Reggeltől halálig. Bukarest, Irodalmi Könyvkiadó, 1966.

Föld csillaga
Egyszárnyú madár
Ének három hangra
Tavasz
Emléktelenül
Reggeltől halálig
Álom a történelemben
Derkovits-kiállításon
A Ţuculescu-kiállításon
Gondolatok Anne Frankról
Űrhajósként, magányosan
Józanság
Ki-ki hazamegy
A fehér tó városa
Szigorodó-szemű
Gondolkozz el velem!
Ítélet
Tutajon
A mozdulat csak úgy szép
A történelem tenyerén
Vers énekhangra, fűrészsikoltásra
Éneklő kukoricás
Fák között üvegutakon
Szivárvány
Vigyázó
Villanó
Repülőzúgásra
Krumplivirág
Gyermekek a rendelőben
Kórházban
Napraforgó-derekú
A nyomor nemzetközi nyelvén
Emberi hangon
Jajgató
Altató
Sárkányeregető
Villogó
Szerves szomorúság
Kinga
Temetés Tulcsán
Vendéglőben
Híd
Suceavai freskó
Ballada
Lifteslány
Két nő
Cinizmus?
Hóember
Mozi után
Kirakat
Késsel – kenyérrel
Hajnal
Hold
Színek
Fájdalom
Dal
Mámor
Dialektika
Szégyen és szánalom
Változatok siratóra
Ennyi
Átkozódó
Egyedül
A leány, aki virágot lépik
Zöld április
Mondóka
Zöld..
Tűnődés tavasszal
Április
Arcképvázlat
Táj
Védtelenül
Egyetlen mozdulat
Kilenc-halál ballada
Alkony
Tánc
A dombon napraforgótányér
Csend
Illúziók nélkül
Kit szemedbe sírtam
Villamos-döcögésre
Félelem
Hajnalban
Két vers
Augusztus
Étellel, csenddel

 

FÖLD CSILLAGA

Virágot szakajtottam,
égből-vízből
kerekített
véletlen szülte verset,
kékké szelídült parányi napkorongot.
Ne tűzd a hajadba cicomának!
Halállá válik, ha tóba ejted.

Óvd ujjaiddal,
nézd védtelen –
föld kinyújtott tenyere,
elporladt áhítatok emlékezete.
Az emberre vágyó természet
elvetélt mellékága,
törékeny játék-illat
válaszul a halálra.

El ne lökd,
ég-víz pajzsa,
ez elmúlás másik arca,
világ illata – élet;
föld csillaga,
hétfőn támadt ünnep harmata.

Tenger cseppentett vére,
szemekre nyíló béke,
a mindenségben kis fogaskerék,
gondolatnyi ég.

(Élet-halál partján a szerelem
játszani is ráért.)

Fogd hát kezedbe,
s egy gyereknek add oda,
színéből tanulja meg,
hogy ég s víz
illata vers:
föld csillaga.

Egy torzonborz lelkû diák
lábát lóbálva ült a szőlő
nagy halmai közt, s kezében
újságpapírban egy gerezd:

„Az élet egyetlen kaland,
bármerre lépsz, kiszámíthatatlan,
eltévedtem, a nap alattam
harsog, s felettem lóg a föld.”

Egy madár, ki minderről nem tudott,
átrepült pontosan felette –
ő úgy látta, hogy a napot
ragyogó csőrébe vette.

Én meg-megálltam konok
emlékeimmel, nem sirattam
semmit, nem is borzongtam többé,
csak éltem, és az ég fölöttem

meglebbent s vállaimra hullt.

És szavak egyszárnyú madara
ütődött fák lélegzetébe –
az alkony hosszú-hosszú csőre
hol fúrta át az éjszakát?

A csend a fáknak hófehér,
az embereknek éjszínû,
neked ugye, csak annyi, mint
egy kimondatlan szó csodája?

A diák most hallgat – kezében
könyv, sorsa leírhatatlan
betûit hordja olyan halkan,
mint ütött állat a szenvedést.

„Én nem hittem el semmit, csak figyeltem,
és közben ellibbent felettem
begyakorolt tánclépéseivel
egy élet, amiben részt se vettem –

az ifjúságom hol keressem?”

Most megpróbálom a madár röptét
versre fordítani neki:
– az ének az égen meg se rebben,
kiterjesztett szárnyaival

itt köröz pontosan felettem.

Most minden, amiből kimaradtam,
hófehér madár alakban
kezem fejére szállt, s alattam –
ugye hallod? – zengett a föld.

Zengett a föld – hallod? – sugárzik,

sugárzik ez a délután.
Padról padra vándoroltam,
s most már mindegy, hogy hol vagyok –
madaram szárnya mozdulatlan
dalolva fölöttem ragyog.

I

Az ember kiáltana kétségbeesetten,
s énekké válik a szava,
csak az állat nyüszít,
ha nem szabad vonítania.

Csak az ember hallgat,
ha nem jajgathat végeérhetetlenül,
csak az ember énekel,
míg a jajgatásból kimenekül.

Csak az ember hallgat,
az állat nyüszít a fájdalomtól,
csak az ember énekel:
örömöt teremt a fájdalomból.

II



A kő a napról álmodik,
A nap a kőről álmodik,

A víz a földről álmodik,
A föld a vízről álmodik,

Az ember a mindenségről álmodik,
A mindenség az emberről álmodik.

A virág a vízbe vándorol,
A hold a halálba vándorol,
A lélek a lélekhez vándorol.

Kővé válna a nap,
Nappá válna a kő,
Emberré válna az ember.

III

Az ember csak akkor döbben a világra,
ha rákényszerül.

Magára kell maradnia, hogy megértse:
nincs egyedül.

Csak akkor döbben önmagára,
ha szükség van minden erejére,
meg kell nyernie a harcot,
nem állhat félre.

Kénytelen hős lenni, mert gyenge,
de szebben hangzik, tisztábban, hogy ember –
kénytelen emberré válni
az embertelen küzdelemben.

Akinek a tavasz is munka,
az csendesen jár, hallgató tenyerekkel,
markában hamarabb megszületik a reggel,
mint kinn a harsány tejesüveg-hajnalok.
Rikító teherautó sorok követik,
de ő csak megy és mosolyog.
A század homlokára vetíti
az ûrhajók árnyát s üveg-cement költeményekét.
Mért vinne haza ibolyát?
Tudja: ibolyántúli lét
kísérti, ökölbe szorítja hát kezét
és dolgozik.

Feje fölé épül az ég.

Emléktelenül,
ebben a húszezeréves jelenben,
agyonnyomott a kő-világ,
követ vettem a kezembe,
reám zuhant az ég-világ,
kék eget vettem kezembe,
tündöklő nap megvakított,
nap, hold, világok szememben,
fából nap-kereket faragtam,
nézz rám, hasonlít szemedre.

Emléktelenül,
ebben a húszezeréves jelenben,
szétzúzott halál kereke,
holtjaim körbe temetve,
bakancs-halál agyontiport,
fegyvert vettem a kezembe,
gyilkoltam, szültem, káromkodtam,
virágot vettem kezembe.

Emléktelenül,
ebben a húszezeréves jelenben,
rám omlott hegyről a szerelem,
hegyeket vettem kezembe,
fájdalom-áradat elsodort,
tengereket vettem kezembe,
rám szakadt harag harangja,
csengettyûszó szólalt szívemben,
szívembe közöny-kés akadt,
villogó szenvedély szívemben,
megfojtott hazugság kötele,
villog az értelem kezemben,
testem a halálban fönnakadt,
halál hálója kezemben.

Emléktelenül,
ebben a húszezeréves jelenben,
kezemben kő volt, atomok,
atomok nyitott kezemben.
Sugárzó kezem, merre vagy?
Sugárzó világ kezemben.
Sugárzó bolygóm, merre vagy?
Sugárzó szerelem, te ments meg!

Szabad vagyok! –
Reggeltől halálig ezt kiabálom.

Szabad vagyok! –
Napfény rácsait rázom.

Szabad vagyok! –
Halál rácsa a számon.

Szabad vagyok! –
Szögesdrót-szerelem szememben

Szabad vagyok! –
Századok sziszegnek szívemben.

Szabad vagyok! –
Ellenem vonul a félelem.

Szabad vagyok! –
Éles kard kivont életem.

Szabad vagyok! –
Napfény rácsait rázom.

Szabad vagyok! –
Reggeltől halálig ezt kiabálom.

Alszol. Homlokodon renddé simul a kusza világ,
a redők mögött magára talál agyonmagyarázott ifjúságod.
Vaságy-romantika, emelvényre szökkent szavak,
bronz-póz, majd féktelen fájdalom,
ellenillúzió, ellenvágy és ellenromantika,
a smirglipapír-cinizinus véresre dörzsölte mögé rejtett szíveinket.

Ó, ez most mind értelmetlenné válik
az értelmes álom lélegzetében.

Mögöttünk van – mondanám,
de látod, tenyereink értőbbek,
mint agyongyötört szavaink.
Halántékunkon a vérerek dolgukat végzik,
pont annyira lüktetnek, amennyire kell,
csak vágyaink nem leltek helyet e lavina-ifjúságban,
földről égre verődnek,
nagy piros labdává váltan pattannak gondolataink,
s most, hogy tûnődve kezébe veszi ez a vers őket,
ha elejtené, értelmetlenné válna ez az estém,
de nem hagyom – kényszerítem:
az alvók biztonságával gondolom végig
tágra nyílt szemû életem.

DERKOVITS-KIÁLLÍTÁSON

Átszólsz hozzám
időn át, halálon át -
átszólok hozzád
a halálba, a múltba.

Hova gondoltál, beteg testednek a megmaradás is oly nehéz.
Hova gondoltál, pusztítja az éhség gondolataidat,
hova gondoltál, az ember élni akar, felőrli a gond, nem marad gondolata,
nem marad szeme felfogni a színeket,
szeme kimered, mint a fuldokló halé az árus püffedt kezében,
hova gondoltál az ember szája elkékül,
s a darab kenyér a véres hóba gurul.
Hova gondoltál, ezüstszín acélkerekek zakatolnak
a kendőbe bugyolált fájdalom felett.
Arcodon foltokban terjed a halál,
s te megállsz az épülő híd ezüst lábainál.
Piros kendőbe köti gyermekét az anya,
piros kendőbe kötve viszed
a világ álmait – a jövőbe – haza.
Ujjaid oly gyengéden fogják a könyvet Marx portréja alatt,
ahogy a nagyanya merev ujjai közt a kiskanalat,
hogy nőjön a gyermek. S a kép nehéz
színei közt mégis legsúlyosabb ez a kéz.
Hova gondoltál, milyen volt neked a halál,
ki ott álltál naponta a halál ezüst-hídjainál?
Milyen volt neked az élet, hisz élned se lehetett,
hisz bűnöd volt, hogy úgy keverted a festékeket,
ahogy a lélek a rács mögül kiált
szabadságért, hogy élhessen tovább.
Lázít a szépség, ha szuronyt szegez rá a világ.
Lázít a szépség, kendőbe köti didergő fiát:
a gondolatot, s gyengéd ujjakkal úgy óvja szépen,
hogy az éhhalálon túl is villogjon ezüst-fehéren.

Szuronyt szegez a szépség a halálra,
szurony-szívét a festő halálba
mártja, úgy fest csendéletet,
a gyilkosoktól a gyermekeket
így óvja, nem is ecsettel már,
téglaszín gondban ott az osztály
képein, s kemény tekintetében
a jövő világít szelíd-szépen.

A ŢUCULESCU-KIÁLLÍTÁSON

*

Pillangó-tenyerű ember
szívén villamos vágtat.
Mért sikoltozik a villamos?
A sínek hova menekülnek?

*

Egy szárnycsapással megteremti
a természet a boldogságot.
Tenger árasztja el szavainkat �
hullámverésében állok.

*

Hova menekülsz, ember?
Hátadon mámor-batyu rezeg.
Sárga és zöld fák követnek,
lennének a lélegzeted.

*

Pillangó-tenyerű ember indul,
eljátszadozik évezredekkel.
Egy képet fest, és két sarkában
két nap egyszerre kel fel.

 

GONDOLATOK ANNE FRANKRÓL

(Az Anne Frank naplója
című film margójára)

Az embertelenségről semmi sem vall
megrendítőbben és pontosabban,
mint a gyermeksikoly.

Bakancs-szívű hadsereg,
szögesdrót-gondolatok hadserege,
halálfej-hadsereg
menetel Anne Frank kicsi sikolyai ellen,
kék-eres halántéka ellen,
tizenhárom évnyi élete ellen.

Anne Frank rejtőzik,
de szívében az élet olyan szabad,
mint a halál ellen szárnyaló sirály-gondolatai,
mint virág-fehér mosolya.

Egy szemrebbenésnyi élet
elég volt Annenek,
hogy szerelmes szájjal kiáltsa:
szögesdrót mögött a mindenség se lenne elég!

Egyetlen szemrebbenése
képzeletünkben elég,
hogy felidézze
a halálfej-hadsereg
minden rettenetét.

Egyetlen szemrebbenése
képzeletünkben elég,
hogy elsöpörje
a bakancs-szívű hadsereg emlékét,
szögesdrót-gondolatok emlékét,
a halálfej-hadsereg emlékét.

Anne Frank egyetlen sikolya
elég volt, hogy gyanút fogjon
a bakancs-szívű hadsereg.
Egyetlen emlék-sikolya elég,
hogy rendet teremtsen múltjában
az emberiség.

Az emberiségről semmi se vall
megrendítőbben és pontosabban,
mint a gyermeksikoly-szerelem.

 

ŰRHAJÓSKÉNT, MAGÁNYOSAN

Századom ege alól, gondjaink nehézkedéset legyőzve,
űrhajósként kiröppen néha egy-egy gondolatom -
oly védtelenül, magányosan és csupaszon,
ahogy valamikor villámló ég alatt állt az ősember -
és mégis olyan különös új szemmel
nézek szét az ismeretlen tereken,
mintha tekintetemben villámlana a végtelen.

 

JÓZANSÁG

Józanság, ó! Óramutatóra aggatott évek...
Egyetlen részeg éjszaka elég,
s cafatokban lóg a
biztonsággal kitapétázott ég.

 

 

KI-KI HAZAMEGY

Az, amiről nem beszéltek, csak egyetlen szempárban élt kiűzhetetlenül,
a többiek észrevétlenül nem néztek oda.
Az, amiről nem beszéltek, kapkodóvá tette a beszélgetést,
túlfűtött, fojtott hangon vitatkoztak hárman az asztal körül.
A vodka megszabadította őket minden gondolat valóságos súlyától.
Csak egyetlen szempárban élt kiűzhetetlenül az, amiről nem beszéltek,
ez a szempár, a legbátrabb, legvédtelenebb - teljesen egyedül maradt.
Valakiben felsejlett még a gondolat,
de a vodka, a jó gondolatűző segített.
A vitatkozó előrehajolt, úgy tett, mintha hinné, hogy érdemes ezt
most elmondania, de máskor is pont így hajol előre, akkor is,
mikor valóban érdemes lenne,
de nem tudhatja már, az illúziók meddig űzhetik még.
Valaki most négykézlábra áll, egy cigaretta megáll a levegőben,
a vitatkozó védekezik, a szempárnak nincs hova menekülnie.
És aki négykézlábra állt, hiheti-e, hogy elmenekült?
Egy kicsit mindig józan marad, csak parányit, annyit, hogy tudja:
a kimondatlan gondolat elől menekül.
S a vitatkozók, végül is mindegy, bevallják, be nem vallják,
szavaik csak elsiklanak a gondolat mellett,
fel-felbuggyannak helyette, s elakadnak végül.
Aki négykézlábon állt, most üres üvegekkel sakkozik s önmagát veri meg
Nem kapaszkodik meg a szempárban, a szerelem, akár a
kimondatlan gondolat, megáll a levegőben, mint a füst,
és énekszó töri meg reménytelenül.
Ki-ki hazamegy. Ki részegen, ki egyedül.

A FEHÉR TÓ VÁROSA

Menni, menni, gyalog, autóbuszon,
villamoson, egyedül, nylonszatyorral,
aranyhalak a kirakatban,
sült hús illata csapódik lebegő gondolataidhoz.

Menni, menni, autóbuszjegyet vált a szomorúság,
fülbevaló-csengettyűk nevetnek mögötted;
valaki leszáll.

A fehér tó városába utazok,
horpadt kis városok szaladnak visszafelé
egymásnak dőlve - ez a múlt,
innen már nincs leszállás.

Ez dermedt, foghíjas mosoly
a történelem arcán.
Az emlékezés befejezhetetlen útjain,
horpadt kis házai közt bádoglapokon
dobol a bánat.
Kiszalad a szél a házak közül.

Az ifjúság zsúfolt autóbuszán
nylonszatyorral, benne hús, kenyér,
nylonszatyorral, benne újságpapírba csomagolt szerelem,
a jóság nikkelpénzei közt pici bolygókon az értelem,
s a nap-nevetés, amire senki se tanított,
s a tudás, amit ösztöneink kicsikartak.
Ez még csak a tétova ifjúság nylonszatyorban,
és a csók sebet üt szájainkra,
pedig mondanánk már, hogy menni, menni...

Autóbuszon. Ez a kéz, amely jegyet vált,
munkát tanul. Átnyúl a nylonszatyros
tolongók fölött, átnyúl ifjúsága suta
és reszkető mozdulatai fölött, átnyúl
emlék-keze fölött, amely csak szorongatta
a sehova se szóló jegyeket, átnyúl
a saját nylonszatyros keze fölött,
és jegyet vált a fehér tó városába.

Menni, menni, autóbuszjegyet vált a kezem,
a kezed, benne összegyűrt jegy a szomorúság.
Gyermekkorunk összedőlt házai között
menni, menni, gyermekkorunk összedőlt házai közül
kiszaladni, mint a szél.

Menni, menni, megtanultuk a dialektikát,
s önmaga két arcával hadakozó vággyá vált bennünk,
szaggatott, gyors lélegzetvétellel asszimiláltunk
minden gondolatot, ami súrolta érdes tenyerű életünket.
Munka közben hajszolt a sóvárgás,
ostorszíja húsunkba tépett,
s érthetetlen, honnan vettük mégis
az erőt, hogy fegyelmezetten elgondoljuk:
autóbuszjegyeket tépdelve ide s oda eljutunk,
s mindenhonnan csak egy városdarabka látszik,
csak egy égdarabka, gondolattöredék,
félig dobbant szívdobogás, a társadalom szem nélküli arca,
s kinyújtott kezünkkel csak a bolygók fognak kezet,
csak a bolygókig jut el zengő kiáltásunk,
a város házai közt elkallódik a hangunk,
kinyújtott kezünket nem látják meg az emberek.

Érthetetlen, honnan a fegyelem, amivel
megfogalmazzuk fájdalmainkat,
és bejelentjük a történelmi igényt:

jogunk van az egyetlen nézőponthoz,
ahonnan a teljes élet áttekinthető.

Jogunkat a fegyelemmel szereztük,
amivel újjáépítjük szertecibált ifjúságunkat,
és befejezzük tétován indult mozdulatainkat,
a gondolat kinyúló karívét,
amivel súlyos fájdalmaink közt
építjük öröm-sejtjeinket
és korszerű vágyainkat,
amiket csak megsejtetett velünk a világ.
Elrendezzük hát arcunkon a ráncokat,
amiket kuszán vésett rá a tapasztalás,
és átnyúlva életünk csúcsain,
fennhangon kérve megvesszük az autóbuszjegyet
a fehér tó városába.

SZIGORODÓ-SZEMŰ

I

A műanyag asztalon rózsaszín műanyag-virág,
a derűs, szépen ívelő egyszerűség
giccsel cicomázva kínálja magát.
A rózsaszín szivacsszegfűk fölött
kutatom tekintetedet,
s szeretném, ha nem látnám
csak a könnyű asztalt,
a piros-fekete-szürke műanyagszékeket,
de hangodban is felfedezem
a giccsre rímelő felhangokat.
Habcsók-ízű alázatba tompa fájdalom ragadt,
érthetetlen kusza módon keverve közönyt és romantikát,
tisztán ívelő homlokodról egy gyötrelmes ránc rám kiált,
s míg verset szürcsölünk sietve, szótlanul egymásnak örülünk,
a bujkáló bizonytalanság szemedből máris tovatűnt,
s a kívánság, hogy megértselek, foltokat gyújt az arcodon,
s míg nézlek, széthullik ifjúságom a műanyag asztallapon,
s az alkatrészek gúnyosan és vakmerőn fintorogva
ugrálnak, mint apró rugók, öntudatlan fintorodra
válaszolva, kihívóan és nevetséges-gyerekesen.
Elguruló szivárványszín emlékgolyócskáidat keresem,
s tűnődve hozzágurítom a magaméit, összekoccannak,
hűvös kristályhangokat csendítve a pillanatnak.

II

Szemed összehúzod, tanulsz, a gyorsfőzőn rotyog a krumpli,
harisnyát stoppolsz a tananyag mellett, jó volna egy nagyot aludni;
sír a gyerek éjszaka, abbamarad a tanulás, számolod az első fizetésedet,
hajnalban kelsz, tejet veszel, s mire a reggel megérkezett,
fáradt vagy már, de nem veszed észre, markodba gyűröd a napokat,
mint autóbuszjegyeket, hétfőtől hétfőig adogat
a kötelesség, szájad és szemed szigorodik,
s a szerelem a súrolt asztalra ejti felrepedezett ujjait.

III

A felsúrolt padlón svábbogár mászik lassan, feketén,
nézed és undorodol, és sötéten gyűlik benned a remény;
egy reggel felpakolod ifjúságod egy hátizsákba,
faházak küszöbén üldögélsz, énekelsz reggelig - hiába,
egyre nyugtalanabb leszel, elveszíted tegnapi nevetésed
emlékeid rácsai között átfúj hidegen az enyészet,
harangszó kondul, s ahogy nézed a templomcsengettyű-nénikéket
századok térdepelnek szívedben, és térdre hull a nevetésed.
A dombok közt barna a szemed, a mezőkön zöld, és sárga
az ősz szemedben is, és szemed között a ránc is árva.

IV

Szemed összehúzod, hűvös lesz a tekinteted,
nyugodt leszel és okos - talán még megmentheted
tiszta homlokodat, kislányod szeplői közé menekülsz,
dolgozol derűsen, sóvárgások sodrába merülsz,
verseket habzsolsz és zenét, mint más tízórait,
elég egy pengő-kék tekintet, s az élet máris nyugtalanít,
nyugodt vagy mégis, mosolyogsz tisztán, fölényesen,
mosolyod mögött a makacs jóságot megkeresem.

V

S már eltűnt rég a szivacs-virág,
szégyellem szivacs-szavaimat
és szivacs-emlékeinket - ifjúságunk köztük maradt
a műanyag asztallapon, a rózsaszín szegfűk alatt,
szégyellnivaló ifjúságunk felszabdalták a szivacs-szavak;
szégyellnivaló, hogy okosan és sóvárogva és reménykedve
a reménytelenségig jutottunk szánakozva és szégyenkezve.
Ki mondja meg, hogy miért - szivacs-szívű életünk sorra
felszívta a fájdalmakat, és harangozott megbomolva
agyunk és ujjunk és minden sejtünk - ki mondja meg, hogy miért végre,
hiszen homlokunk tisztán hőköl, és ujjunk ég a szégyenbe érve.
Csak sodortak az örömök s a fájdalmak parttalanul,
imbolyogva néztük, húsz esztendőnk hogy komorul,
s a kötelesség hirtelen szemünkre, szánkra szigorodott,
s a szerelem a súrolt padlóra, konyhaszékre kuporodott.

 

GONDOLKOZZ EL VELEM!

Nem tudom, hogy kávézva vagy ingujjban az ablak mellett
olvasod majd e verset,
ahonnan messzi kilátni az épülő negyedre, a toronyblokkra,
talán az autóbuszon böngészed e sorokat,
miközben egyet-egyet döccen,
döccen majd a vers is,
vagy disszonáns rímként dühösen félbeszakítanak,
még nem tudom, hogy olvasod majd e verset,
de ha már kezedbe vetted a nyomtatott lapot,
ahol apró ólomdarabok között feszeng az életem,
kérlek, légy figyelmes, gondolkozz el velem.
Figyeltem egyszer, hogy telefonálsz -
a hangod most már örökre hallom, akaratlanul,
s megbicsakló sorsodat vele,
láttam, ahogy legyintettél, s elszomorodtam,
láttalak hosszan kinézni az ablakon,
láttalak annyi lényegtelen apró mozdulatoddal,
amiket el se takarsz, úgyse lepleznek le - gondolod -,
de én rád ismertem egy szemrándításodról,
egy halk köszönésről, tudom, micsoda múltat cipelsz,
hát kérlek, gondolkozz el velem,
egy svábbogár mászik a felsúrolt sárga padlón,
míg leírom e sorokat, s a horpadt vekker ketyeg,
de az öcséd még véletlenül se utánozza
egyetlen fáradt mozdulatodat se,
s a hangja tárgyilagos és kemény,
az öcséd ezüstszín acélpillérek alatt fütyörészik,
nylonzacskóban vágja zsebre a reggelit,
és kölcsön nem kér könyvet,
megvesz mindent, amit olvasni akar,
az öcséd modern módon álmodozik,
a romantikát észre se veszi, nem nyavalyog, nem fecseg,
az elvégzett munka mögötte
automatikusan rajzolja a térképeket.
Az öcséd ingujjban ül az ablak mellett,
nézi a toronyblokkot, és biztos nem olvas verseket,
mégis jól értenénk egymást -
de te is légy ott, kérlek -
hogy találkát adhassak
két nyughatatlan nemzedéknek.

 

ÍTÉLET

I

Nem lesz mentség,
hogy nem tehettünk mást,
hogy el kellett torzuljon arcunk, hogy a fintor
védekezés volt, s a fájdalom észrevétlen
terjedt szét a lelkünkben, mint a rák,
nem lesz mentség gyermekeink előtt,
hiába mutatja fel pléhdoboz-gyermekkorát
fütyülve-fintorogva egyikünk,
hiába legyintsz te is,
fel kell kutatni egyszer már, hogy hol rontottuk el
ifjúságunkat. Fülemben egy egész
tepsi-lábas zenekar énekel.
Két fedőt összeverek én is, két volt-szerelmet,
az egyik vad, és nem szégyellte a krumpliföldet
párnának-paplannak, a másik szelíd, hangtalan,
- s egyformán meggyötörtek.
S most mégis, mint a tizenhat évesek,
úgy várakozom, olyan felelőtlenül reménykedem,
a szerelem bennem elpusztíthatatlan
és elnyűhetetlen a nevetésem
- hogy annyiszor s hiába elkoptattam? -
Jobb vagyok mégis most már, s nem élhetek
csak tisztán. Veled vagy nélküled,
vagy mellém szegődik a végtelen
vágy egy csendes szóért
(egy félig szívott cigaretta, egy félbeszakított gondolat
- hogy jöttem - végigég, vagy eldobod);
de becsengettem hozzád, s ez már majdnem elég
ahhoz, hogy egymásra találjon két ember
az elpocsékolt ifjúságban,
egymáson innen és túl, ki-ki igazabb önmagában
- aki lehetett volna, s aki lehetne még -,
ha végiggondolja mégis - ha ketten
az élet nagy sodrásába kerülnek a szerelemben. -
Az arcom mégis ég, és undorodva
emlékszem veszekedésekre,
nemcsak te és én, egész nemzedékünk
rikoltozott és meg volt veszve.
Mi mindent akartunk! - Mindent! -
s tompán koppant a hangunk
a világból kiesve.

II

Arcom megkínzott, de ne rémítsen el,
minden fájdalom-folt elsápad,
és kínjában az örömről énekel
homlokomon, és szemem kétségbeesetten
szedem össze az emlékek közül, ahová kivetettem,
hogy ne kutasson megint áldozat után - hiába -
elnyűhetetlen nevetés, hófehér homlok
mögé van fájdalmam bezárva.
Bemocskolhatatlan tisztaságom
sziromként vedd védő tenyeredbe,
s a kabátot, ha már bekopogtál,
s megszerettél talán -vedd le.

 

TUTAJON

Most csak úszunk a vízen, a gömbölyű
tutajfákon egyensúlyozva,
s azt hisszük, egyek lehetünk a vízzel,
a visszafele úszó fenyőkkel, a csáklyás gyerekekkel,
azt hisszük, beleolvadhatunk a tájba,
hát evezünk vadul, belefeledkezve,
ötven kilométeren át evezünk, egyensúlyozunk,
állunk az esőben elfeketedett arccal,
gumiköpenyben, énekelve,
hogy egyek lehessünk a vízzel,
a visszafele úszó fenyőkkel, a csáklyás gyerekekkel,
a tegnapi nappal a múlt hallgatag tornyai alatt,
azt hittük, egyek lehetünk a földdel,
hát térdig gázoltunk a nedves fűben,
hogy a csúcsot elérjük mindenáron,
de csak felvillantja magát a táj,
csak felvillantja magát a szem,
csak felvillantja magát a lélek,
és továbbúszik a tutaj,
és visszafelé úsznak a fenyők
a csáklyás gyerekekkel, visszafelé úszik a part,
a tegnapi nap a múlt hallgatag tornyai alatt.

 

A MOZDULAT CSAK ÚGY SZÉP

A mozdulat csak úgy szép,
úgy teljes,
ha egyszerre nyúlik ki a kéz,
a vágy s a gondolat.
Arcotok mögött az alakító
erőket kutatom,
így alakítom arcomat.

Amíg a teremtő munka csak sejtelem,
visszavágyik a lélek
a naprobbanás, kő-lét,
állatösztön korokba,
de egyszer csak megérzi erejét a kar,
s önfeledten ível
tudatos tererntő-mozdulatba.

 

A TÖRTÉNELEM TENYERÉN

Ha mindenki csak annyit gondolt volna el,
amennyire szüksége volt, hogy tovább élhessen,
mondd, hol lenne akkor arra gondolatod,
hogy elgondolhasd az életük?

A gondolat, amibe majdnem belehaltam tíz évvel ezelőtt,
már eszembe se jut. -
A történelem közbejött,
s észrevétlenül átsegített önmagamon.
Lám, a történelem tenyerén
összezsugorodik az emberi fájdalom,
összezsugorodik a végtelen egyéni fájdalom.

 

VERS ÉNEKHANGRA, FŰRÉSZSIKOLTÁSRA

Úgy kezdődik, hogy a port a szemedből kitörlöd -
kitörlöd a szemedből a port, amit a léghuzat a szemedbe sodort.
Úgy kezdődik, hogy a fűrészek fülsiketítő zajában
ének zúg füledben.

Az ugráló rönkök

nyüszítve hullanak a kések alá,
s benned felbukkannak a gondolatok...

Úgy kezdődik, hogy lassan, tehetetlenül vonulnak a rönkök a futószalag
s te megindulsz öntudatosan.

Ez itt a fűrész. - A kések.
A gépek. A zaj. Világod.
Megindulsz. Kés sikolt. Szemedbe veri a port.
Úgy kezdődik, hogy a szemedből kitörlöd.
Ének zúg füledben.
Nem fontos már, hogy a fűrész belesikoltson a versbe,
itt már az ének zúg.

Zúg a fűrész,

a falak,

az ég.

(Az emlékek futószalagán
tehetetlenül vonulnak a rönkök,
kés alá szaladnak kidöntött éveid:
az ugráló rönkökre úgy nézel vissza,
mint erdő-múltjára az emberiség.)
A fűrész beleáll a fába.
Az ének a zengő ég alatt
önmagára talál.

ÉNEKLŐ KUKORICÁS

Sajog a tenyerem, csupa domb és vízmosás,
sárga agyag, a lábszárra, a meztelen lélekre tapad,
éneklő kukoricatábla térdepel
a dombtetőn. De nincs bocsánat:
ösvény hasítja, szél szikkasztja, földre veri,
messzi tájról, távoli időkből
rozsdaszín kupolák zengése alázatra neveli.
Kétségbeesetten kergetőznek az erek a kukoricaleveleken,
párhuzamosan kering bennük az áhítat,
s a csúcsban összeszalad,
mámorosan az égre bököd,
majd összetöpörödik, s a földre mutat.
Ez a megsárgult kukoricás már
csak a földre néz, a földre hajol,
az agyag nehéz ízétől hallgatag,
a sárga agyag a lábszárra,
a meztelen lélekre tapad.
Most az ujjaimat összeszorítom,
már évek óta így utazom
összeszorított marokkal a villamoson.
És fehér abroszon - tegnap döbbenten észrevettem -
a leveses tányér mellett összeszorított tenyerem,
mint egy kiáltás -
földszínű félelem a számban,
már nem félek tőle,
ismerem évezredes ízét, sivár térképét
színtelen hajú arcokon,
szomorú falvakon, agyagos dombokon,
a sárga agyag a lábszárra,
a meztelen lélekre tapad.
Már nem félek - kínlódva,
mint a könny az arcok mély keréknyomain,
szétnyitom görcsbe merevedett ujjaimat -
ujjaim tornyai lassan zengeni kezdenek,
s a komor kupolák fölött,
a századokkal ezelőtt meglódított
harangok zúgásában
egyetlenegy, akár egy modern víztorony,
dísztelenül és diadalmasan,
az értelem törvényei szerint
áll a dombtetőn az éneklő kukoricatáblák közepén.
Oly pontos és áttetsző szerkezete,
hogy pilléreit kívül hordozhatja láthatóan,
nincs szüksége önnön lényegén kívül semmire,
és pillérein át, mint a nedveket a növény,
szívja fel a kukoricatábla énekét.

A teremben egymást böködték a rajzasztalok. A vonalzók csíkja sárga lánggal égett, tintafoltok virágzottak, s az áttetsző pauszpapíron halkan sercent a ceruza.
Háztervek készültek. Pengeblokkok, kék vagy zöld erkéllyel, az egyiken üvegfal választotta egymástól az erkélyrészeket, a másikon betonlapocska.
Üvegfal, betonlapocska, pengeblokk, kék blokk, uzsonna a nylonzacskóban, vonalzó lángol, délután öttől hétig mozi, este parizer vajas kenyérrel. Reggel hatkor kel az ember, a negyven ember hétkor munkába áll, rajzolja a blokkterveket, egyik nap kékeket, másik nap zöldeket. A házak mindig ugyanolyanok, a reggelek mindig ugyanolyanok, a vekkeren kicsi elefánt, reggel hatkor trombitál a vekker. A házak négy- vagy hatemeletesek, nyolc- vagy kilencemeletesek, kétszoba-konyha, egyszoba-konyha, háromszoba-konyha, a falon falvédő virít, a háztetőn egy szerelmespár narancsot eszik. S a dombot nézi, a füstöt nézi a fák között, a lila füstöt a fák ujjai között.
A szerelmespár házakat rajzol, égő vonalzóval, füstölgő ceruzával, serceg a ceruza a pauszpapíron, mely áttetsző; áttetsző szemükben az öröm, s a tintafoltok sötéten izzanak, sötéten izzik a szemekre freccsent vágy is. S már az én szemem is elsötétedett, ez a vonalzó itt lángol az íróasztalomon, s a ceruzám csonkig égett már, de nem is erről van szó - megyek a kék és zöld blokksorok között, kék és zöld erkélyek alatt, üvegfalak, betonlapocskák, nylonzacskóban uzsonna, reggel hatkor kelek, a vekkeren kicsi elefánt, reggel hatkor trombitál a vekker, este parizer vajas kenyérrel, a házak mindig ugyanolyanok, a reggelek mindig ugyanolyanok, de a szerelmespár a háztetőn eszi a narancsot és nézi a füstöt, a lila füst kisiklik a fák ujjai közül, s a lány zsebében a vonalzó egyszerre énekelni kezd:

Fa voltam, s nem emlékszem a lombjaimra,
nem emlékszem a szélre, a nedvek keringésére rostjaimban,
nem emlékszem az ágaimra, leveleimre,
a görcsökre sem emlékszem, deszka-koromra se,
nem emlékszem a forgács illatára, az enyvszagra,
a zajra, az énekre, semmire se;
vonalzó lettem, és lángolok sárgán,
akár a fenyvesek emlékezete.

A terembe betört a tavasz, vagy csak a szerelmespár jött be? Vagy a rejtőző gondolatok felismerték a vágy pecsétjét a szemeken? Egyszerre izzani kezdtek a rajzpapíron a vonalzók, az áttetsző homlokok alatt a gondolatok, s a rajzasztalok nem fértek el már sem egymás mellett, sem egymás hegyén-hátán, a falakról a tervek s plakátok sárkányként égre keltek, a falak is lebegni kezdtek, s a negyven fiatal egyszerre csak suhanó, ívelő, sose látott, áttetsző házakat rajzolt, az íróasztalok szőnyege egyszer csak odaszállt, s már itt ülünk a ki tudja hányadik emeleten fák között, és járunk üvegutakon, és dolgozunk a tündöklő ég alatt.

Kövek közt virágzik nyugtalan életem,
emlék faajtó csikorít rám,
fából a kilincse, kilincse eltörött,
jegenye-vágyaim szép sora menetel,
gyermekkorom üldögél hűvös kútkáván,
gyenge hangom kútba hull, kútba kiáltok,
öblösen görög lefelé a hangom,
gyenge hangom üvölt odalenn a kútban,
megborzongok, micsoda borzalmat okoztam!
Megborzongok, micsoda emléket őrzök!
Jegenye-vágyaim, jajongva védjetek,
hangtalan álljatok életem határán!

Életem határán meleg tenyerű nap,
hűvös hold világít, csillagkövek hullnak,
csillagkövek között életem virágzik,
nyugtalan életem a földről kivágyik,
meleg tenyeremben a hűvös hold hallgat,
hűvös tenyeremben izzik a nap szépen,
homlokomról hullik a sok hullócsillag.

 

Van, aki hallja, mikor egy fű a földből kibukkan;
én hallom, ahogy a gondolat hirtelen felágaskodik.

Van, aki el se alszik, hogy a tengeri hajnalt elérje;
én közömbös nem lehetek sohase,
hiszen
ellenünk támadhat minden ismeretlen gondolat;
robbanhat minden ismeretlen gondolat,
pillanatok alatt csak a testünk árnyéka marad a gránitköveken.

Van, aki virágot öntöz minden alkonyatkor;
én kiülök a szemek kapujába.

 

Mentem az utcán szomorúságtól elnehezülten,
s felnéztem az égre, hogy miért, magam se tudom.
Fenn egy fehér hasú madár villogva, örömben fuldokolva
égbe hasított — egyszerre felnevettem.
Ó, elég egy villogó fehér hasú madár, egy szárnycsapás elég,
s már könnyű vagyok, és könnyű a szomorúság.
Van-e ilyen fehér tündöklésű szó?
Ilyen lélekbe hasító, egeinken ívelő,
örömvillanású, fuldokló-szép szó van-e?

 

Repülő zúgott. Feszülten figyeltem
pár percig,
s mintha bomba zuhanna,
zuhantam s bevágódtam, mélyen
tölcsért fúrva e védtelen korba.
Robbantam s öltem.
Moccanatlan
figyeltem magam, hogy szabatos szavakban
elmondjam mindezt.
Tompán kattan a szó.
Védd magad, hiszékeny olvasó!

A boldogság tiszta dallamába
belecsikordul a fájdalom zöreje.
Magam se láttam, milyen végtelen volt ifjúságom,
s hagytam, hogy szétverje a sokféle önzés.
Most hiába keresem, mások szaladnak szét vele.
Mire tudom, hogy az ifjúság milyen végtelen,
már szedelőzködhetek:
veszem kis fabőröndömet, fapados vonatra ülök,
a kis állomásokon piszokfoltos kemence, szakadt plakátok a falon,
a padon zsákok és emberek,
én ilyenkor sohasem alszom,
tenyeremre ha nézek, arany napraforgókra emlékezem,
ha járok, lábam körül locsog a víz,
s az ázott kender illata árad.
Ballagok visszafelé az időben,
cammogó fekete bivalyokkal a szikkadt sárban,
lábnyomok csapása vezet az apró erdők s a kék falvak felé,
ösvények füstje száll a dombokon át,
riadt és poros krumplivirág várja, hogy meglásd,
ha nem látod meg, riadt és poros marad,
ha meglátod, énekelni kezd elnyújtott hangon,
mintha csak te énekelnél:
"krumplivirág, krumplivirág,
tenyésztett szép szomorúság."
Honnan gyűlt össze szememben a szomorúság,
mért ugráltam egyedül zöld üvegdarabkával az ujjamon,
miért válik fölöslegessé minden gondolatom?
Hiába utazom vissza gyermekkoromba, úgyse lesz az enyém,
végérvényesen kicibálták vékony karjaim közül,
mint egy ciroklovacskát, kukoricacsutka-babát;
végérvényesen agyamba kalapálták az arc nélküli szorongást,
a háborúnak se volt arca, anyám arcát is elfelejtettem,
most elfelejthetetlen arc nélküli gyermekkorom
és arcul ütött ifjúságom.
Hova megyek? Ki nyújtja felém ép mosolyát?
Nevetésem csak sóvárgás, küzdelem,
dühös káromkodás.
És mégis — nevetek. Nézzétek, nevetek,
s élek, csakazértis!

Jönnek kigombolt, csíkos flanellingben,
szégyellnék, de még mellük sincsen.
Reszket rózsaszín, pici tüdejük,
a hűvös nikkel műszerek előtt.

Hozzák homlokukon a halvány vérereket,
szemükben millió éves félelmeket,
hozzák előreálló, hegyes vállukat,
látleletként izzadt álmokat.

Markukban szorongatva hozzák
az emberiség szorongó fájdalmait,
jönnek sorban, sikoly-testükről
lehanyatlik az ing.

Jönnek, a szemük meg se rebben,
megmerevednek a félelemben,
s az orvos nyugodt tekintetébe
kapaszkodnak végül szépen.

Jön a nénike, kendőjét illendően újraköti,
hímzett ujjasát, elnyűtt életét leveti,
marad ruhátlanul; iszonyú sovány melle alatt
kezét fáradtság kulcsolja, nem az elfeledt áhítat.
Most jön orvoshoz halála előtt — most már ráér —,
verdeső madár után nyúl az orvos: a pulzusáért.
Arcán csak annyi hús maradt, amennyiben megfogózhat a tekintete,
ahogy a munkába fogódzott meg-megrebbenő élete.
Szégyellem nézni. Érte semmit sem tehetek.
Az orvos is csak felismeri a tünetet,
néven nevezi a kórt, s talán pár hetet
hosszít életén — nem sokkal több ez, mint a szeretet.
Ránézek mégis. Jaj, az ismerős flanelling
gyermekkoromba ránt, hol sovány vállam virít
éppily esetten, mint az ing szúrós vállain.
Elfordulnék, de most már nézni kényszerít
tekintete is — keményen, rezzenéstelen
nézi ............................... ismerős szemem.

 

Tört napraforgó-dereka a padra dől,
színtelen haja szertezilált, ijedt sikolyokba göndörödik,
szája körül a ránc mély keréknyomán
kínnal erőlködik végig a könny.
Kezében kártya. Mi lenne más!
Jósol szegény, ha már nem hihet
szélnek, illatnak; az öröm elhagyta,
csak fényképét hagyta a falon maga után,
csak fényképét nézi iszonyattal, s a kártya
rátapos a képre, s a megjósolt jövő
csupa láboscsörömpölés és violaillat.

 

Először láttam azt a kék lavórt s alatta az állványt,
a zománc lepattogzott az égről,
s a lavór alatt az állvány megszólalt
a nyomor nemzetközi nyelvén:
"szomorú kék lavórban mosta a ruhát,
pattogott az égről a zománc,
felhő-fehér lett, kiöblíti,
végtelen jajgatásra teríti
ronggyá mosott áhítatát."
Nekem még anyanyelvem ez a nyelv.
Ha lehunyom szemem,
zsákok dőlnek egymásra kopott állomásokon,
napok dőlnek egymásra fáradtan,
karok hullnak súlyosan a térdre,
tenyerek nyílnak ki lassan,
s álmodnak a duzzadt ujjperecek.
Sehol se vagyok annyira otthonos,
mint a fáradtság mozdulatai között,
a lezuhanó hétköznapok súlya alatt.

Ki kérdezi még, hogy mért fordulok féktelen mozdulattal
mindig arra, ahol új szavak sejlenek fel,
gyenge fényük villámlik szememben.

A nyomor nemzetközi nyelve
majd érthetetlenné válik; és végre
értelmetlenné verseim.
A szavak súlya nem zuhan rád,
a szépség tenyere kinyílik,
s álmodnak a karcsú ujjperecek.
Sehol se vagyok annyira otthonos,
mint a féktelen mozdulatok között,
a felszálló hétköznapok mámorában.

Gyermekkoromban nem hittem el,
hogy beszélgetnek az állatok,
s most emberi hangon szól hozzám
a heverő kő, vízparti kagyló, homok,
ha testem kő-, víz-, kagyló-
és homokkorszakára gondolok,
s a lélekben leülepedett
pliocén rétegek felett
súlyos léptekkel rohan
szörnyű pikkelyeivel
a brontoszaurusz-rettegés-roham.
Szelíden nézem szívemet
kihaló állataival.

Anyám, hova tetted a kendőt,
amit álmomban a fejedre kötöttem?
Hova tetted a kendőt, a puha feketét?
Mesebeli félelmek, szörnyeteg fájdalmak
sziszegtek körülöttem.
Jaj, helyetted, anyám,
magamat kiskendőd csücskébe kötöttem,
úgy ringattam álomba magam,
nyolcéves sovány gyerek:
távoli arcod álom-fekete kendőben
suhant egyre messzebb, s én törötten,
sírva ébredtem, s most is nyugtalanul alszom.
Anyám, sohase volt fekete kendőd,
sohase voltam kisgyerek;
hogy lehessek végre felnőtt?
Nylonköpenyben úgy mész az utcán
a macskaköveken, idegenül, ;
fekete kendős arcod szívemben
egyre mélyebbre merül.
Az évek alól alig látszik ki
kicsi csücske,
álom-arcodat az igazi betakarta mindörökre.
Nem köthetem kendőbe arcod,
elszomorít a rúzs a szádon,
szelíd szemed csak álmaim
emlékei közt látom.
Fáradt szájad körül a ránc
csak keserű, nem nyugtat.
A kendőt, amit rád kötöttem
álmomban, anyám, hol hagytad?

Gyalulatlan bölcső,
sír a szalma rajta,
úgy bömböl a gyerek benne,
még a hold is hallja.

Bordáim közt ring a bölcső,
szíven szúr a szalma,
hétszázéves szépnagyanyám ...
testem takargattya.

"Aludj, aludj, szentem,
két szemed két gyertya,
jön már a Sötétség,
fújja, ójtogattya.

Meghalsz, meghalsz, szentem,
megmarad a bőcső,
elszáradó lábaimmal
rengetgetem: hő, hő!

Felgyúttyák a szalmát,
tested tűzre rakják,
szájad nyílik jajra,
nyílik az ég bajra,

nyílik szemed jajra,
csitt, te, csitt, te, tente,
jaj, a szemed úgy világol,
mintha a nap lenne."
"Csitt, te, tente, nannyó,
elkopik a bőcső,
tente, szívem halott szeme,
hétszáz éve, hő, hő!"

Ring a bőcső halkal,
ring halottas jajjal,
ükanyámat rengetgetem,
tente, tente, jaj, jaj ...

Két szemem közt elrengetem,
bánattal betakargatom,
hétszáz évvel szólongatom,
halott széllel hűsítgetem,
halott nappal melengetem,
halott holddal holtra válik.

Sárkányeregető:
Sárkányeregető szeles szép szeptember
hűvös hajnalokban fürdeti a lábát,
hűvös napsütésben melengeti magát.

Csendes szélben tűnődve:
A gyermekek kacagása olyan egyszerű:
repülő papírsárkányokkal kígyózik át
a tiszta őszi égen.
Cérnaszálon is fel tudják eregetni vágyaikat,
egy kicsi négyszögű papírba sűríteni
a sóvárgást a távolságok felé,
a tiszta mély egek felé.
A felnőtt embert úgy ledönti a lábáról
a sóvárgás, hogy le kell ülnie egy kőre
a hűvös napsütésben melegedni egy szusszanásnyit.
A gyermekek úgy elröpítik a sárkányt,
hogy vele repülnek,
ott zizegnek az égen az ismerős házak fölött.

Sárkányhívogató:
Kígyózó sárkányok,
hova-merre szálltok?
Ne azt kérdjed,
hova-merre szállok,
azt kérdjed, kérdezzed,
ki ereget engem,
mért ereget engem.

Eregetne szép szivárvány,
eregetne gyenge szálán,
az is elhajolna,
égről leszakadna.

Eregetne felhő,
szellő elfújdosná.

De egy kicsi cérnaszálon
úgy ereget három gyerek,
velem az égre száll
jó szélben zizegni.

Jó szélben lobogó:
Milyen könnyű lenne sárkányt eregetni,
vele minden gondot szélnek riasztani,
minden vidámságot fennen zizegtetni,
egy kis cérnaszálon
kígyózó kedvünket
égre lobogtatni.

Fáj a fehér a szemnek,
fáj a szívnek a lobogás,
nehéz tartani a szépet,
a fájdalom bentről rákiált.

Levélen könnyű, fehér tavirózsa,
tenyereden súlyos, fekete.
Letépnéd szívedről az indát,
rád tekeredik, nem bírsz vele.

Homlokodon kinyílik-e
tündöklőn a nyugalom?
Ellene fordult a szépség —
segítse sötét fájdalom.

Van úgy, hogy bánt a szépség,
szíven üt egy fehér ruha,
ha szíved helyén az emberiség
vacog százados rongyaiban.

Horpadt lábos-szemű éj,
tepsi-unalom,
seprű-ujjú kéj,
portörlő-fájdalom,
rúzsszagú alázat,
művirág-merengés,
horgolótű szúrta halál...

Egy asszony áll az autóbuszban,
fején szürke hajkoszorú,
nemcsak a szeme, de a kabátja,
kendője ránca is szomorú.
Esett a válla, szája cseppet,
szinte észrevétlenül ferde s fáradt
szögletéből lefelé futnak a ráncok,
de most mégis mintha vasárnap
lenne, csendes révülettel
álldogál, kályhalapot támaszt,
zománcos fehér kályhalapot
visz vigyázva, és csupa alázat
minden ujja, ahogy a drága
új darabot fogja, s figyelve
minden apró zökkenésre
felriad szigorú figyelme.
A tárgyakból álló valósághoz
oly közel áll, akár egy csésze
félig telve vízzel s a márvány
éjjeliszekrényre téve,
a tárgyakból álló valósághoz
oly hűséges minden porcikája,
az új zománcos kályhalapot
tapintaná már, úgy kívánja,
hogy főzzön rajta, rakosgasson,
szeméhez, szájához idomítsa
a tárgyakat is maga körül,
és szomorú lesz majd a konyha
körülötte, és felsír egyszer
helyette vinnyogva a vízcsap,
s a zománcozott kályhalapra
kifut a tej, megáll a szív, s csak
tárgyak maradnak körülötte,
hűsége nélkül értelmetlen
rendben és alázata nélkül
még szomorúbban és szegényebben.

Egy törékeny kéz kékesfehér
fényben a szívemhez ér.

Két gyermekszem frissen rám hunyorít,
elhomályosul, álmot kanyarít,

megvárom, míg az űrből visszatér,
egy percre megáll szívemben a vér.

Rám néz bizalommal, mint a virág
a fára, sziromra a faág,

hangja egy pohár friss vízben pezseg,
gyöngyözik a hajnal, kezén lepereg,

lepereg lassan a keze fején,
hallom, hogy fájdalmam a szívéhez ér.

Hófehér madár a halott
a halál sárga álarcába zárva.
Már nem vergődik,
kék szárnycsapás a szája.

Jajgat a sok fekete nádimadár-nénike,
búg a pópa,
hullámokon ringatja a tömeg előre-hátra
a hangokat.

Madárhangon kifejezhetőbb a fájdalom,
a fájdalom hangja nem emberi hang,
sohasem az,
Hallgasd csak, hogy vijjog, sikoltoz,
hogy rikolt,
hallgasd szívedben szörnyű szárnycsapásait,
leselkedik rád, lecsap, szívedbe vájja csőrét,
ragadozó madár, hangja nem emberi hang.

A virágok a vázában kinyitnak,
zöld ágakat hajt a szekrény,
s az unott arcú nagybőgős is
elmosolyodik ezen az estén.

A hegedű persze nem emlékezik,
de hangjával emlékezik az ember
erdőre, fűre s az eltaposott
kis útilapu felkel.

Felderül a hegedűs homloka,
patakok futnak rajta végig,
a horpadt kisdob elgurul,
pedig felszállna az égig.

Ezüstszürke vastraverzek
út menti bádogkeresztet
juttatnak eszedbe — nem is érted,
mért idézik ezt a képet. —
Ezüstszürkére volt festve,
s az elgörbült bádogkeresztre
Jézus behorpadt bádogtestét
fel se villantotta már az emlék,
s most a szürke vastraverzek
felidézik — írom a verset,
s tűnődöm — , az időben összeérnek
a színek, ahogy az ének
énekhez koccan — az új híd testét
úgy rajzolom fel, hogy a festék
múltunk színére feleselve
ízzik, s benne felcsillan az este.

Jöttél nézni e tájat, szemen szúrt a szivárvány,
elfeketedett arccal kolostorokban jártál.
Az égő napsütésben alig látszott az Isten,
lábujjai közül folyt ki a pokol. Hidd el,
elborított a pokol, amiben sose hittem.
Mert nem igaz a képzelt, de igaz ez a festett:
a nép lelkén tátongó évezredes sebhely.
Hajánál fogva húzza az ördög a lángba az embert.
Haranglábak állnak a felkonduló csendben.

Honnan jődögélt le a balladai bárány?
Órjás fakanál előtt órákhosszákat álltál;
egyetlen nagy rönkből durván kifaragva,
a merítésre gondolt csak, aki kifaragta,
és mégis szobor-szép, — eláll a lélegzeted
és lélekmélyre, sötét hegyi tóba meríted.

És üveg mögé zárva — pontosan számon tartva,
hogy harmincöt éven át ki és mivel faragta —
bojár hintócska áll, könnyed és babra játék.
Ha gondolatban akár egy percig a bakra szállnék,
széttörne a vitrin, széthullna a hintócska,
mert minden gondolatom órjás szálfa volna.

Szelíd mosollyal babrált a bojár üldögélve,
és lábujjai közül folyt ki a paraszt vére,
mint Isten lábujjai közül a pokol lángja
a kolostorok falán s a képzeletbe zárva.

Jöttél nézni a tájat, szemen szúrt a szivárvány,
a földön olajtócsát vonaglani láttál.
Szörnyű szivárvány-kínban ráncosodott a szélben,
színeket lobbantott fel elmúltában értem.

Jöttél nézni a tájat, szemen szúrt a szivárvány,
betontornyokat és üvegfalakat láttál,
ugyanazokat, mint máshol, de megszeretted
őket, mert templomocskák kértek tőlük kegyelmet.
Megszeretted a műanyag asztalos új cukrászdát,
mert hosszú hajfonattal balladabeli lánykák
mosolyogtak rád szépen, lépdeltek serényen
bégető asztalok közt hófehér kötényben.

A napok és a holdak, folyóban úszó csillag —
kilépnek a meséből, ujjaink begyére hullnak.
Kapcsolótáblák közt a fölényes emberi elme
jelzi a kigyúlt időt, s higgadtan gondol e versre.

A fiatalasszony kurta bekecsben
fenn Észak-Moldvában előrehajolt.
Bal karján kisfia: homlokán
álomba úszott a hold.
Bal karján kisfia: keze-lába
védtelenné kucorodott.

Az asszony karja körülfogta
az alvó hold kis sikolyát,
körülfogta a védtelenné
vált erdők nehéz illatát,
átkarolta a világgal együtt
karján alvó kisfiát.

Másik karjával könyökölve
fél testével előrehajolt.
Ahogy nézte a filmet, arcáról
nyakára kúszott egy vörös folt.
A figyelemtől szeme fekete
ostorrá keskenyedett,
válla, könyöke, álla egyszerre
kihegyesedett.

Ahogy nézte a filmet,
szemén a boldogság kihajolt
(karján kisfia; homlokán
ekkor úszott álomba a hold).

Csak állsz egy szökőkúttól meghatottan,
üres napokra gondolsz — mögötted nagy halomban.
A lifteslány a liftben csipkét horgol unottan
a rossz fényben, mely nyomasztó, mint álmai,
E lépésnyi létben sztaniolpapírban
nyílnak — virágok árnyai.
Ha percre kilép, a tágas folyosó
elborítja, mint váratlan öröm.
Az ablakon át szökőkútra látni,
hajókra — és hát ó, a fényözön!...
A vitorlások ni, itt úsznak ujja begyén!
(Ilyennek hitte a szerelmet szegény.)
Villogó vágyait, kis vitorlásait letörte...
Ki is?... " Ó, ha egy pohár sörre!..."
Szendvicset vásárol, s beéri ennyivel ma,
szombaton moziba megy,
horgol, horgol a néma
liftben, kis csillag, hurkok és pálcikák,
e terítő térdén most az egész világ.
Kis csillag, hurkok, pálcikák - élete
és a bútor, amit részletre vesz majd,
s eltékozolt életével rak tele.
E horgolás oly értelmetlen, kivörösödött kezében,
látom, szinte elrepül, pedig mélyen
föléhajol, s ujjára egyre szorosabban
tekeredik a fonál —
a lift is szűkebb lesz egyre,
és riadt álmainál
tanácstalanul áll majd,
a vázácskákat is megunja,
nem lesz sztaniolpapír és kis csillag, hurok és pálcika,
s ha nem horgol már, s rácsapódik a lift ajtaja,
megöli majd legelső gondolata.

Az egyik szelesen jön, csapkod
összetapadt kukorica-haja.
Hegyes vállával döfköd
a levegőben ide-oda.

A másik elomló fekete hajába
burkolva üldögél, mosolyog,
hasa kelyhére tenyere rebben; motorok
bőgnek odalenn, rínak, szopnának hűs olajat,
ring a kismama, ringatná őket... aztán elakad
szava, mozdulata.
A hegyes vállú sebesen
térdre hull. Hallgatózik az anyácska hasán.
Sírni kezd, haja arcába hull,
szájába tömködi. "Kis vagány!"
hüppögi,
s kisszékre rogy.
Karját összefonja, szaggatott
hangon énekel,
s az anyácska villogó mosolyát
fehér cérnára fűzi fel.

Mondták neki, s el is hitte a lány szegény,
hogy csak nylonharisnya van meg melltartó, más semmi se,
"se barátság, se szerelem", legfeljebb ponyvaregény.
Az illúziókat lehúzta magáról, mint egy harisnyát,
libabőrös lélekkel táncolja most a listát:
madison, twist, pingvin - kipirul halálfehérre,
nem mer visszaszökni a fény szemébe.
Cinizmus a divat, szívét púderesdobozba zárja,
parányi rúzstól sebezve könnyedén dől az ágyra,
s akkor gyanútlanul kinyitja tenyerét - milyen furcsa,
tenyerére tapad a szerelem felsebzett ujja...
Felsikolt, a púderdoboz szétmállik könnyeiben,
védtelen szívvel marad, s most először befelé figyel,
s harisnyahalmaz alól kibukkan merészen
rúzstalan arca, s felsugárzik az éjben.

Hóember,
könnyű telek,
piros tenyerek,
kályhára aggatott harisnyák
kedves szimbóluma, te,
te játékos, gyermeteg,
sárgarépa orrú szörnyeteg.
Kétezer méter magasban
végre meglestelek.
Tudom a titkod, tenyerem
összeverem.
Hahotázok szemeden,
szörnyű füleden.
Legfontosabb testrészed a gomb meg a kalap
s én kalap nélkül, gomb nélkül,
hahaha
seprű nélkül láttalak.
Kalap nélkül, seprű nélkül
esetlen voltál, torz szörnyalak.
A képeslap-hóemberek mind elolvadnak ijedten,
tekinteted olyan őszinte, keresetlen.
Nem bamba, ó, nem.
Az igazi hóember nem együgyű,
de ijesztő, mint a mutogató néma,
orrán keményre fagy az üszkös sárgarépa,
elálló nagy hófüleivel vigyorogva hallgat,
gyermekkorunk teleit,
a kavargó mesehavat
vihogva
a szemünkbe szórja.

MOZI UTÁN

Látod, ez a könnycsepp, ami legördül,
és nem mond többet önmagánál, nem érdekel.

Látod, ez a film csupa nyakfodor-érzelem,

zsebkendőcske-fájdalom.

Látni, hogy esznek tortát filmen,
hogy gyújtanak szivarra,
hogy keringőzik át könnyedén

a könny az unalomba.

Éjfél után a moziból hazamenet
egy utas tíz bani miatt

tíz percig veszekedett a jegyszedőnővel.

A jegyszedőnő felugrott,

felcsapta a kasszakalicka fedelét,
s a villamoskocsi közepén
káromkodva könyörgött
tízbanis igazáért.

Ez megrendített.
A filmen végigcsorgó könnyek csak dühítettek.

A versből sajnos kilóg a csattanó:
egy új utas hallván a bani-vitát,
az első lottó-üzletnél leszállt.

(Még nyitva volt.)

 

A kirakatüveg hidegen ragyog,
fölötte szikrázó neoncsillagok.
Aranyzuhatagban műanyagbaba,
mosollyá merevült divat-angyala.

Csábítón görbíti kisujja hegyét,
tökéletes lába gyöngyház űr-zenét
kopog ki, s táncolva megmerevedett.
Megingok, mellbe vág e lárva-lendület.

Rózsaszínű arccal hasonlít reám,
rugalmas mellein műanyagruhám.
Szempillája sötéten végigseper
ruhámon s rúzstalan életemen.

Meglóbálom piros nylonszatyromat,
benne a ma esti parizer-adag
elszédül. Ragyog a kirakatüveg.
Indulok. Népdalt énekelek.

 

Ki azt hiszi, hogy mocsoktalan marad
a szerelemben, az is áldozat.
Mert kényszerít a vágy. Villan szíved,
úgy táncolod körül a leányt,
ki gyanútlanul bontja a haját.
így bontottam én is. Ámulat
vetette meg első nászágyamat
krumpliföldön, s aki otthagyott,
kést hajított értem a bolond.
Hogy élek még? Így. Nem is tudom.
Fogam közt kés. Utánad dobom.

Szobám falán a fények nyújtózkodnak, mint alkonykor az árnyak.
A szétterülő nyugalomban világítanak a gondolatok.
Hogy gondolkozhassam, millió sejtem
lélegzik (míg lélegzetfojtva figyelem őket),
s millió sejtem nyújtózik, mint a fény.


Páros kergető

Mi történt közöttünk, hogy nem értjük egymást
csak a fájdalom hullámhosszain?
Fáradt árnyak. Esténként visszahullunk
az állati létbe -
visszataszít a magány.
Arcunkat eltorzítják a gondok kusza ráncai.
Hajnalban még tiszták az arányok,
hajnalban elég egy fénynyaláb,
s megértjük, hogy mélyebben összetartozunk,
mint ameddig a szavak elérnek.

Kinyújtom hát érted gondolataimat,
teremtek érted.

Ki-ki a maga módján teremt.


Intermezzo

Egy hasonlatban, ahol fény a gondolat,
mi az árnyék?

Mennyivel könnyebb lenne gondolkozni, ha tudnám!
A megtalált szabadságot oly könnyen elveszíti a lélek,
karod tehetetlenül leejted, mint apád, görnyedten magad fölé hajolsz,
anyám riadt szemével nézlek.
örökölt és tanult hisztériák zilálják szét értelmes napjainkat,
visszahullatnak újra s újra,

s a magányban elveszítjük magunkat.

Elsorvad a szerelem is, ha görcsökbe szorul a lélek,
áltatja magát illúziókkal, művirág is jó szegénynek,
csak illata nincs, csak élni nem lehet
illata nélkül - fázom,
elsorvad a szerelem is s megtalált szabadságom.

A szabadságot csak gondolataink óvják,
ösztöneink millióféle rabsághoz szoktak:
alkalmazkodtak, hogy megóvják a gondolatot.
A szabad lélek még olyan magányos a belső tájban,
sivár emlékek közt oly elhagyatott,
mint sötét szobában a csecsemő,
ha nem hallja anyja szívedobbanását.
Ha nem óvják gondolataink a szabadságot,
a rettegés rácsait majd hiába rázzák.

Arcodra kövül a közöny,
arcomra borul a bánat,
kettős szép szabadságunk
magányod börtönébe zártad,
kettős szép szabadságunk
jajveszékelve ölöm,
arcomra borul a bánat,
arcodra kövül a közöny.

Két villanypózna közt kifeszített dróton fityeg a hold.
A fájdalom mindenféle hasonlatot összehord:
rikítót, olcsót, érzelmeset,
mintha így könnyebben cipelném szégyenemet.

Villogó homlokod fehéren eltaszít,
hamisan éneklem a fájdalom hangjait.
Fogadásból megcsókoltam az ujjad begyét;
irgalmatlanul nyúlsz a szememért.

Hogy ne láss sírni, kivájod szemem,
s én vakon, émelygős szerelmesen
meredek rád, tapogatózom, nem talállak,
mögöttem felborzolt szőrrel vinnyog a bánat.

 

Piros, kék, lila, sárga...
Színekben vesz szárnyaira a világ,
s nem szán meg egy kismadárka,
csőrével szemem kivájja,
fekete lesz a kék, a lila, a sárga.

Mögötted oson a fájdalom begörbített háttal,
Félsz ugye, hogy találkozol édesanyáddal,
amilyen akkor volt, mikor még meg se születtél,
s énekelt még. - Elfulladt énekéből vétettél.

Mire elmosogatok,
kiver a verejték,
hokkedlire ülök,
szusszanni szeretnék,

lábujjhegyen bemegyek
hozzád, hallgatok,
számban a szerelem
fáradtan, forog:

Olvasol, virrasztasz
nélkülem reggelig,
számban a szerelem
megkeseredik.

Mámoros szavakba fullad
a csikorgó fájdalom,
életemet így teremtem,
arcom szépségekbe rejtem,
csak szívem ver józanul,
józanul a fájdalomban,
vad ritmusa kínba dobban,
s nézi agyam szótlanul
ezt az ijesztő csatát,
meddő párviadalát
játéknak és őrületnek,
kancsalító két szememnek,
így lesz kemény kárhozat
kínok közt a gondolat,
így lesz izzadt tenyerem
egyetlen rejtekhelyem,
elgémberedt ujjaimnak,
ujjavékony álmaimnak.
Szegény szomorú szívem
szorong, hát kinevetem.
Spárga végén pléhdarab,
bánatom is fönnakad,
gerincemen végigzörög,
attól félek, beletörök,
s szégyellem majd, hogy a kín
játékosabb, mint a rím,
s könnyedén fel-feldobál
a bolygókig és tovább
parabola-utakon,
parabola-vágyakon,
s fehéren, mint a tejút,
két szemembe visszafut.

Egymáshoz hajtott a közös fájdalom,
s most önmagunktól távol találkozunk megint:
egymás ellen űznek
felmérhetetlen fájdalmaink.

I

Nézem a homlokod térképét,
lassan távolodik, s egyre tisztábban
látom az egymást átszelő,
világokat rendező,
elválasztó ráncokat.

Egymás fölött szaladnak a ráncok
párhuzamosan:
a félénk gyermekkorra ráhajlik mohón
az ifjúság,
s a férfikor zsarnoki akarata
kettészeli a két szem között
a párhuzamos emlékeket.

S a ráncok mögül
újból és újból szíven üt
tündöklő tiszta homlokod.

II

Mint elemista gyermek
a folyók s hegyek nevét,
homlokod térképéről leolvasom
ifjúságunk minden üvöltő emlékét
s szorongó szégyenét.
Mész a kolozsvári utcákon borotválatlanul,
kezedben egy darab kenyér,
a pulóvered könyöke lyukas,
csodálnak szelíd nyugalmadért,
ahogy a féldecit kéred, s tudják, hogy nem ettél
húsz napja meleg ételt,
szörnyülködnek, ebédre hívnak,
s te mosolyogsz: - Gyerekek, fenéket
lehet írni, nem verseket.
"Zöld habok közt úszik egy lány, ó," -
fél szemöldököd felhúzod,
s a rím rá mi lenne más, mint ringyó.
Pofon csapnak a szavak s a versek,
arcul üt a szerelem s a bánat,
oly méltatlanul könnyes-ragacsos,
még kicsinyes fájdalmaid is megaláznak.
Nyújtózik a világ, nem vesz észre,
s te nem látod meg csak a huszadik századot.
Honnan? Hova? Kivel? Ki ellen? -
Szeszekkel sziszeged: - Enni adjatok! -
így támolyogsz teherautósorok között,
integetnek utánad a lányok,
míg népdalokat dúdolva a vasúti hídon,
tűsarkú cipőben melléd állok.
Átloholjuk az éjszakát, a cipősarok elkopik,
s azért se csókoljuk meg egymást,
törött fésűddel fésülködöm reggel,
s eldobom: - lesz más - ,
váróterembe menekülünk, káromkodunk,
alszunk a dombon
egy kölcsönkért szakadt pongyolán,
húsz ujjunk egymásra gondol,
s külön dobol idegesen sör mellett
a foltos abroszon.
A mindenséget lélegezzük,
s körülöttünk közöny az arcokon.

Jaj, istenem, nincs kegyelem,
csak halálig szerethetem.
Jaj, istenem, nincs kegyelem,
halálig tart a gyötrelem.

Jaj, istenem, nincs kegyelem,
szempillantás a szerelem.
Jaj, istenem, nincs kegyelem,
halálig se szerethetem.

Jaj, istenem, nincs kegyelem,
csak halálig szerethetem,
jaj, istenem, nincs kegyelem,
halálig se szerethetem.

Hát végigcsináltunk mindent,
amit két szerető egymással megtehet.
A lebegő jóság láthatatlan maradt körülöttem,
hát hogy megláss mégis,
nagy ívben leköptelek.
S most pompás, hogy én is szégyellhetem magam.
Egyenlők vagyunk megint,
s csak nézek magam elé,
a szerelemnek milyen szörnyű ára van.
Ilyen banális mondatok
mondatják magukat,
s hiába nézi le az értelem,
a fájdalom okosabb:
tudja, hogy nem bűnös,
aki vétkezni kénytelen.
Ez minden. A ládában lomok hevernek,
kacat- szimbólumok,
a teknőből kibuggyan a szennyes ruha,
az átveszekedett napokra rábuggyan
nedvesen az éjszaka.
Kérdeném, ki tette? Ki tette ezt velem?
S védenélek, hogy más, a körülmények, te nem,
te nem tehetted, - csak nézem kegyetlen arcodat,
s olyan lassan, ahogy összetorlódik
s kisimul tisztán a gondolat
homlokodon, olyan csendesen
szólok. Nem igaz, te nem ez vagy.
Ugye érted? Már nem szeretlek,
csak nézlek,
s a kezem látod - reszket.

Tépd ki a testemből testedet,
arcomról hántsd le arcodat,
szememből vájd ki szemedet,
sejtjeim közül a sejtjeidet,
keresd ki, szakítsd ki magad,
gondolataimból a gondolataidat,
emlékeim közül az emlékeidet,
beteg testemből betegségeidet,
kérj vissza mindent, s ami megmarad,
az is te vagy s az iszonyat.

Közeleg hozzád a szerelem szótlanul,
jön szállást kérni szorongva-vágyakozva,
jön cicomátlanul, egyszerű öleléssel,
s te törékeny-vállú, seb-szájú, menekülsz!
Ugyan hová, te védtelen, gyenge, gyáva,
ugyan hova menekülsz a tiszta asztal,
a száradó párnahuzat, az értő mosolyok elől,
ugyan hová menekülsz a kívánó kezek elől,
hová? Az okos magányba?
Hát lehet okos a hazugság,
mert hazugság, hogy jó egyedül?
Lehet okos a pót-élet, a rohangálás mámorok után,
a zenébe, szeszes szavakba,
őrjöngő sóvárgásokba menekülés?
Te kegyetlen, törékeny vállad: penge,
seb-szájad: kelevény,
s csak kínzó hidegséged védhetetlen -
magadra maradsz.

Tíz éve szeretlek,
Mondd, mi végre
Nem találsz nálam
Menedékre.

Űzlek, elérlek,
Elmész újra,
Hány évig fut még
Szívem útja?

Úttalan úton
Visszagörbül,
Csak hozzád jutok
Ki e körbül.

Körből körbe,
Láncról láncra,
Veled vonítok
A világra.

Virágra gondol,
Virágot lépik,
Kiben a szerelem
Szótlanná érik.

Zöldborsók kicsi gyöngysora
pereg - nevet a hagyma,
villogó verssor következik,
hogy rímeljen rá fogadra.

Egy egész versnyi nevetést
képzelek most a szádra;
hátha az olvasó szegény
kacagás nélkül megállja

végigolvasni versemet,
és eltűnődik a végén -
Cigarettám: a szerelem
füstölög, mint egy kémény.

Ibolyaszín hétfő,
nézz körül velem,
munka a tavasz, és
gond a szerelem.

Hóvirág-csütörtök
meghallod-e, mondd?
Trallalalla lalla -
ingyen nem bolond.

A végtelent érinti a boldogság ujja,
ujjam csak ujjadat érinti, s boldog vagyok végtelenül.
Egy gyengéd zöld fát láttam,
s egész délután ott nevetett szememben.
Ha úgy örülnél te is ennek a fának, ahogy én,
nevetne a szemedben egész délután.
S szemedben hajladozna gyengéd-zöld nevetésem.
Énekelek neked - énekelj nekem.
A frissen festett padra újságpapír ragadt,
szófoszlányok hirdetik szemtelenül
és szabályellenesen a frissen festett áprilist.
Ujjam ebbe a zöld délutánba mártom,
és rikító szerelmes szavakat mázolok az égre:
pimasz és harsány és gyengéd-zöld szavakat,
hadd hancúrozzanak, bukfencezzenek le
az orrod hegyére,
hadd legyen még kuszább ez a vers, mint ez a bolond délután.

Az elpocsékolt jóság vissza vigyorog rád,
a szerelem sem elég, te őrült, mit akarsz hát?
A szavak mérhetetlen távolságról jönnek,
a gondolatok mélyén atomok pörögnek,
a szavak mögött az élet öntudatlan csodája
eltakarja magát, hogy még jobban kitárja
szépségét és vérerek szövevényében
bujkál magáról mit se tudva szerényen
az adakozó jóság tündöklő fölénye.
Cikázó idegpályákon a világ minden reménye,
minden elgondolható gondolata készen,
hogy megszülessen szóban vagy nevetésben.
Nyugodt ívű csípők nyugtalan mozdulata,
szemedben a vágy a virágok öntudata,
ujjaidban a vágy a világ nyújtózkodása.
Hova sodor a vágyad? Hova nyújtózkodol?
A gondolatok hada dobhártyádon dobol,
ujjaid közt a levél is riadtan remeg,
nem fél, hogy elmorzsolod, de fél, hogy megértheted.
S te nyugodtan mosolyogsz, mint csillagra a csillag,
fényévek felezik közös titkainkat,
boldogságom lassan szétsugárzik, látod,
már rég messze leszel, mire megtalálod
egyetlen sugarát, pedig most csak érted
örülök minden riadt-zöld levélnek.

ÁPRILIS

Április, te tavasz ága,

út menti fák fényes ujja,

zsenge ének-ága hajlik,

zöld sugárzás szerteárad,

jókedved kibomlik gyorsan,

csapatostól jár a szarvas:

Hétfő, Szerda és Csütörtök,

hűvös vízre inni járnak.

Jő az agancsos Vasárnap,

felszegi fénylő homlokát,

inna már a tiszta vízből,

s végtelen vágy leteperi.

Felhorkan, kapálja, túrja

a gőzölgő langyos földet,

s mire észrevenné, máris

fenn az égen szarvas csörtet.

Szarvai közt nap sugárzik,

szarvaira szúrva a hold,

a két szeme fényes csillag,

fehér felhőt habzik hasa,

áttetsző kék eget iszik,

éji égen alszik hosszan,

de ma este rád gondoltam,

s hajnalra kiterült holtan.

 

Ott benn tombol a láng-tánc,
égő szoknya tapad a térdre,
sikolt a gondolat, hogy letépje,
de táncol tovább, tombol a tűz.
Hány napja, hány éve
nincs nyugta, nincs menedéke?
Ha bepillantsz, a szemén át
látod a szörnyű láng-tivornyát:
meztelen lábát kapkodja, felcsap a láng,
tépi a szoknyát, csípőjét öleli,
senki se láthatja, meg senki se mentheti.

Csak az ujjai ideges remegése,
csak szeme alatt az árnyék, csak
túl gyors mozdulata, kétségbeesett térde
árulja el, s külső tűzbe vetteti,
így lángol kívül-belül, hangja egyre távolodik,
tekintetével szöget ver a tárgyakba,
körülötte a világ egyre fényesedik.
Valósággá építi az alig elképzelt gondolatot,
a végtelent törékeny ujjára tekeri,
s olyan változhatatlan már, mint a halott.

Nézem a nyitott ablakot,
a tó fölött kék fényben a pengeblokkokat,
a víz és az út és a fák mind sürgetnek, nyugtalanítanak.
Népdalt dúdolok. Mint karcsú, gyors pillanatok,
a kajakok kisuhannak látókörömből - olyan tanácstalan vagyok,
olyan védtelen, mint fákra a virágözön
úgy hullott rám estétől reggelig
a fehéren villogó életöröm.
Elég egy fa furcsa rajza, egy papír, ahogy dobálja a szél
s már szédülök; egy szín láttára elborít a szenvedély.
Mi lesz még ezen a tavaszon? Forognak a villanyoszlopok fölöttem,
órjás ujjakról csorog a napfény áttetszően és tömötten,
egy poros dobrudzsai utat látok, egyre távolodik
egy asszony, karján kosárral, és hamarabb bealkonyodik,
mint ahogy eltűnne az asszony karján a nehéz kosárral,
viszi magával Dobrudzsát felkavart arany porával.
Mi lesz még ezen a tavaszon? Mosolyod megfoghatatlan,
és hiába próbálkozom, nem villan föl a szavakban.

VÉDTELENÜL

Te tudod, hogy csak a sorsom embertelen,
mégis borzongva elhagysz.
Nézem a táguló homályt a szemeden.
Kegyetlen vagy, hiszen csak a sorsom embertelen.
Kegyetlen vagyok, hogy is kérhetem,
hogy osztozz szétzilált életemen!

Embertelen sorsába zártan
megmaradhat-e embernek az ember?
Feláldozzam a mosolyodat?
Üsselek pofon szerelemmel?

Akár a meztelen gondolat,
olyan védtelen a vágy.

Az ember úgy sóvárog a tisztaságra,
hogy bemocskolja magát.

S a jóság olyan láthatatlan,
mint a virágba felszivárgó halál.

Tenyerem fáj, ha egy fa kérgét megsimítom.
Fáj-e a fának a simogatás?
Fáj-e neked a simogatás?

Akár a meztelen gondolat,
olyan védtelen a vágy.

S a tisztaság olyan láthatatlan,
mint a virágba felszívódó halál.

EGYETLEN MOZDULAT

Egyetlen mozdulat elég lett volna,

hogy el ne veszítselek,

de ez a mozdulat

még meg se született.

Nem született meg az egyetlen gondolat,

amivel el tudnád gondolni

láthatatlan arcomat.

Mámorosan hideg víztől,
Józanul sok részeg íztől,
Nyughatatlan nyugalomban,
Kemény kristály-nyugalomban...

Kilenc kedves kiált értem.
Kiáltásuk csak én értem.
Kiáltásuk kilenc halál.
Kiáltanék, s szíven talál.
Miért voltál oly szomorú,
Hideg szemedben háború?
Meghallották künn a kések,
Hogy szívedbe illenének.
Hallod, hallod, szegény szívem,
Miért oly sötét a vérem?
Jaj, szemedből hova hulltam
Talpig fehérségbe holtan?
Térdig sáros romantika -
Jaj, hova lett a ballada?
Fakilincsen lóbál, hintál,
Gurul tüzes vaskarikán,
Szilágysági nehéz ízek
Számba gyűlnek, keserűnek.
Addig forgatja a szemem
Tüzes kerekét a bánat,
Míg egyszer csak kiejthetem
S lobogva gurul utánad.

Mámorosan hideg víztől,
Józanul sok részeg íztől,
Nyughatatlan nyugalomban,
Kemény kristály-nyugalomban...

Bégető szavak nyája lépdel
emlék-dombokon át,
terelném őket szelíden,
s megkondul sötét zengéssel, tompán
a hangod és a szívverésed.

Egeimen áthajlok hozzád,
szívek szivárványútjain.

Alkonyok haranglábain
megkondul sötét zengéssel, tompán
a hangod és a szívverésed.

Parazson táncolt a lány,
parazson táncolt, és énekelt a lány.

"Hé, lány, hadd abba a táncot!
Virágot adok, hadd abba a táncot!"

Virágot adott, és útnak indult,
bokáig lángban táncolt a lány,
bokáig lángban táncolt, és énekelt a lány.

"Hé, lány, hadd abba a táncot!
Megcsókollak, hadd abba a táncot!"

Megcsókolta, és útnak indult,
térdig lángban táncolt a lány,
térdig lángban táncolt, és énekelt a lány.

"Hé, lány, hadd abba a táncot!
Megölellek, hadd abba a táncot!"

Megölelte, és útnak indult,
derékig lángban táncolt a lány,
derékig lángban táncolt, és énekelt a lány.

"Hé, lány, ne hadd abba a táncot!
Szeretlek, hallod, ne hadd abba a táncot!"

Szerette, mégis útnak indult,
talpig lángban táncolt a lány,
talpig lángban táncolt utána, és énekelt a lány.

A DOMBON NAPRAFORGÓTÁNYÉR

Szikkadt sáron járok,

a dombon napraforgótányér.
Kék-ezüst kenderillat,

ázott kender illata tekeredik a tájra.
A szikkadt sáron

lábom nem hagy lábnyomot,
mögöttem bivalyok lábnyomai:

beleszikkadtak a sárba.
Bivalyok lábnyomait

hagyom magam után.
Bivalyok lábnyomaiban

ugrál gyermekkorom,
kis talpnyomai

beleszikkadtak a tájba.
A dombon napraforgótányér,

napszítta arcod fordul felém.
Érdes tenyerű kukoricaszár ágaskodik,
kukorica érdes tenyere nyúlkál érted,
s megindul a táj.

Felküszködik a dombra a kukoricás,
fehéren árad a krumpliföld,
s visszhangzik a szikkadt lábnyomok kopogása.
Kék-ezüst kenderillat

a dombra tekeredik,
napraforgótábla fuldokol, elfeketül,
napraforgótányér fel az égre ágaskodik,
elfeketedett arcod felém fordítod,

felsugárzik feketén.

 

Színeimet pazaroltam,
s most hűséggel visszatérek
a színtelen szavakhoz s
a szerelemhez.

Az igazi szerelem színtelen,
hallgatag, mint a hétköznapok.
Csak az énekel, aki vár valakit.
Az egymásra kulcsolt kezek hallgatagok.

 

I

Illúzióról szó se volt.
Ifjúságunk szertehajigálva.
Emitt szerelem — künn a krumpliföldön,
amott fájdalom fintorog.
Nyomában
üres konzervdoboz gurul.
Soványan,
pamutharisnyásan csak álltam,
és dal ha volt, csak pirospettyes,
agyonvasalt ruhában bámult.
Te hallgattál — s ő hamar rád unt.


II

Megöltél mindenkit képzeletben,
akit szerettél — ne csapd be magad.
Élő szerelmed ellen
halottaid menete halad.


III

Hányszor elért a halál!
Pengéi remegnek a bordám alatt.
így lépek be mosolyogva az ajtón,
remegő pengékkel divatos pulóverem alatt.


IV

A hűségre mindig hiába vágytam.
Hűségedért magamat megaláztam.
Hűségemet eltékozoltam.
Látod
holt szavaimon lábujjhegyen járok.


V

Tudom, menedék a szerelem.
Hát nem menekülök.
Fáradt tenyerem kezeden.
Szemedben a világ.
Szememben a halál.
S a szégyenem.


VI

Elnézem arcodat.
Lassan szertehull szememben.
Szilánkká hullt szét gyermekkorunk —
szempillája rebben.
Hány év, hány halál
gördült végig e könnycseppben
századunk arcán?
Száraz szemekkel
nézem, s amennyi gondolat,
szigorú jóság, szerelem
s még elmondható szavam maradt,
most mind megindul, akár az idő,
felépíteni arcodat.



A torz alak, kit szemedbe sírtam
magamról, már örökre ott fintorog.
S én, mint csodavárók, áhítattal
remélem, hogy van még egy tekinteted,
amelyben gyönyörű mosolyom táncol.


Szemedre s szívedre
sziszegve árnyak hullnak.
Holnap majd meglátlak.
Meglátlak majd holnap?
Én árnyékollak folyton,
sóvárgásom elfed.
Fájdalmaimtól torzul
fintorba szerelmed.

Tenyered tenyeremre:
egyetlen otthonára,
tenyerem tenyeredre:
egyetlen otthonára.
De életed távoli
érthetetlen lárma,
de életem távoli
érthetetlen lárma.

FÉLELEM

Nézd szégyenem!

Részegen

dülöngél szavam erre-arra.
Kacsintana is, ha merne.

Semerre

senki, aki válaszol.
Már üvöltök, akár egy megafon,
furcsa magas hangon recsegve,
torz hangokba fogódzva, esengve.
Csitítanak, hogy hallgassak már.

Nő a virág,

nem hallani neszező illatát.
Nem hallani az ég kékjét,

belehasít

kereplő fájdalmam.

Hová taszít

megkergült hangom?

Ki hallja meg?

És mit mondok egyáltalán?

Anyám,

ha értene, megértené,
így csak a szégyen:

ragacsos málnalé.

Magam se hallom már, mit üvöltök,
zötyögök villamoson, fáradt csütörtök
kísér, zsebében újságpapírban uzsonna.
A fapadon előrehajol, ó igen, vasárnap - mondja - ,
vasárnap csónakázni fog, délután meccsre megy.
Szerelem? - rebegi egy lány szempillája. -
Szerelem? Szájamon sebre seb.
Ó, sejtem már.

Egyszer hozzád hajoltam.

Szemembe zúdult minden, ami voltam,
vagyok s lehetnék - az elvetélt csillag-élet
sorsom a XXII-ik században, elgondolhatatlan szavaim,
s minden, ami érted nyúlik, szól,

az, hogy élek,

s te mozdulatlan maradtál, pedig szeretsz.

Micsoda szerelem bóbiskol itt a villamoson
a lány pilláján, s nyújtózik fáradt kezeden?
Micsoda szerelem, hogy moccanatlan marad
életed, csak a vágy szakad le róla
� szertenyújtja karjait: tapogatózó amőba!
Akkor még tudtam, mit mondanék,
most már csak ész nélkül üvöltök,
részeg szavakat lehelek rád, dülöngélek,
s már látom, kivetsz szemedből.

Félek.

Minden füttyre kiszaladok
este is, éjjel is,
álmomban is fölriadok
éjjel is, hajnalban is,
mégiscsak magamra vagyok.

I

Annyira kellesz, hogy - látod -

megtanultam hallgatni érted,

annyira kellesz, hogy

álmaimból könnyedén kilépek,

annyira kellesz,

hogy téged kereslek, nem a szerelmet,

gondolataidba vegyültem,

mint anyja könnyeibe a gyermek.

II

Fáradt szemünkön összefogódzva guggol a szorongás.
El ne menekülj, most kezdjük csak látni egymást.
A mámor - rikító selyem volt csak - elszakadt -
téged szeretlek immár, nemcsak magamat.

Csak élek most.

Leszállt hozzám az ég.

Hallgatom a fák lélegzetét.

Már szavam sincs a szerelemről.
Zöld dombokon sárga sátrak
összetett tenyerei
lassan énekké válnak.

Egy kislány fehér ruhában-cipőben,

virág-gondtalanul �

a nyári délután, mint a csipke, beszőtte,

ki se látszik a karja, válla, csak a haja,

csak a haja lobog, nevet csattogva a hátán.

Ez a kislány szivárvány,

vagy szárnyakat lenget a föld ujján

katicabogár?

Este:

Már alig emlékszem, milyen volt a tested.
Emlékeinkből a testemet megteremted?
Ó, a szél, a vágy, a víz, a szél!
Hulláma támad a szerelemnek �
beszélj!

Csak a szél. Már megint nem te vagy,
pedig étellel, csenddel vártalak.
A nagy szavakat, mint olcsó ruhát,
levetettem. Nem várok csodát.
Nem kérek semmit. Nem panaszkodom.
Csak tenyered helye üres arcomon.

Ami lettünk volna, vagyok egymagam.
Szavaimnak immár kettős súlya van.
Szemeddel is nézem, amit láthatok.
Veled járok, éppen hogy csak nem vagy ott.

Amit kimondani nem tudtam neked,
látod, most a munkám okos része lett.
S amit nem láttál meg elnyűtt arcomon,
az szólít meg. Tekinteteddel rokon.

Ugrás az oldal tetejére