyarmat volt, s most, hogy az élet
rakétasebességgel száguld,
s a szabadságot szilárd anyagból
megteremti a társadalom,
a költő vállalja a világot
s benne önmagát,
s nem nyughat, míg nem vállalja
tudatosan a mindenséget
a kommunista emberiség.
(1962)
A JÖVŐ TÁJAIN
Én az időt mindig mint egészet érzem,
egyszerre a múltat, megéltet, meg nem éltet;
jelenvaló bennem minden tíz-húsz éves emlék.
Megyek az úton, s mintha gyerekkorom
poros ösvényén mennék,
kinyúl egy kéz, nem enyém:
a régi, ijesztő-sovány kislányé,
kinyúl egy kéz, s én folytatom mozdulatát,
mint egy árnyék.
A jövőt mint jelenvalót,
olyan élesen érzékelem,
szülőföldemre is így találtam benső
térképemen:
a jövőben.
S gyökeret itt eresztek.
Az őszben, kinn mennyi levél reszket,
s micsoda virágok égnek
bennem, bennetek: az időben.
Ének:
Mintha csak látnók egymáson a jövő arcát,
átsüt bőrünkön, akár a fiatalság.
(1962)
SZABÓ LŐRINC OLVASÁSA KÖZBEN
................."a jövő
azé lesz, aki bestiább!" -
harminckét év mélyéről kiált
felém a verssor rácsai közül a rab,
már nem is vergődő gondolat.
.................a jövő
azé lesz, aki szabadabb! -
vágok vissza e régi versre,
boldogan s mégis szégyenkezve,
hogy most mondom, mikor már így van
- s egy kicsit magamnak is felelve
- döbbenek rá -, s most már tudom,
hogy ki kell mondani annyiszor,
valahányszor a múlt, akár
ösztönökön vagy versen át,
idegekben vagy betűkben
valahogyan visszaüzen.
(1962)
VÍZIÓ HÁROM TÉTELBEN
I
Fehéren felszállnak a falak,
ránkhull a kék s a fekete ég;
ágyunkra, asztalunkra
csillagok telepednek.
Csak ilyenkor beszélek veled,
csak ilyenkor hallom hangodat,
csak ilyenkor hallom meg halk szavadat,
mert nem élhetünk már a falak között
s a csillagok alatt.
Ránk hull az ég,
felszállnak a falak,
mint bolygók keringenek
a szavak szívünk körül.
II
Most néhány ezer ember azt gondolja, amit én;
a tengert nézi,
virágot morzsol el a tenyerén,
ruhát mos - arcom súrolja a száradó ruha -,
esztergapad fölé hajol -
belémhasít a kés: gondolata.
Olyan bizonyos bennem a vágy,
mint mindnyájunk felett ez az éjszaka.
III
Kezem nyújtottam könnyedén neked -
kezet nyújtottam, öt világrész
nyújtotta kezét velem,
kétmilliárd kézfogáson át
szívembe szállt az értelem.
Apáink, múltunk, csillagaink
e végtelen kézfogásban elkeverednek,
s a mindenségbe öltözötten
állok szemben veled.
A mindenségbe öltözötten,
meztelen szívvel állok szemben veled.
(1962)
BOLDOGSÁG-ÉNEK
A boldogság álomként leng át
századokon, tündöklő fehéren -
sohasem volt tapintható,
csak villogott fenn az égen?
S most lassan megértjük, hogy már
nem sejtelem, bár úgy tűnik még,
sóhajtunk érte hangosan,
s némán teremtjük á testét.
És látnom kell - valamiképpen
többet élek a jövőben, mint szobámban -,
amint szükségszerűvé szelídül,
törvénnyé szilárdul - hogy magyarázzam? -
A boldogság a belső mérce,
s a társadalom érdekelt lesz
minden egyéni boldogság-ügyben,
az enyémben is - ha még élek.
(1962)
ŐSZ
Emberhez méltó fájdalmat hordozok
idegeimben.
Több ez, mint az ösztönök öröme;
mély zengés, egész valóm remegteti,
rezeg körülöttem a világ.
Vibráló fényből kottázok
szimfóniát.
Zeng az ősz is,
mély kürtön felharsan a tél, a közelgő;
nincs szükségem rá, hogy behavazza kínjaimat.
Fájdalmaim arra hajtanak,
amerre a társadalmat hajtja az idő,
fájdalmaim íjként kifeszítenek,
s előrehajítanak,
pontosan abba az irányba,
amerre a társadalom hajtja az időt.
Mint villamosok a reggelekben,
vibrál bennem az izgalom,
érzem, amint sejtekké alakul
bennem a teremtő akarat,
nyitott szívvel állok az ablak előtt:
kint zeng a reggel,
mély zengés, egész valóm remegteti,
rezeg körülöttem a világ.
Vibráló fényből kottázok
szimfóniát.
(1962)
KÉK VERS
A szilva nem tudja, hogy kék,
az alma nem tudja, hogy piros,
a csecsemő nem tudja, hogy szabad.
Csak él, csak nő, csak nevet,
s nekem a kék szilva,
a piros alma, a zöld fű is nevetés.
Szilvákkal, potyogó szilvákkal
nevetek vissza fiamra.
Neki a nevetés is csak
szilva, alma vagy fű,
kék, zöld, piros.
Piros, kék, zöld játék,
forgó föld, forgó szilvafák -
Állj meg, játék! szédülök.
Állj meg, játék!
Tágulj a szemembe, világ!
Tágulj, szemem, a világra!
Kék, zöld, piros világ,
nevetés-világ.
Pörögj, pörögj, játék-világ,
a végtelenig,
a végtelentől az értelemig.
Nőj fel szememben, világ,
nőj fel, világom,
mint az értelem
fiam szemében.
(1962)
VIRÁG A VÉGTELENBEN
Virág a végtelenben -
Szirom-szemedben csillag-utak.
Virágillattal árasztja el a föld
a lebegő világokat.
A végtelenben egy virág
az élet súlyos illatát
hordja világok végtelen,
illattalan, élettelen
sorában, sorsa illanó,
s halálában is fogható.
A végtelenben egy virág
felfogják-e illatát?
Illata: ének,
sugárzó ember-élet.
A fájdalom bűze lecsapódik,
de a nevetés illata szerteárad.
Szirom-századok fájnak.
Mint halott nagyanyám kezében
a liliom: fehér
szívünkben a tél.
Virág a végtelenben a föld,
napraforgószín nyarak
fordítják a nap felé
sugárzó arcukat.
A végtelen felé fordul az ember arca.
Fordítsd a föld felé végtelen arcodat, ember!
(1962)
