Tőmondatok. Bukarest, Irodalmi Könyvkiadó, 1968.
Előszó
Dobverő
Tőmondatokban
A gondolat útja
Égrekiáltó
Elnehezülve
Kései végvári ének
Hangtalanul
A lélek hajnali vízesései
Többes számban
Szorítóban
Szélben
Harangszóra
Kórházban
Máglyafüst
A bohóc
Visszhang
S.O.S
Dadogni kezd a képzeletem...
Kőmíves Kelemenek
Az ötödik fal
Dal
Átalvető
Avasi tánc
Csendélet..
Kövirózsa
Balta Albă
Kút
Sírfelirat
Nocturno
Dobrudzsa
Kiáltás
Csikorgó
Arccal a sárban
Akik csak páncélban tudnak járni
Aki az asztalt kigondolta
Közösség
Helyette
Bekapcsolta az aznapi halált
Piramis
Ének
Béke
Három hangra
Veled vagy nélküled
Ikerdió, kamillavirág
Telefon
Csenget a világ
Minden elmondhatatlan
Nem tudom, milyen a krokodil szája kitátva
Mibe döglök bele?
Farkast űzöl szemem mögé
Szó
A mondat folytatása
Levél helyett
Ballada
Kenyér
Mosónők
Sirató
Virrasztó
Felgyújtott földeken
Menekültek
Aki azt hiszi, hogy az irodalom irodalom,
az hülye.
Világos.
Ez a könyv nem könyv.
Íme:
Ma reggel kedvem volt énekelni
és énekeltem egész délelőtt.
Énekeltem és mosakodtam,
énekeltem és vertem a párnát,
énekeltem és papírt fűztem az írógépbe.
Nem ment az írás.
Gyötörni kezdett,
hogy mért nem tudtam élni eddig,
mért jöttem zavarba, ha telefonálni kellett,
mért féltem, hogy a manikűröslányok kinevetnek,
mért szégyellem repedezett ujjaimat,
mért hallgatok estéken át a barátaim között,
mi ez a görcs, ez a gombóc, ami elviselhetetlen,
ami miatt szájhúzva hívnak a barátok magukkal
- könnyen elronthatom a hangulatot - ,
mért nem maradt mellettem senki?
Hát igen, hát igen, elviselhetetlen vagyok.
Mire ideértem, hol volt már a jókedv, az éneklés!
- Minek ez az egész? - vertem a gépet. -
Mit tudok még valakinek is mondani?
S ekkor egyszerre megértettem, hogy ami én vagyok,
ez a csupa-félelem, csupa-gátlás
a megalázottak, a kiszolgáltatottak ismertetőjegye,
s hogy többen vagyunk ilyen jeggyel szomorítottak a földön,
mint ahányan éheznek, vagy mint ahányan belehalnak.
Itt vagyunk, mi gyengék és kiszolgáltatottak
öröklött nyavalyáinkkal, a történelem mocskos ujjnyomaival.
Én a szabadságot cafatonként tépem ki magamnak.
Semmim sincs, ami eleve adott.
Szülőföldet, hazát, mindent magamnak kellett megszereznem,
míg más beleszületett.
És minden pillanatomat -
a jó szót, amiért leülök a parkban a padra,
és megcsodálom a ronda kézimunkákat,
a bögre vizet, amire rászolgáltam Gyímesközéplokon,
a barátaimat,
mindent, mindent,
és mindennap újra meg újra mindent ki kell csikarnom,
nincs, aki segíthetne,
ne is segítsen - konok vagyok,
csak teszem magam, hogy nem bírom,
mindig csak majdnem esek össze,
aztán újból és újból.......
Ó, de hiába!
Látják a védtelenséget szemeden,
hallják hangodon,
látják zavarodon,
esett mozdulataidon.
Tudják, hova üssenek,
minden előző ütés cinkosuk.
Visszavágnak:
- Mért hagyod magad? -
Mért hagyod magad, kiszolgáltatottak menete,
gyűrű a föld körül?
Védd magad a földdel,
védd magad magaddal,
védd magad kicsikart szabadságoddal,
védd magad szerelemmel!
Ez a könyv nem könyv.
Egyetlen lehetőségem immár,
hogy szabadságom megteremtsem,
s minden ízét megízleljem.
Ebben a könyvben tehát mindenkit szembeköpök,
aki csak megalázott,
az élettől eltanácsolt,
sajnált,
ellökött,
becsapott.
Ez a könyv egyetlen nagy szembeköpés
mindazokért, akiket valaha is megaláztak,
és megaláznak.
És aki azt mondja, hogy van fontosabb ennél,
az nem tudja, hogy az irodalom nem irodalom,
az tehát hülye.
Nincs küldetésem, nem verem a dobot. Nem ment fel, nem elég a hitem. Nem dobolok bódulatot. Nem segíthetek senkinek. A létet kell kibírni. Nem elég sem a hit, sem a jövő, a század szédülete sem, a végtelenbe törő. Szavakat marcangolunk az emberi lét elején. Lélegezni tanulunk. Járni. Nem elég a remény. Rettegünk és berúgunk és hempergünk és verjük a dobot: |
|
Tőmondatokban gondolkozom.
A kanálnak nincs fénye, csak fogása van.
A kásás hó nem emlékeztet semmire.
Belelépek.
Nincs szeme a holdnak.
A fák ágai nem nyúlnak utána.
Nincs emberi mozdulata a tájnak.
Könnyebb lenne, ha jelkép lenne a virág,
a bokor anyóka,
könnyebb lenne, ha szólna hozzánk a nap,
a szél
vagy a fenyő.
De a csend se emlékeztet
se szorongásra, se félelemre.
Csak csend a csend.
Csak emberi a szó.
Nem nyihogás,
nem víz-zuhatag.
Nem kisebb határai közt a gondolat.
Sohasem volt emberi a kő, a nap,
csak szelíddé tamtamozta az iszonyat.
Idegen volt az iszap és a márvány,
idegen volt a tűz és a szivárvány,
nem a dolgokat nevezték meg a szavak,
csak azt, ami az emberiből hozzájuk tapadt.
Nem lényegükről szól a szó,
csak arról,mire használhatók.
Nem lett közelibb a világ,
csak élhető, csak lakható.
Idegen az ember füvön, fényben a nap alatt,
és mítoszai nélkül markában csak az marad,
ami emberi.
Minden más idegen, embertelen.
Egyetlen fegyverünk ellene a csupasz értelem.
Csak a kigondolt kerék a miénk,
naprobbanás ellen nincs másunk, csak az érv,
atomhalál ellen csak szó, csak szerelem,
üstökös ellen hajszálnyi jóság,
földrengés ellen törékeny műszeren
egy gondolat.
A gondolat csupaszabb és védtelenebb,
mint a megcélzott szarvas szeme.
Önmagán kívül nincs semmi egyebe.
Nincs semmi szép,
se kő, se virág, se nap,
csak az önmagát szülő gondolat.
Csak ennyi van, hogy emberek vagyunk:
kővel, nappal, halállal szembefordulunk.
Csak tőmondatok vannak, csak néhány gondolat:
Ember vagy. Egyedül. Élsz. Védd magad!
Anyám, gyilkosok és elmebetegek
közé szültél védtelen csecsemőnek!
Hazám háború volt, apám katonaszökevény.
Megindultam a háború vonatain,
ütközőkön, vagonok tetején,
befogadott az éhezők közössége, kenyeret adott.
így szöktem vissza anyámhoz
a történelem határain át.
A gondolat útja így alakult agyamban.
Minden új gondolatom végigjárja
az eszmélés útját az emlékezés vonatain,
ütközőkön, vagonok tetején,
s a befogadó közösség kenyerét követeli,
hogy szülőföldre találhasson végre
a történelem határain át.
Kívül hordtam a szerelmet,
jaj annak, ki védekezhet!
Olyan védtelen maradtam,
minden fájdalom alattam.
Minden fájdalom fölöttem,
ha már gyámoltalan lettem,
a szerelmet kívül hordtam,
világ gondjára maradtam.
Itt állok hát védtelenül,
a világgal kívül-belül,
kívül-belül szerelemmel;
fogyhatatlan életemmel.
Most már halkan meghalhatok,
mert a világ gondja vagyok,
a haláltól elfordulok,
most már akár meghalhatok.
Aki mindig gyenge voltam,
félelmektől fuldokoltam,
puszta földbe kapaszkodtam,
a szégyentől félig-holtan,
a szerelmet kívül hordtam,
világ gondjára maradtam,
körém záporzott a világ,
körém építette falát.
Világ falában életem:
kifogyhatatlan szerelem -
átsüt, mint vér az ereken,
zuhogva, félelmetesen.
Engem a szerencse elkerült,
sorsot sohase választhattam,
börtönbe se menekülhettem,
őseimet se vállalhattam.
Úgy viszem sorsom, hogy nem akartam.
Három dombbal, napraforgóval,
szál szerelemmel maradtam,
nincs már madaram a magasban.
Madaram hallgat, földet eszik,
elnehezül, szárnyát leejti.
Mellé ülök. Tollas szívét
változhatatlan sorsomba rejti.
Otthont építettem magamnak,
világba kitekint az ablak.
Fények, évek bezuhannak,
életembe belekapnak.
Két láda virág nyugalomnak,
nyugtalan szemem vidítónak.
Kezemen szappanos víz a reggel,
énekelek fájdalom ellen.
Örömeim öli-pusztítja,
napjaimat gonddá fordítja,
híreivel húsomba vág
távoli sorsom: a nagyvilág.
Huszadik századi végváramban
éneket kivonva, szál magamban
hadakozok gondolatokkal,
szál szablyával: emberi sorsommal.
Szép volt a szerelem - csak enyém már.
Sorvasztott eleget - benn épít tán.
Kettős lélekkel, társtalan immár
állok, századom, falaidnál.
Riaszt a rádió - nyugtat az otthon.
Nem menekülök - meg nem nyugszom.
Semmilyen szeszek, semmilyen mámor
nem ver ki életem végvárából.
Röhögnek rajtam? - Annyi a gondom.
Magamat minden népnek ajánlom,
aki életét átvágja halálon,
s minden embernek, ki míg élhet,
sorsában hordja az Emberiséget.
Elrejtezik a lélek.
Megfélemlített népek hallgatnak így,
s őrült halottjaikkal a kutak.
Szájamba víz ömlik,
arcomra moszat tapad.
Nincs szavam.
Hallgatok a fulladásig.
Fel se ismernéd puffadt arcomat.
Megfélemlített népek hallgatnak így,
s őrült halottjaikkal a kutak.
A lélek hajnali vízesései
átvirrasztott éjszakák után,
a fájdalom egyhangú moraja,
amint belezúdul a virradatba.
Kopár sziklák meg a szél.
Arcod alakítja ez a táj.
Már minden mozdulatod nehézkes,
szavaid értelmükön túl is súlyosak.
Véletlen kötőszótól felmorajlik
a vízesés. A villamos zaja
egyhangú, mint a fájdalom,
s a kopár sziklákhoz verődik.
Ó, a halál!
Könnyű a halottaknak.
De akiben lassan építkezik a halál,
akitől naponként, óránként, percenként
elmarja az életet a halál?
Akinek az élete
véget nem érő halál?
Többes számban beszélek magamról,
csak többes számban tudok már beszélni magamról,
csak így igaz az életem.
Csak ez igaz, ami a mások életével egybeesik.
Ó, az élet egyetlen közös tulajdonunk.
A halál kinek-kinek magánügye.
Aki meghal, magára marad körülhatároltan, mint a pont,
aki él, mint a fény, mások életébe árad.
Felkelek. Úgy nyújtózom, mit apám.
Egy szót sóhajtok. Harminc éve tanított rá anyám.
Felöltözöm. Mennyi gondolat, terv, robot,
védi most vállamat, lábamat!
Kinyitom a csapot. Elém dől a vízzel
a történelem.
Aztán kenyerem leszelem,
s már mondom, mint leckét a gyerek:
mennyi emberi munka fog most velem kezet!
S miután így mindennel lekezelek,
egyszerre rám zuhan, mint roppant szervezet,
minden, amit mások tesznek értem.
Káromkodom.
Ezt is csak azért értem,
mert ők kitalálták.
Hol lehetek hát szabad?
E szörnyű közösségben mi lesz velem,
ahol nincs arcom, szavam, ami csak az enyém?
Hogy kiálthatnék fel a hangomon magamért?
És még régebbről való ez a nyögés.
Ösztönökön át üzen az állati lét,
s még ősibb lét tör rám, ha megölöm magam.
Víz, só világa. Már nincs szavam.
S akkor egyszerre - boldog vagyok!
Továbbgondolok egy gondolatot.
Nekidőlök a szélnek.
Hasítom karral-combbal.
Egész testem megfeszül.
Járni tanulok.
Nyers mozdulataim felszakítják mindazt,
ami naponta betemeti
belső szabadságomat.
Nekifekszem a szélnek.
Szétszaggatom.
Járok.
Nem!
Nem!
Ne a mámort!
Nézd, a harangláb csupa rom.
Kihallik a rom alól
tört-fazék-hangja
repedt bim-bamja.
Nem!
Nem!
Ne harangot!
Emberi hangot!
Félrevert hangok közt csak szédeleg az ember.
Szavakat keres, tiszta értelemmel.
Jaj, ne a mámort!
Forog a harang, földre ájult.
Egy szót, amit az ész hasít ki keményen,
s a dolgok lényegüket mutatják fehéren.
Egy szót, egy könyörtelen szót, amivel élni lehet,
ha meglódít feketén az őrület.
Nem!
Ne a mámort!
Körültekerik fehéren gézzel,
és betakarják, hogy ne féljen.
Rázkódó vaságyra fektetik,
kiskanál reménnyel etetik,
itatják megható szavakkal.
Ágya alatt az iszonyattal
himbáló lázba menekül,
forró habokba lemerül.
Felkel, lépne, de talpa alatt
csúszik a kő. Vagy az agyag?
Csuszamlik dombháton visszafele
a gyermekkor völgyeibe.
S már fürdik is öt katona:
csobog az idő, fuss oda!
Fűzfára inget teríts,
lapos követ vízbe meríts!
Hideg a kő, ha leesel.
Fogóddz meg, szép halott leszel!
Szép halott volt a katona.
Folyóba fulladt. Fuss oda!
Fűzfába kapaszkodj! Visz az ár...
Lázad volt egész délután.
Visz az ár, a vaságy elmerül,
fejed, kezed elnehezül.
Körültekernek fehéren szóval,
gyógyítanak ennivalóval,
szegfűvel hazudnak - ne legyints,
rázkódó életedre tekints!
Mint a megfulladt katona,
ifjúságod elkékült, oda.
Levetkőztet durván a láz,
tested védtelen, mint a világ.
Hideg verejték arcodon,
ne menekülj, nincs irgalom.
Senkid sincs, hazug a szánalom,
csak a valóság oltalom.
Hideg verejték arcodon,
ne menekülj, nincs irgalom.
Senkid sincs, hazug a szánalom,
csak a valóság oltalom.
Kapaszkodj meg jól a partban,
ami egy vaságyon elfér, abban.
Ha nem lett volna templomdúlás,
máglyahalál és könyvégetés,
ha nem vágna arcomba a füst,
az elégetett könyveké,
mondanám én is: játék a vers,
hagyjátok már abba! Elég!
Szegény költő kétségbeesik,
hogy bolond, hisz senki se figyel oda,
mikor az igazságba beleszakad.
Csak a csörgősipka meg a zenebona
érdekes. Egy kis veszélytelen rettenet.
Színjáték. S a végén feltámadhat a költő,
sőt, ki is józanodhat és papucsaihoz hazamehet.
Ó, igen, bolond a költő,
bolond kell legyen, mert ki vallja be,
hogy az ember ép ésszel beleszakad
e puszta létbe e kusza korban,
mert szabad akar lenni, ha már szabad.
— Van-e jogod énekelni? —
— Csak énekelni van jogom.
— Földdel tömik be a szád!
— Majd a visszhangom kiabál!
Lábujjhegyre álltak a gondolataim
megérinteni a csillagok magányát.
Egyetlen téves mozdulat
s egy világ
leverődik, lezuhan,
s vele zuhanok én is.
Dadogni kezd a képzeletem,
bibircsók nőtt a nyelvemre,
hajamból kígyót, békát fésülök,
virágok törnek vesztemre,
kezünkre kiül a kelés,
hátunkra púpnak a magány,
daganat nő a szemünkre,
hogy meg ne lássuk a halált.
FOGAM KÖZT KÉS AZ ÉRTELEM,
ÁTÜLTETEM AZ ÉLETEM.
NYELVEM ALATT KŐ A VILÁG,
ÉNEKELEM, ÉNEKELEM
KIMONDHATATLAN ISZONYATÁT.
Hősök jöttek sorba,
szóltak hozzám holtan:
"Meghaltunk, meghaltunk,
hitünkért meghaltunk.
Holtunkkal a jövőnek
élő falat raktunk."
De a falból föld lett.
Hősök jönnek sorba
hitüket sorsukkal elgondolni,
holtukkal a jövőnek élő falat rakni
De a falból föld lett.
Jövünk, ha föld is lesz a falból!
Sorsunkból falat rakunk - ránk dől.
Kőmíves Kelemenek - jövőnk falába halunk,
a jövőnek csak föld lesz a mi falunk,
csak ballada sorsunk, amibe belehalunk.
I
Négy fal között égdarab,
jajgatásnyi égdarab,
amennyi húszezer év alatt
a végtelenből ránk maradt,
öröklött házunk: égdarab,
négy fal között az iszonyat.
Négy fal között a gondolat,
egy jajgatásnyi gondolat,
amennyi megszülethetett
húszezer esztendő alatt.
Négy fal szorítása: történelem,
döngeti belülről az értelem,
omlik, tágulni kénytelen,
de csak négy fal a történelem.
De a remény, a remény
a végtelenség peremén!
Kő álma: virág,
virág beszéde,
az emberben, az emberben
halhatatlanság vágya,
a végtelen igénye.
Négy fallal védjük meg magunk,
a végtelenbe belehalunk.
Védjük hát ellene magunk
a határainkba belehalunk.
Emeljünk ötödik falat,
amit nem szorít iszonyat,
ami még emberi marad,
de a végtelenbe szalad.
A lehetőség ránk szakad,
múltba hátrál az iszonyat,
határtalan akarat
feszíti a határokat.
És a remény, a remény
a végtelenség peremén.
Kő álma: virág,
virág beszéde,
az emberben, az emberben
halhatatlanság vágya,
a végtelen igénye.
II
Az emberen túli létet
nem védik falak.
Építi-bontja magát
szépség és iszonyat.
Hasítsd ki belőle,
ami válaszolhat,
formáld emberi szóvá
az elsikoltottat!
Hajnalok, hegyek,
hazai egek,
messziség!
Fenyvesekbe sajdul az ég.
Nem véd sem közöny, sem házasság,
nem vállalt soha senki se.
Jönnek a tárgyak és a tájak,
megindít egy kendő kék színe.
Hajnalok, hegyek,
hazai egek,
messziség!
Fenyvesekbe sajdul az ég.
A csíkos átalvető
lecsusszan
a salakra.
Dudorai közt a hegyes váll helye.
A sín mentén
kínlódó kövirózsa lehelete.
Fáradt.
A tarisznya
egy halom hazai bánat.
Csíkos.
Hajnal-éj.
Hajnal-éj.
Harmat és izzadságcseppek
érdesre keményítették.
A madzag összehúzza
néhány száz év
bánatát-örömét,
bánatát-örömét.
Egy csík születés, egy csík halál.
Az élő a vonat mellett megáll.
Hátára veszi a zsákot:
a madzaggal jól összehúzott,
vállához igazított,
érdesre keményedett világot.
Avasi lány táncol,
csusszan a füvön,
ta-tam-ta-tam-tam.
Nem díszíti más,
csak az öröm.
Egyetlen tánclépés
három völgyön át,
ta-tam-ta-tam-tam
három hegyen át.
Ta-tam-ta-tam-tam
jő a völgybe le:
moccanatlan erdők
üzenete.
Jő az út utána,
kíséri a nap,
ta-tam-ta-tam-tam
három hegyen át.
Egyetlen tánc lépés
három hegyen át,
megindul mégis
az egész világ.
Ta-tam-ta-tam-tam
az avasi lány,
ta-tam-ta-tam-tam
megy a nap után.
Nem táncol a karja,
sem a feje,
moccanatlan a hegy
lehelete.
Két karját leszorítja,
nem forog a szoknya.
Hallgat a szakadék,
ta-tam-ta-tam-tam
nem perdül csak az ég.
Egész testével táncol,
ha fordul, fordul vállból.
Egyetlen
tánclépéssel
az életből kitáncol.
Utat döngöl a tájból,
ta-tam-ta-tam-tam
halállal szembetáncol.
Nem forog a szoknya,
lefogja,
meg se rezzen
a haja.
Egyetlen mozdulatba
sűrűsödik a tánc maga.
Egyetlen fordulattal
táncol szembe az avasi lány,
ta-tam-ta-tam-tam
mindennel, ami nem zene
benned, világ.
Csendélet: fa, napraforgó,
kerítésnek támasztott kapa.
A fa a föld kizöldült
gondolata.
A napraforgó kozmikus szerelem
egy tányérnyi töpörödött levelen;
a kerítés meg a kapa
ezer évek nemzedékről nemzedékre
kínlódva-dadogva
megtalált gondolata.
Ha látom őket, szememen
reggeltől estig végigfordul
vakítva-elfeketedve
az egész történelem.
Így járok: szememben kerítés
és odatámasztott kapa,
és életem gondolata
innen nyúlik tovább.
Órjás kapanyél,
a napot döfödi.
És minden gondolatom
ez a sok ezeréves kerítés keríti.
Így lettem fa magam is:
a föld kizöldült gondolata,
és napraforgó: kozmikus szerelem
egy tányérnyi töpörödött levelen
és kerítéshez támasztott kapa,
ezer évek nemzedékről nemzedékre
kínlódva-dadogva
megtalált gondolata.
Kövirózsa kúszik a kertben
a csűr helyén, gyom és kövirózsa.
Félszázados szekérnyikorgás
árnyéka hull a folyosóra.
Az asszony megáll. Se ház, se kert,
se kerítés, se vekkeróra
nem kérdezett tőle soha semmit.
Megáll. Testével figyel a szóra.
S az egyszerű kérdésre hosszan
egész életét feleli.
Mozdulatlan arcán a könnyek
kanyargó szekérútjai.
Holdfénynél rázza a pokrócot a kisanya,
ezüst porban mennek a munkások haza.
A tévében híradó:robban a holdrakéta,
állva nézi az asszony, talpon áll reggel öt óta.
Alszik a gyerek, összezsugorodva, akár az anyaméhben,
de két keze a feje mellett ökölben: az ösztönök ébren.
A vacsora sóstúró, hozzá paradicsom,
negyed liter cujkával becsenget egy rokon.
Művirágok közé csipkére könyökölve
képzelt futball-labdát fejelnek körbe-körbe,
míg fel-le száll a lift hozza-viszi a pletykát,
hajnalban feldereng a falon túl egy hegyhát,
dojna szól reggelig, elnyújtott hangon, hosszan,
hófehér párnák úsznak az ablakokban,
s kilenc emeleten a folyosókon végig
tejesüvegek nyája béget felébredésig.
*Egy bukaresti negyed neve
Elszabadult a kút kereke,
zuhan a lánc,
zuhan húsz évem vele.
Síkos a jég,
anyám a vödörrel elesik,
csillagok tapossák,
sikoltása jéggé dermed.
Haja a jég alatt:
fájdalom kígyója,
keze a jég alatt:
elkékült kiáltás,
szava a jég alól
most ér a szívemig.
Átmentem a réten halott szemed alatt.
Még ki sem hűlt kezed, s már fellángolt a nap.
Életed teljes volt, méltatlan hozzá a fájdalom.
Halálodat a réttel letakarom.
Lebukik a nap, sötét lesz -
mint aki nem hisz semmiben.
Villamossínek kettős magánya
belehátrál az éjszakába.
A harangok sem egymásnak feleltek.
Félrevert ifjúság, elfeledlek.
Egy napraforgótábla kilométereken át,
egy katona vigyázzban állva, mellette a dróton
katonásan szárad a nadrág,
egy domb, amitől ki tudja miért vágyakozni kezdek,
egy kislány akkora kendővel a fején,
mint egy apró sikoly,
egy futballbíró vörös szemöldökkel,
szúrós szemekkel, himlőhelyes arccal,
egy dobrudzsai fiú
világoszöld szemekkel, feketén.
- Mi az emberélet? - dünnyögi. -
Akár az a fűzfalevél ott, elszárad.
Egy kivágott fűzfaerdő,
egy rózsaszín gyöngysor a kislány kezén,
egy meztelen vállú asszony napszemüveggel,
és egy vonat a Dunán átszalad,
s a tenger, ki tudja, halállal fogad-e?
Kifelé nézek:
az erőlködő arcokra rátenyerel a micisapka.
Befelé nézek:
a zsíros micisapkákra rátapos a fájdalom.
Kifelé nézek:
a micisapkák alatt elfásul az arcokon az erőlködés.
Befelé nézek:
az arcok újra megfeszülnek.
Kifelé nézek:
a fáradtság szétnyitja a tenyereket,
lezárja a szemeket.
Befelé nézek:
a tenyerek összezáródnak,
a szemhéjak szétnyílnak.
Kifelé nézek:
hangtalan tekintetek fúródnak a messzeségbe.
Befelé nézek:
a hangtalan tekintetek elnyúlt kiáltássá válnak.
Disszonáns események közt - jégtáblákon,
disszonáns segélykiáltások,
recsegő jajszavak,
egymásnak ütődő szótöredékek,
egymásra torlódó sikoltások alatt
az emlékezet kitömött madarával...
Arccal a sárban
fulladásig,
míg alkalmasnak minősítenek.
Most aztán beállhatsz
az éneklők sorába.
Énekelnél,
de szádból bugyog a sár.
Akik csak páncélban tudnak járni,
magánosság kóbor katonái,
nyugalmuk vodka vigyázza,
ágyuknál a szerelem csak strázsa.
Kenyeret ha ketté is törnek,
nem örülnek a kettős örömnek.
Szájukban félig szítt cigaretta,
füstjében életük kalandja.
Habzsolnák a világot - sosem elég! -
Fenyegeti őket fekete ég,
de szétveri páncéljukat a zene,
szerelembe szédülnek vele.
Aki az asztalt kigondolta,
nemcsak enni akart rajta.
Nagyon hontalan lehetett,
egész világnak terített.
Nem jutott tányér térdire,
könyökölt hát a semmibe.
S ahogy a semmibe könyökölt,
eszébe jutott egy fatönk.
Gondolatban rákönyökölt,
alátámasztotta a tönk.
Megtámasztotta életét,
teli tányért s asztalt remélt.
Asztalt, terített szavakat:
"Ülj le, érezd otthon magad!"
Egy deszkalap, valami láb,
ácsolt magának hazát.
Aki az asztalt kieszelte,
a világot köré ültette.
Nagyon messzire láthatott:
asztalainkra ráhajolt.
Kimondatlan üzenetek nemzedékeken át:
különös, kemény szavak,
hangtalanok,
valakihez mindig hozzáütődnek,
s az indul szótlanul
kimondatlan szavakkal szavaiban.
Valaki mindig meghallja őket.
Aki nem érti,
annak a szava is
néma marad.
Megnézte helyette a mozi a világot,
gondolkoztak helyette a könyvek,
beszélt helyette a rádió,
meghaltak helyette az apák és nagyapák,
hát senki se szólhatott egy szót sem érte.
Bekapcsolta az aznapi halált,
meghallgatta.
Meglocsolta a macskát.
Kompótos tállal kezében
körbejárta a világot
a fotelben;
s mindent megnézhetőnek,
sőt szórakoztatónak talált,
mielőtt kikapcsolták volna az életet
egyetlen kattintással.
A múmia azt hitte, hogy él,
hát rendelkezni kezdett:
Elrendelte, hogy emeljenek piramist
bal kisujja tiszteletére;
de senki sem engedelmeskedett.
Elrendelte, hogy a könyveket
írják át múmia-nyelvre,
de senki sem engedelmeskedett.
Elrendelte, hogy legyen napfogyatkozás,
de a nap sem engedelmeskedett.
A múmia megértette, hogy halott,
elrendelte hát a halált.
Azt hitték, hogy láza van,
pedig csak gondolkozott.
Ujja hegyén kikerekült,
majd elfogyott a hold.
Ujja hegyén az idő
menete végigvonult
tankkal, repülőgéppel
s az emlékezetbe hullt.
Azt hitték, hogy láza van,
pedig csak gondolkozott.
Keze helyén seb és üszök -
énekké változott.
Az asszony karján kisgyerek.
Csendben befordult a sarkon.
Szatyrában hús és tejesüveg.
Háta mögött akna robbant.
Ment tovább, szépen sorba állt,
kenyeret vett, piacra indult,
egyik válla alacsonyabb volt,
a cipeléstől alacsonyabb volt.
Jobb válla mellett bomba robbant.
A kavicsok közt a kisgyerek
meglátott egy kövirózsát,
az asszony letépte neki.
Míg lehajolt, ellepte az eget a füst.
Egy utcai kútnál lemosta
egy sárgarépáról a földet
s a gyerek tenyerébe nyomta.
Míg lehajolt, előtte bomba robbant.
A kicsi ruhájára egy pihe
tapadt, azt szépen leemelte,
elfújta s a halott gyerekkel
ment tovább, befordult a sarkon.
Háta mögött bomba robbant.
Három szerelem az életem.
Semmim sincs ezenkívül.
Rád gondolok: évek rácsai közt
az emlék elfeketül...
Jaj, szívem, olyan sovány vagy,
meg ne szánjon a halál!
Homlokod mögött a világ
elfehérült szájjal kiált. -
Szótlanom, egyetlenem,
tenyered tenyeremen.
Testednek tiszta menedék:
a csók a léleknek nem elég.
Nem elég három szerelem:
három árvaság idebenn.
Három homlok is kitaszít.
Fehér a magány, mint az ing.
Fehér az ing, fehér a halál.
Csak az él, ki társra talál.
Szótlanom, egyetlenem,
tenyered tenyeremen.
Veled vagy nélküled - végül megszületik az ének.
Hallod vagy nem hallod, mindenképp hozzád beszélek.
Én nem leszek boldogabb, ha elmondom, amit mondani kell,
de boldogtalan vagyok, ha nem mondhatom el.
Hallod vagy nem hallod, mindenképp hozzád beszélek,
veled vagy nélküled - végül is megszületik az ének.
Ikerdió, kamillavirág,
dombon fel, hajnalon át,
lipinkán fel-le ártatlanul...
Almafák közt a nyár vonul.
Almalopósdit játszik a szemed,
savanyú almát reggelizek
Hajnali jókedvet harapok.
- Ipics-apacs, itt vagyok! -
Szarkaláb, lila szemérem
szomorú szára kezedben.
Elszomorodok, eldobom,
szememet, szemedet
józansághoz szoktatom.
Megáll a csók a levegőben:
leszakíthatatlan alma.
Megáll a szó is születőben,
belefagyva.
Csörög a telefon lánca.
Hallom, felugat szobádban.
Idegesítő lárma -
ennyi leszek most neked.
Látom, összehúzod a szemed,
odébb lököd egy kicsit a telefont,
hallom, ahogy...
Védjen csak a csend.
Nem bántom. Tanulj nyugodtan.
Csak ez a telefon...
(Kuss!)
...vonít idebent.
Szeretlek - így vagyok szabad.
Fordítsd felém az arcodat!
Valaki nekünk telefonál.
- Örüljetek! - csenget a világ.
- Ne tedd le! Hallod? Add ide!
Halló - Ojjé! - és - Terhükre
vagyunk nekik, ha hallgatunk.
Amit álmodtak, az vagyunk.
Érted már? Ők így szabadok.
Fordítsd felém az arcodat!
Minden elmondhatatlan.
Barátság - mondom lágyan,
de már felzakatol fülemben a zaj,
amivel továbbrobogsz, és én itt maradok
és sosem tudhatom meg, mi van a szavakon túl,
ahol nem tudjuk már elrejteni magunkat a zajban.
Vagonok - mondom - vagonok - hány szót mondtam hiába neked?
Itt gurulnak tovább a hiábavaló szavak üresen... üresen... sen... sen
Nem magadat mondtad, csak a szavaidat,
s én elképzelt szavaidat szerettem.
Úgy vesztettelek el, hogy nem téged szerettelek,
csak a szavaidat, a szavaimat, vagonok... vonatok...
üresen... üresen... sen... sen...
A vonatablakon át felvillan az arcod, karod fölemeled,
a mozdulat egy pillanatra félbeszakad -
most nem véded magad, most őszinte vagy,
itt vagy ebben a pillanatban
menthetetlenül magányosan -
Nem tudod folytatni a mozdulatot,
így maradsz e fél pillanatba merevülve
és meglátsz a vonatablakon át.
Meglátsz a vonatablakon át?
Vagy folytatod a mozdulatot?
A vonat elindul,
a gőz lecsapódik,
és hozzáverődik még egy utolsó szó,
aminek nincs más értelme,
mint a kétségbeesés,
ami kilökte magából.
Nem tudom már, mit kellene mondanom,
magamat mondom neked, hogy megállítsam a vonatot,
magamat mondom és nem tudom, hogy milyen mondat vagyok,
de hallgass meg, állítsd meg a vonatot!
És fejezzék már be ezt a zakatolást!...
... csak a cigarettám ég,
és te alszol a hálókocsiban.
Nem tudom, milyen a krokodil szája
kitátva.
Az állatkertben csak messziről láttam,
s az állatkertben nem olyan,
hiszen világos, hogy nem olyan
a krokodil szája kitátva,
mint a krokodil szája kitátva.
Nem tudom, hogy milyen a szemed.
Hetente egyszer láttam,
külön erre a célra, hogy lássam
a szemed.
S hetente egyszer nem olyan,
hiszen világos, hogy nem olyan
a szemed,
mint a szemed.
Biztosan nagyon ronda vagyok
veled,
amilyen ronda egy elvadított,
hetente hatszor elvadított
ember lehet,
amilyen, a krokodil szája
kitátva.
Hidd hát, hogy szabad vagy!
Nesze, itt az illúziód, ragaszd a falra!
Ha neked jó az ilyen szabadság,
amibe beledöglök.
Ha neked jó. - Persze, véd a telefon
meg az udvariasság meg a diszkréció meg minden.
Senki sem tudja, hogy rohadt gyarmat vagyok,
mert neked illúzió kell,
mert neked eleged van a felelősségből
meg a kötelességből
meg az "egész nap azt kell tenni, amit más akar"-ból.
Hát csináld azt, amit akarsz!
Amire éppen kedved szottyan.
Ne törődj vele,
hogy beledöglök.
Az istenit! Ha ennyit se lehet,
hát otthagysz,
és abba beledöglök.
Világos, hogy otthagytam a pasast
és most beledöglök.
Farkast űzöl szemem mögé,
kutyát uszítsz kezeimre,
nem látod meg szavaimat,
magam ellen kényszerítesz..
Ne is segíts! Ne is segíts!
Egyetlen szóval
meg tudnánk ölni egymást.
Annyira szeretsz.
Annyira szeretlek.
Szólsz hozzám - már nem te vagy.
Szólok hozzád - már nem én vagyok.
Hangodban hallgat a válaszom.
Hangomban kiált a válaszod.
Ne is mondd, hogy ezért meg azért!
Már attól a szótól sem félek,
amivel meg tudnánk ölni egymást!
Az ének öröm lesz megint, mint arcod érintése arcomon. És akkor majd szavaink válaszolni tudnak egymásnak, mint bőrünk és idegeink. De addig úgy tapogatóznak egymás felé gondolataink, mint a vakok, és te mindig arra válaszolsz nekem, amit valaki más kérdezett tőled.
Nincs mit tennem, téged szeretlek, tőled kérdezem naponta megválaszolhatatlan életünket, kérdezem a szemedtől, a szádtól, soha véget nem érő öleléseinktől. És te félelmeimre félelmeidet feleled, szorongásaimra szorongásaidat, és mondataink félig kimondva meghalnak a levegőben, és ki tudja, tested és testem véget nem érő párbeszéde meddig lesz hangosabb az iszonyatnál?
Az iszonyatnál, ami már sejtjeinkben bujkál: sejtjeink egyenként emlékeznek a háborúra, elég egy hír a rádióban, s a képzelet már robbantja félelmetesen fehér fegyvereit. Idegek világrészei rándulnak össze, s már az egész föld fáj s a föld minden halála, háborúja.
Lecsukott szemeden át látom, nem hiszed, hogy az ének öröm lesz megint, mint arcod érintése arcomon. Nem hiszed, hogy a robbanás a jövő földrészeiben és az idegekben megakadályozható. Nem hiszed, hogy érdemes szembenézni az iszonyattal a múltban és az idegekben és a jövőben.
És a mondat meghal közöttünk félig kimondva a levegőben, mert tudom, hogy nem elég érv a remény, és tudom, hogy életem sem lesz elég érv és halálom se, csak az élet egésze elég erős az iszonyat ellen.
Hát minden sejtemmel lázítok ellened-érted, a képzelet fegyverei ellen, a fájdalom fegyverei ellen, a pusztulás gondolata ellen, minden gondolatommal lázítok az emberiség félelmei ellen, félig kimondott mondatai ellen, amelyek meghalnak az időben...
Hogy az ének öröm lehessen megint, mint arcod érintése arcomon.
Milyen gyönyörű: szólni lehet, és kiszámíthatatlan, hogy mit válaszolnak. És megtörténhetik: társra is találhatunk, csak meg kell tanulnunk az ő egyetlen, soha meg nem ismételhető nyelvét. Csak meg kell ismernünk, a föld rétegein át haladva, a történelem korszakain át haladva, eljutva oda, ahol ő csak ő, ahol ő a teljes világegyetem, és megszólítani.
Megtalálni azt a szót, amit ő keresett, de nem talált, amire szüksége van, hogy a föld rétegein át haladva, a történelem korszakain át haladva, eljusson végre oda, ahol ő csak ő, ahol ő a teljes világegyetem. Felesleges és nevetséges olyan szavakat dobálni felé, amelyeket mi szeretünk, ezzel csak megütjük, hiszen én, ha azt mondom: tej, nagy diófát látok, a lomb közt kis égdarabok, a fa alatt kerti asztal, pohárban tej, tündöklik a tej, a táj. De lehet, hogy ő arra emlékezik, hogy nem kapott tejet, nem volt, és az anyja messze volt, és megütöd a szóval. De ha megtalálod neki azt a szót, amit keres! társad lesz és válaszol, és válaszában felfénylik az elveszett szó, ami gyermekkorod zsebéből valamikor nyomtalanul kigurult.
Ha megtalálnám! Sose merném többet kimondani a szót: szeretlek! Csak azt mondanám: vonat, mert talán állomás mellett lakott, és évein át-átzakatolt a vonat, félelmet hozott és sóvárgást távoli tájak felé. Vagy azt mondanám: cigaretta, mert kidobta a vonatablakon át a csomag cigarettát, mikor tisztuló tüdővel robogott a szerelem felé.
Csak rá kell figyelni, a mozdulataira: karjával most olyan ívet ír le, amilyet csak az tud, aki egész lényével mozdul vagy szól, semmi más nem válasz neki, csak az, ha te is egész valóddal felé fordulsz.
A szájad mellett egy ránc emlékezik, és a szemedben olyan látható a szégyen, hogy elfordul és cigarettára gyújt. Fájdalmaiddal soha el nem érheted, arcodon a fájdalom nyomai, és hangodat érdessé teszi a visszafojtott sírás. El kell hagynod emlékeidet is, mert történelem előtti korból valók, mikor még nem tudott emberhez szólni az ember, csak ütött. Csupa kékzöld folt az arcom, nem szóltak hozzám, csak ütöttek, s nekem most szólnom kell, meg kell találnom azokat a szavakat, amelyekre neki van szüksége. Hiába mondom a magam szavait, nem figyel oda. Kikapcsolja a telefont.
De hiszen volt egy mozdulata, feléd fordult, mint aki egész lényével mozdul, felé fordultál, mint aki egész lényével válaszol, megölelt, mint aki először ölel, mint aki utoljára ölel, megölelted, mint aki először ölel, mint aki utoljára ölel.
Mégis csak ennyit mondtam: szeretlek.
Senki sem tudhatja, hova utazom, hacsak a vonat nem,
amiről lemaradtam.
De a vonatok nem tudják, ki marad le róluk.
Az utasok meg csak eszik a tízórait
és vízért szaladnak az állomásokon.
Senki sem tudhatja, hova utazom,
mert a tájak, amiket látok, nem valóságosak.
Ez itt egy bivaly, a semmiben lépked,
a semmiben visszhangzanak léptei.
Ez meg egy bölcső,
gyalulatlan deszkabölcső -
csecsemő nélkül ring a semmiben.
Ne mondjátok nekem, hogy a múltban.
Utaztam eleget vicinálisokon
a XX. századból a XVIII.-ba.
Hét kilométerrel odébb már a XV. század is látható,
sőt megtekinthető.
De ez a bölcső a semmiben ring,
nincs kora,
csak épp fennmaradt századunkig,
Nem valóságos vonatom után ballada füstje tekeredik
s lassan leülepszik a tájra:
"Kikísértem a kapuig,
meghógolyóztam,
megmosdatott a hóban,
megcsókolt,
úgy indult a háborúba.
Várok egy hetet, kettőt,
az uram nem ír.
Megyek az anyósomhoz, kérdem:
az uram neki sem ír?
Kikísértem a kapuig,
meghógolyóztam,
megmosdatott a hóban,
megcsókolt,
úgy indult a háborúba.
Várok hét évet, várok,
Az uram nem ír.
Jön az anyósom, kérdi,
kérdi, az urad nem ír?
Kikísértem a kapuig,
meghógolyóztam,
megmosdatott a hóban,
megcsókolt,
úgy indult a háborúba.
Bár írta volna, hogy nem kellek,
akkor tudnám, hogy mért nem ír!..."
A vonatablakon át látni az útkanyarokat.
Szerelmespár hallgat itt.
A fiú a XX. századból való motoros páncélsisakkal,
a lány két századdal hamarabb született,
érthetetlen mozdulataival, érthetetlen félelmeivel,
távoli tekintetével
és egy csókkal,
ami két századon átemeli.
S most itt vannak valóságosan,
felülnek a vonatra és itthagynak,
s én megint lemaradok
s csak emléküket képzelem el:
"Kétszáz éve várok rád
itt a keresztúton
a Tatárhalmok alatt.
Száz évig északról fújt a szél,
száz évig délről,
s a homok betömte a bejáratokat.
- Tatárhalom - mondják az emberek
és messze elkerülik.
Kétszáz éve várok itt rád
kékfestő kötényben,
hívtak sokszor,
de még nem ismerem a hangod,
s tudtam, ha hallom, majd megismerem.
Nem értem a szavaidat,
nem tudom, milyen szavak kellenek neked,
nem tudom, mért nem ismersz rám,
nem tudom, hova menekülsz előlem páncélsisakban,
nem tudom, hova indulhatsz nélkülem?!...
... nélkülem... kapta fel a szót a szél
és homokkal teleszórta.
... nélkülem... nélkülem... csikorgott a fiú fogai között.
"Mire valók ezek a szavak?
Szavak, csak szavak.
Mire valók a szavak a szerelemhez?"
... hez... dobta vissza a szó végét a visszhang,
s a lány leseperte szoknyájáról a csillagokat.
"Nappal-holddal,
csillagokkal,
éggel-földdel,
tőlem ne menj el!
Nálam nyughass,
tőlem éledj,
életre-halálra
énvelem ébredj!
Szememmel,
Szemeddel,
magadtól
ne verj el,
testemmel táncolj!
Szeress, szeress,
szólj, szólj!"
"Ne bűvölj, ne szomoríts a szavaiddal!
Szabad vagyok! Fütyülök a csillagra, napra, holdra!"
S átemeli a lányt századunkba.
A robogó táj bevágódik a vonatablakon,
nikkel és acélhajnalok süvítenek,
és itt a város őrült kirakataival.
Ruhák karolnak egymásba mosópor-piramis mellett,
az üres üvegeken egy macska hasal,
csipkék kötözik be szeszélyesen a kirakatüvegek sebeit,
és gombok hadserege áll vigyázzba mozdulatlanul.
Sehol egy fa sóhaja, egy virág lélegzete.
Aki itt sétál, magára marad.
Megnézheti magát a kirakatban.
Orrába nyakkendő lóg be, vállára felirat csüng,
Önkéntelenül is hátrál, s a cipők most láb nélkül felé menetelnek.
Most láthatóvá válnak gondolatai,
és láthatóvá válik mindaz, mi gondolatai ellen támad.
És gombafejű hidrák lebegnek hangtalanul a tájon át.
Látható gondolataiból kiformálódik az emberiség arca
millió éves ráncaival és reményeivel,
és nem énekel bűvölő éneket a hidrogénfejű ellen.
Hadirendbe állítja ráncait és reményeit.
Szájamban föld,
föld íze a számban.
Átrágom magam a földön,
s a túlsó oldalon holtan visszahullok a földbe.
A földben már benne a kenyér lehetősége,
de én ízét nem ízlelem,
illatát nem érzem,
héját nem tapintom.
Még nincs kenyér, csak éhség,
és még azt sem tudom,
hogy kenyeret akarok.
Még a kenyér gondolatát sem tudom,
ízét nem ízlelem,
illatát nem érzem,
héját nem tapintom.
Szájam tele földdel
és éhes vagyok.
Zabálni akarok.
Véren és húson átjutok majd el a kenyérhez.
Csak vér és hús.
A föld ízére még emlékezem.
A föld íze szájamban most a halál.
Fekszem múltba holtan,
szájamban föld,
s benne vad búzamag
és testemen át kihajt,
vadlovak lelegelik,
s én vadlovak húsában eszem először
búzamagot.
És itt van a búza a tenyeremen.
Itt csírázik az emberiség kenyere.
Leülök szépen
és zúzni kezdem.
Tenyeremen a liszt kőporral és vérrel keveredik.
Az éles kövek egyre kerekebbek lesznek,
s a lapos kenyerek egyre magasabbak.
Az út a szájtól a kenyérig
s a kenyértől a szájig.
Kenyeremből egy darab leválik
s a holtakkal földdé vegyül.
A kenyér, a föld és a halál
még sokáig összekeveredik gondolataimban,
mint a liszt és a kőpor meg a vér tenyeremen.
És az éhség úgy tömi a szájamba a földet,
korokon át,
mint a halál.
Az út a tenyér és a száj között,
a száj és a tenyér között.
A kéz felemelkedik,
de a szájhoz sohasem ér el ebben a korban,
mert éhínség pusztít és kolera.
Aztán a kenyeret evők mozdulata
átszakítja az éhínséget és kolerát,
évszázadokat és halált.
És tömi, tömi a kenyeret a szájba,
mindig csak egyetlen darabot,
ami megmaradt a pusztításból.
Az út a föld és a tenyér között,
a tenyér és a föld között.
És a tenyér mindig a földre hajlik újra,
a tenyér alázatosan lehajlik,
kitapintja a föld érverését,
és a búza, mint az elpusztíthatatlan gondolat,
újra meg újra felmagaslik.
És aratótáncok, színes malomkerekek
görögnek a földön át,
küllői pántlikás lányok-legények,
búzakoszorúk pörögnek,
égre szállnak a porban,
nappá válnak, az égen forognak.
A föld nagy kosaraiban kenyér.
Nagy kosarakban a kenyerek.
Az ekétől egyre távolabb görgetik őket,
és aki az eke mögött halad,
annak csak a búzamag marad,
hogy vessen.
A kenyér pedig a rács mögött:
ládába, pohárszékbe zárva.
Csak a kés nyúlhat hozzá.
Az éhezők odakinn.
Az éhezőknek megint csak a föld maradt-
egy marék halálra.
Az út az öklöktől a rácsig,
a rácsoktól az öklökig.
A rabkenyértől az értelmes halálig.
Az út a kenyértől az asztalig,
az asztaltól a kenyérig.
Fehér asztalokon
kitekert nyakú madarak:
könnyű fehér kenyerek.
Nyakukat kitekerik az urak
és eszik-eszik a véres kenyeret.
Madarak, kosarak, kerekek,
kerekek, kerekek, kerekek,
vagonok, vagonok, vagonok,
vagonokba préselve a kenyér,
vagonokból szivárog a vér,
vagonok tátott szájában a föld,
vagonok tátott szájában a halál.
Hamuvá válik a kenyér és a föld,
füstté a vér és a halál.
Állok a halál gázkamráinál.
Szájamban füst,
füst íze a számban.
De átrágom magam a füstön és hamun át
és a föld túlsó felén
belemarkolok a földbe.
És tenyeremen a föld,
és tenyeremen a kenyér:
lassan gondolattá válik kezemben.
Szájamban a jövő íze,
a jövő íze a számban,
ízében a kenyér íze,
akár a gondolaté.
Nem keveredik hozzá
a föld és a vér és a halál.
Állnak a mosónők a szélben,
zuhogó időben,
térdig születésben-halálban.
Állnak a teknő előtt,
szólítja őket a szennyes ruha,
felsír a szappan,
állnak, a szoknyájuk csupa lucsok,
dörömbölnek a parányi lábak odabenn
lucskos szoknyába szorítottan,
állnak a mosónők,
úszik a teknő előttük
a dédanyáktól a nagyanyákig,
a nagyanyáktól az unokákig,
úszik a teknő, úsznak utána a kezek,
feketék, szélhez szokottak,
barnák, repedezettek,
úsznak kis pisztráng-kezek,
halacska-ujjak, játékosak,
úsznak püffedt, fehér halak,
kifordulnak, a víz színére fölbukkannak,
holtan a folyón lebegnek,
fuldokló lila kezek
görcsösen a teknő után kapnak,
s a teknők és a kezek
égi örvényben forognak,
a tejút lecsüngő ágán
fönnakadnak.
Állnak a mosónők a szélben,
lábuk a vízben,
hideg rémületben,
lábuk a jegén,
síkos iszonyaton,
lábuk a vízben fölpuffad,
kidagadnak az erek,
gyökeret eresztenek a víz alá,
lábuk a jegen elfeketedik,
hanyatt vágódnak,
rájuk zuhan a szennyes ég,
lábuk az egész földet felsebezi.
Állnak a mosónők a szélben
kicsi lavór fölé hajolva,
meggörnyednek az erdők,
lehull kezükről a ruha,
állnak, elmossák kezüket,
és kéz nélkül csak nézik a lavórt,
lepattogzik róla az élet.
Állnak a mosónők a szélben,
zuhogó időben,
térdig születésben-halálban.
A halottas teherautó sárgán felvihog.
Hátul a gyászlepel, mint valami kínosan hosszú mondat,
körülményesen hazug mondat.
Sehol egy ránc, egy hirtelen felbukkant őszinte gondolat.
A közhely közhely,
a halott halott.
Csak semmi hűhó!
"Jaj, leghűbb férj!
Jaj, legjobb édesapa,
feledhetetlen barát,
pótolhatatlan rokon!"
A sofőr kabinjában képeslap-combok,
képeslap-esküvő, képeslap-mosoly.
"Jaj, megboldogult!
Jaj, vigasztalanok vagyunk!"
Egy tarka pongyolás nő kezében pulyka a torra,
"ha megsirattuk, ihatunk."
"Jaj, folynak a könnyek,
folynak a szavak.
Meghaltam – elég!
Megfojtanak!
Úgy éltem, ahogy tudtam.
Ha untam az asszonyt, hát untam.
Ha szomjas voltam, ittam, ha volt mit.
Senkinek se voltam pótolhatatlan.
A fiaimnak meg akartam tanítani,
hogy aszongya:
»aki férfi, nem hagyja magát,
Ali, a hős otthagyta mind a
harminckét fogát
csatamezőőn!«
De nem tanulták meg a taknyosok.
Csak jejeje meg táskarádió."
"Édesapa, jaj, Édesapa!
Édesapa már örökkévaló.
(A bakancs Öcsinek lesz jó.)"
Megindul a menet, zökken a kereszt, zökken a koporsó,
csúsznak a kerekek, fröccsen a sár, zökken az autó,
körben a lócák, rajtuk a síró rokonok,
előre-hátra billennek, megszakadnak a sirató sorok,
csipkébe takarva a halott kék-sárga arca,
csipkében a halál, ki se látszik igazi arca,
elvész a fájdalom a sírás sablonjaiban,
elvész a halott a siratók szavaiban.
Csak a teherautó sárga kabinja,
csak a rikító képeslapok, csak a gyalulatlan lócák,
csak a zökkenők, csak a felfreccsenő sár,
csak a pulyka himbáló nyaka, csak a tarka pongyola,
csak a zaj az utcán,
csak egy kisgyerek tekintete, egy könnytelen szempár,
csak a közönyös sofőr, csak a közönyös szembejövők,
csak, Ali, a hős otthagyta mind a harminckét fogát a csatamezőőn",
csak "sose veszed már meg, édesapa, azt a nadrágtartót",
"Édesapa, Édesapa, a bakancs Öcsinek lesz jó",
csak az élet durva kellékei,
e véletlen útszéli díszletek
szólnak a fájdalomról:
"Nahát,
az Öreg most aztán örökre leitta magát!"
Hajnalban kuvikolt a hold.
Hallotta az öregasszony
s meghalt engedelmesen.
Ujjait összekulcsolta, ahogy illik,
s ment, mert vitték, ahogy mindig is tette.
Nem is várta a halált, nem is félt tőle,
nem is gondolt rá,
halványodó ujjaira se nézett.
Este az egyik gyerekét látta,
éjfélkor a másikat,
hajnalban a harmadikat.
Az egyik válla vállába sajdult,
a másik homloka homlokára nehezedett,
a harmadik tekintete szemében elfeketedett.
Jaj, mennyit várta őket, nem ült ki a napra,
mert a napon tartotta ölben egyik fiát,
nem beszélgetett a tyúkokkal, virágokkal,
mert a másik fiának hangjától menekült,
nem énekelt sohasem,
mert a harmadiknak énekelt volt,
neki énekelte el minden énekét.
S hogy nem jöttek, a hajnal már csak parányit rebbent,
alig hitte el, hogy itt a reggel,
a nap alig melegített, egyre jobban fázott,
vacogott egyedül,
s az este sose jött el, hiába feküdt csendesen,
sose jött el az este, sose jött az álom,
egyedül maradt
nap nélkül,
éj nélkül,
álomtalanul.
Az első gyereket mindig félteni kellett,
mesébe bugyolálni,
mondani neki, hogy szép, kövér, erős,
mindig reszketni kellett érte, ha elment,
napraforgószár döfte,
rávigyorgott a hold, megijedt,
keserű borok leütötték,
holt-fehéren támolygott haza.
Jaj, csak semmi baja ne essen!
Szeméből valahogy ki ne essen!
A világból nagyon mélyre ne essen!
Halálnál mélyebbre ne zuhanjon!
Minden nevetését rátekerte,
fájdalmait köré cövekelte,
napból-holdból tört egy darabkát, avval etette.
A második homloka mindig ellene szegült.
Szavait szívébe döfte,
mégis mindig szelíden állott előtte, nem menekült.
Hiába szólította, az csak jött-ment,
szétszedte a házat,
kihordta a hegyre,
szétszórta, ráheveredett,
hegyeket tolt ide-oda, fütyörészett,
szoknyákat szaggatott,
gondolatokat, késeket villogtatott,
napra-holdra döfölődött velük,
hiába hívta, elment,
először csak faluba, hegyre,
másodszor oda, ahol ember se jár,
harmadszor oda, ahol halál se jár.
A harmadik miért nem szerette,
hiszen reggeltől estig körülénekelte?
A harmadikat mikor fürösztötte,
a víz a teknőből kiloccsant,
a törülköző meztelen hátára pattant,
a nap az égen ide-oda gurult,
piros lábakkal kalimpált,
körme az ablakon koccant.
A harmadik ahol járt, minden megfényesedett,
táncolt a napraforgószár keze alatt,
a csupor, a veder, a kút is nevetett.
A harmadik mikor megszólalt,
felszökkentek a letaposott levelek,
csillaggá váltak a pettyek az anya kötényén,
szeme körül a ráncok, a kiscsirkék összeszaladtak.
A harmadik, a harmadik mért nem maradt meg
szíve fölött napnak?
Hajnalban kuvikolt a hold.
Hallotta az öregasszony
s meghalt engedelmesen.
Eddig szólt a mese, a halálba hullt,
s most megérkeznek a fiúk
vonattal, repülőgéppel,
hogy anyjukat eltemessék.
A három fiú evett-ivott,
anyja mellé négy gyertyát állított.
S a csuprok, lábasok virrasztottak:
"Ujjai szerettek minket,
halk éneke belénk ütődött,
élete, mint egy lábosfül íve,
mint egy mázaskancsó nyakának íve,
eltörött, lefittyedt,
s bennünket az asztal szélén felejtett."
Szólt az első fiú:
"Gyenge volt szegény, gyenge.
Fellökte a szó,
rémítette a csupor füle,
az órát se merte felhúzni."
A három fiú evett-ivott,
anyja mellé négy gyertyát állított.
Virrasztott az asztal, a fiók:
"A használt spárgát mindig félretette,
a tiszta papírdarabokat, akár a vasárnap reggeleket,
úgy nézegette,
a szegeknek kuncogott, a drótdarabokat meggörbítette."
Szólt a második fiú:
"Fáradt volt szegény, fáradt,
ölében csak ült, csak ült a varrnivaló,
az ajtót már ki se nyitotta, be se csukta,
a kályhán a karikát helyére se húzta."
A három fiú evett-ivott,
anyja mellé négy gyertyát állított.
Virrasztott a kenyérruhában a kenyér:
"Legjobban mégiscsak engem szeretett,
mindig énekelt, mikor az ujjai hegyén
óvatosan a kezébe vett.
Megszegett, leült, kendőbe bugyolált,
sóhajtott, csomóra kötötte
négyrét hajtogatott áhítatát."
Szólt a harmadik fiú:
"Szegény, sohase nevetett,
csak nézte az uborkaleveleket,
a fűzős cipőjét nem vette fel soha,
harminc éve a házból ki se lépett."
A három fiú evett-ivott,
anyja mellé négy gyertyát állított.
Reggelre a három asztalra borulva aludt,
reggelre négy gyertya közt elégett a halott.
Egyetlen menedék van az egész világ (Paul Éluard)
Ha visszafordulok az időben, elvész az arcom, elfogy a testem. Szemem alól a karika visszagurul az éhezők szeme alá.
"És itt vagyunk a háború priccsein, egy lebontott ház hetedik emeletén a levegőben egy szétnyílt zongora mellett, itt vagyunk legalul, felettünk lábak és kezek, szólni sem tudunk a sötétben, itt vagyunk egy lángoló repülőn, és a mondatot nem tudjuk befejezni... Itt vagyunk és életünk továbbhullámzik az időben, mert halhatatlanok vagyunk, mint a kiáltás, mint a kinyújtott kéz, mint a kenyér helye tenyerünkben.
Itt vagyunk, halálunkkal lefoszlik rólunk minden, ami esetleges, és már csak az maradt belőlünk, ami bennetek él tovább, ami ti vagytok, s ti visszanyúltok hozzánk, hogy lehullhasson rólatok mindaz, ami esetleges."
Éltünk és meghaltunk hiába –
az ég szemünkbe szaladt
e véletlen háborúban
a halhatatlan föld alatt.
"Mi adtuk nektek ezt az éneket, ti csak dadogtatok, a halál ellen, titeket legyőzött a halál, de mi halhatatlanokká álmodunk benneteket, hogy legyőzhessétek holtan a háborút. Mert mi veszély ellen születtünk seregestől."
A költők megérzik a veszélyt és seregestől születnek
felgyújtott földeken, kiégett városokban,
felrobbant hidak tövében.
Felnőnek a partokon, hídcsonkok alatt
és a vizeken átkiabálják éneküket.
Átnyújtják karjukat a vizek fölött,
egymás karjába kapaszkodnak,
életük élő híd lesz,
s az emberek megindulnak a vizeken át,
s az ének átcsap a partokon,
pilléreket rak és városokat épít.
Az éhezők szeme alól a karika a költők szeme alá gurul...
... És szembefordulnak az idővel.
Menekültek a föld felszaggatott útjain,
egymás fölött és alatt a föld rétegeiben,
az idő rétegeiben.
Legfelül a háború menekültjei,
az utolsó háború menekültjei,
kezükben elképzelt kenyér,
moziban látott mozdulattal
szorítják a szívük fölé,
és kitalált fájdalomtól vonaglik az arcuk,
mert a többiek a valódi fájdalmakba rég belehaltak,
és virágcserepeket menekítenek
horpadt gyerekkocsikban,
mert a gyerekek a háború erkélyeiről kizuhantak,
és csíkos dunyhákat vonszolnak az utakon,
a szerelem dohos emlékeit,
és mindenféle emléket cipelnek:
konzervdobozokat, falábakat, muskátlikat,
kulcsokat, eleven kezeket,
fiókokban éjszakákat és nappalokat,
lombfűrészeket és érettségi bizonyítványt
és soha el nem küldött leveleket
és szilánktól szétrepeszteti gondolatokat
és egy napot a jövőből, mikor valóságos kenyeret esznek
és vizet isznak rá,
és lesz kezük, amivel megfogják a poharat,
és örülni tudnak majd neki.
És még mindig ugyanaz a horpadt gyerekkocsi,
húsz évvel hamarább és száz évvel hamarább,
és ugyanaz a csíkos dunyha
századokon át vonszolódva a sárban.
Csak a felszaggatott utak valóságosabbak,
és valóságosabb a fájdalom is a menekültek arcán,
mert ők a jövő elképzelhetetlen meneküléseit nem ismerik még,
amire mi már emlékezni se tudunk,
ők még csak a múlt felszaggatott útjait ismerik,
és nekik még látható a gyilkosság és a halál,
és az életük még áttekinthető itt a menekülők végtelen útján -
de még mindig ugyanaz a horpadt gyerekkocsi
és ugyanaz a menekülő kéz mozdulata,
de ezt a mozdulatot színházban tanulták még,
mert még nem találták fel a mozit,
és ugyanaz a tompaság a lábakban, agyakban, az esőben,
az esőt is úgy cipelik, mint a válluk, karjaik,
esik, esik, mint a fájdalom, olyan reménytelenül,
de felvillannak a különböző korokban
a kis rózsaszín bilik,
mosolyognak,
az eső alá tartja őket az ártatlan remény,
s a végtelen iszonyat mentén itt-ott
kis langyos tócsa kerekedik.
A virágok könyörtelenül benövik a háborúk nyomait,
a menekülők útjait,
nem látszanak már ki a remény foltjai.
Ne nézzétek a virágokat!
Nézzétek mindig az újabb menetelőket,
ők emlékeznek a régiekre és a reményre.
Ne nézzétek a virágokat,
egyformán kinőnek
a kétségbeesés és a remény fölött.
A legújabb menetelőket nézzétek,
a képzelet fölszaggatott földjén menetelőket:
kezükben valóságos kenyér, és úgy szorítják magukhoz,
mint a halottak a képzelt kenyeret,
amit a moziban tanultak,
és amit a halottak halottai a színházban tanultak.
A legújabb menetelők a gondolat aknái közt,
kezükben kis rózsaszínű emlék,
valami ártatlan remény,
az eső alá tartják őket.
Bennük megismétlődik az iszonyat minden útja
és minden menetelés
és minden elképzelt és valóságos fájdalom
és minden elképzelt és valóságos remény.
De még mindig ugyanazok a horpadt gyerekkocsik,
bennük a képzelet virágcserepei,
mert az örömök a háborúk ablakaiból kihulltak,
arcukon a fájdalom minden eddigi fájdalomra emlékszik,
és ugyanazok a csíkos dunyhák
a képzelet sáros útjain vonszolódva,
és ugyanaz a moziból tanult színpadi mozdulat,
amit a halottaktól tanultak,
és ezért minden póztalan mozdulatnál valóságosabb,
és ugyanaz a tompaság a lábakban, az elképzelt utakon.
Menekültek korszerűtlen menete árad gondolataimban
valóságosabban, mint egy haldokló menet,
mert halottaik halálát és itt cipelik kis batyukba kötve
reszkető fejjel,
és itt menetelnek mind, akik a rettegés elől menekültek,
és íme, itt lépdelnek a jövőben: gondolataimban,
és valóságos kenyeret esznek és vizet isznak rá,
és van kezük, amivel megfogják a poharat,
és örülni tudnak neki.
És itt jönnek az éhezők, spárgán húzzák maguk után
az elképzelt tyúkokat, libákat,
és most e vers napsütésében
egy zöldre festett padhoz kötik őket,
hogy füvet csípjenek.
És jönnek sokan, csak jönnek gondolattalanul,
és a szüleik és a nagyszüleik is gondolattalanul,
akiket minden űzött már, mint a harangszó és a sziréna,
mert semmi mást nem tanulhattak,
csak robotot, és se este nyolckor,
se reggel nyolckor, se fél kilenckor
nem tudtak még meghalni se,
csak belerobotoltak az elmúlásba,
és most a képzelet felszaggatott útjain,
a gondolat bombatölcsérei között itt haladnak.
És elképzelem gondolataikat,
amiket megsejteni se tudtak,
és elgondolom életüket-halálukat,
mert életük se volt,
haláluk se volt,
csak robotoltak.
Lassan egész életemet elborítja ez a menet.
Enni se tudok már másképp,
csak arra a mozdulatra emlékezve,
a halottak mozdulatára, kezükben az elképzelt kenyérrel,
amint a szívükhöz szorítják mozikból tanult mozdulattal,
színházból tanult mozdulattal,
mikor a mozit még fel se találták.
És vizet se tudok inni, csak ha arra a napra gondolok,
a halottak képzeletbeli napjára a jövőben,
ami nekem múlt már,
mikor ők valóságos kenyeret esznek,
és valóságos vizet isznak rá,
és van kezük, amivel megfogják a poharat,
és örülni tudnak neki.
És semminek se tudok örülni már,
amibe a menekülők iszonyata ne vegyülne,
és eszem a haláluk ellen,
és iszom a haláluk ellen,
és örülök elképzelt örömükért.
Itt menetelnek a jövő felszaggatott útjain,
és még mindig ugyanaz a horpadt gyerekkocsi,
tolom benne a múlt muskátliscserepeit,
mert gyermekkorom kizuhant a háború ablakából,
és csíkos dunyhát vonszolok
a szerelem útjain át,
századok dohos emlékét
és mindenféle emlékeket cipelek,
konzervdobozokat, falábakat,
kulcsokat, eleven kezeket,
fiókokban éjszakákat és nappalokat,
lombfűrészeket, érettségi bizonyítványt
és soha el nem küldött leveleket
és szilánktól szétszaggatott gondolatokat
és egy napot a jövőből,
mikor emléktelen kenyeret eszek,
és emléktelen vizet iszok rá,
és a kezem nem emlékezik halottak mozdulatára,
mikor megfogja a poharat,
és örülni tudok majd neki.
Menekültek a föld felszaggatott útjain
egymás fölött és alatt a föld rétegeiben,
az idő rétegeiben.
És még mindig ugyanaz a horpadt gyerekkocsi,
és még mindig egyanaz a horpadt gyerekkocsi,
és még mindig egyanaz a horpadt gyerekkocsi...
