Űrlap. Bukarest, Kriterion Könyvkiadó, 1973.

Leltár
Dombok
Nap
Szél
Kendő
Kisváros
Emlék
Csendélet serpenyővel
Otthoniak
Táj béke előtt
Nosztalgia
Elsüllyedt föld
De profundis
Boszorkánybajusz
Táj WC-ülőkével
Néni tükör előtt
Lila tapétán a néni
Hajnal késsel
Lakodalom
Terepen
Kiskatona
Villamosban
Nyugalom
Pillanatok
Ősz
Hétfő, kedd, szerda
Ez van
Szombat
Így
Kísérlet
Költő késsel
Dal
Csend
Fehér
Révület
Itt vagyok?
Vaságyon
Túl sokat álmodunk
Temetés hétköznap
Őrült költő?
Visszhang
Hátráló
Apokrif
Ítélet
Kettészelt házban
Hajnal
Robbanás előtt
Láncreakció
Máglya
Hétköznapok
Péntek
1 x 1
Song
Ami engedélyeztetett
Küszöbön
Fiókok
Tintafoltok
Szertartás
Fölfedezők
A süllyedő Atlantisz partján
Tűzkoronával I
Tűzkoronával II
Mennyei felvonulás
Rekviem
Spirál
Zárójelben
Kettős
Visszáján
Fordított
Végül
Mint a világ
Fúga
Mese
Álom
Hold
Harang
Fény
Pietà
Szemmelverő
Ráolvasó
Űrlap

 

Mert megszülettem én is úgy, hogy nem akartak.
Mindegy, hogy ki. Apám vagy Anyám,
vagy csak ez a század,
két háború árvája, szegény.
Megszülettem mégis, mert még befizet
a Jó Természet egy-egy árvaházra,
hogy a névsorolvasásnál legyen valaki.
Szülőföld helyett térképen tanultam járni,
kiradírozott hegyekre rajzolt tengerek
és tengerekre festett hegyek között.
Halottaktól tanultam beszélni -
mondták magukat a kövezetnek konokul,
alattuk az ég. Így lettem felnőtt.
Így vert vaságyra a szerelem.
Életben maradtam mégis.
Mindegy, hogy meddig és miért.
Megszületett a fiam és akartam.

Szilágysági kivándorlók emlékére
1915. július 15-én Ohio állam
34 diósadi férfi munkába állását
igazolta.

1915-től Diósadról 1386 lélek
kivándorolt.

1970. július 15-én magnószalagra
vettem Diósadon,
amit az otthonmaradottak
mondtak róluk.

 

Szülőföldet választok magamnak,
és apát és anyát.
Ez a táj én vagyok.
A szó nem hasonlat többé.
Kinn és benn ugyanaz a felrepedezett agyag,
ugyanazok a hegyre kínlódó utak,
ugyanaz a konok kukoricás,
ugyanaz a sebhely világít.

A dombok megindulnak,
fájdalmukban kiszáradnak a fák,
itt pusztít benn a szél és a sár.
A házat bedeszkáztam,
senki sem lakik a házban,
a kút kiszáradt - nincs több szavam.

egy ölbe ejtett kéz
szerszám nélkül
szomorúan

egy arc
lavórban
lemerülőben

egy kendő
arc nélkül
szomorúan


Zománcos kannák énekelnek,
kis vénasszonyok kontya reszket,
kisváros csúszik le a hegyről,
szomjas a szobor, inni indul,
vödörben a hajnal - feldől.

A kisfenyves nyitott tenyérrel,
csukott szemmel a hegyről lelépdel.
Földre tapasztja a sár a mesét,
bivalyok lelépik -
múltnak ennyi elég.



Milyen ablakból néztél kifelé,
mikor vitték a bányászokat, vitték
rezesbandával, mindig temettek...
Én vagyok az a szorongó gyerek
ablakhoz tapadt homlokkal, és esik,
és elborít az eső az üvegen át,
és mennek az esőben, újra mennek,
felfújt arccal a rezesbanda,
és szitál a szén is.

Én vagyok az a gyerek, most már
mindig esik majd az az eső,
ami nem is hullt tán,
csak az a kislány,
akit a temetőn át
zavartak
a kocsmába Apáért,
nincs sehol.



Az asszony szegre akasztja a serpenyőt
a puszta ég alatt,
az eső a levesbe szemetel,
ülnek az asztal körül,
törik a lucskos kenyeret,
a viaszosvásznon végigfolyik a víz.
- Szép esténk van - adják át egymásnak a kést,
hümmögetnek, merítenek a vödörből,
kilöttyintik, szép este van...
- Csillagok, csillagok - eltűnik az utolsó fal is,
lassan, mint egy naplemente,
előrebukik a szeg, zuhan a serpenyő
- Csillagok, csillagok, szépen ragyogjatok! -



Ülnek a vers alatt zsákra borulva
váróteremben, fapadokon,
nem moccannak, ha szólítják őket,
csak ha eléjük áll a rokon.

Nem olvasnak, csak élnek, ölelnek,
zsákra borulva, ahogy lehet,
viszik egykedvű vicinálisokon
vállukon a feszületet.



Az alagutak sorra kiokádják
vonatunkat.
Dunyhacihát markolva fekszünk a tetőn.
Csillaggal zsúfolt éjszakában,
egymásra dobált lábbal,
szorongva -
haza menekülők.

Nem tudjuk, hova,
csak ágy legyen, meg asztal.

Ha köszönünk, köszönjenek.
Értsék is meg, amit mondunk -
a kerékcsikorgás
egyre érthetetlenebb.

Egymásra dobált félelemmel,
szorongva, haza menekülők
- csillaggal zsúfolt éjszakában -,
sose hiszünk már semmi másban,
csak ami biztos, mint a föld.



Egy nap hazamegyünk fapados vonaton,
nem viszünk mást, csak a régi szavakat,
majd rajzolunk az ablakra és énekelünk
és visszaköszön mindenki, aki leszáll;
egy nap hazamegyünk, senki sem néz ránk,
csak tudják: ott vagyunk,
nem kell szégyellnem a kezem,
hogy kifordítva ölembe hull;
egy nap hazamegyünk,
hazavisz mindenkit a fájdalom,
szemek alatt a karikák szembeköszönnek,
torkunkban az ismerős víz íze;
egy nap hazamegyünk két maroknyi szóval,
és egy krumpliföldön előrebukunk.

ELSÜLLYEDT FÖLD

Sár és agyag az ég és a nap és a felhők,
sár és agyag a föld és a szó.

Két kiszikkadt kút nézi egymást vakon.
Minden moccanatlan.

Kiszáradt fa a tájban,
csend a hallgatásban.

Bivalyimbolygású este,
iszapba száradt lábnyomok.

Letaposott fű visít,
kallantyú káromkodik,

tövisek, sovány malacok között
baltával nagyolt bölcső tántorog.

Végállomásról a vonat,
visszafordul a gondolat.

Homokvermek.

Konok babonák, gyűlölködés,
villámcsapta szerelmek,
megszállott tüzes kerekek
a síkos agyagon.

Összeírni jönnek az urak,
hallgatnak a kutak.

Kutyák rontanak le a dombról,
mossa a víz lefele a diót.

A völgyekben megdagad a sár,

úszik a krumpli,

habot vet a krumplivirág,

vitorlát bont a szél,
kihajóznak a dombok
és a hajótöröttek
meghalni hazatérnek.

Mézillat, málnaillat
szivárog föl a föld alól.

Kutyatej a szájban.

Vasárnapi réz-egek zúgnak
mezítlábas házak fölött.

Forog a szél,

készül az agyag-alkonyat.

Megy az asszony fel a dombon,

feje fölött úszik a vonat,

csúsznak a sínek visszafele,

hátrálnak a kerekek,

zuhan vissza a vonat a völgybe,

zuhan a fiú,

betemeti a bánya.

Kútból kútba kiált a visszhang.

Lefele hull a szó,
lefele hull a gondolat,
lefele néz a lélek.

Szívén egy kisüveg remény.

Görnyed az ég is.
Tompa a fény,
halkan hull az eső.

Álombeli veszett kutyák
robognak a dombokon át.

Kifordul a krumpli a földből,
kifordul a szó a földből.

Omlik az ég,
betemet a bánya.

Ég vagy föld vagy gondolat,

valami mozdul.

Kitépi magát a sárból

és véresen a világba löki magát.

Felfakad az idő a föld alól

és a kutakban felbukkan az arcunk.

Egy nap kilépsz a fájdalomból,
otthagyod a sóbálványt a hátráló fákkal
és hangtalanul a sárba zuhansz.
Agyagba kövülsz,
hagyod, hogy térképet terítsenek oda,
ahol az arcod volt valaha.
S mikor már nem is sejtenek
talpuk alatt
az átvonulók,
megszólalsz.
Hangod a föld.
Fenn a csillagokat
sorba állította a téboly.
Lenn a mélyben
beomlott alagutak
kihunyt forradalmak fölött.

Jön a hajnal.
A vadribizli-bokor csupa remény.
Szemed helyén kút fakad.
Aztán a mindennapi görcs,
összerándulnak a gyökerek a föld alatt.

Lapít a fűben a csend,
szél fülel,
portyázik a por,
leülepszik az este:
két nap között a béke.



Jó lesz még valamire
ez a kitérdelt őrület.
Jó lesz rövidnadrágnak.
Boszorkánybajuszt növesztek,
szemmelverést tanulok,
merőkanálba ülök,
belemerem magamat,
kimerem magamat
a világból.



A ház elé dobott WC-ülőkét
belepi a hó,
a lyukas széket
s a karácsonyfát,
amiről, cafatokban csüng az ezüstpapír,
még egyszer körbecipelik a gyerekek,
aztán este lesz.
Sálat húznak az emberek
a szájuk elé.

Liftbe szállnak csókolózni
a szerelmesek,
s a lépcsőházban
a fűtőtestre ülnek
az anyjukat váró gyerekek;
ki-kiszaladnak,
s előrugdossák
a WC-ülőkét
a hóból.



A tükör előtt a néni
feltette a fehér kalapot,
hasán hurkát vetett a ruha,
vette a retikült,
a férjet,
és hazament a bárból
újabb harminc évre.



Lila tapétán a néni,
zöld néni tapétán,
barna kalap alatt.
Néni fején kalap.
Kalap szalvétában,

csirkecomb nénivel,
néni harap húst,
hús harap nénit,
étlap álmodik
spenótról.



Hajnalig áll a bál, fehérselyem ruhában,
aranyozott csatokkal, aranyfog-mosolyokkal,
nagykabátban, lány lánnyal összefogódzva,
műanyag margarétával a fülben,
tenyeret csúsztatva a blúzok alá;
fekete kivágott ruhában, rózsaszín masnival,
aranyövvel, gyönggyel kivert bársonyban,
lila cipőben,
polkaritmusban tangózva, rázva a nőt,
hajnalig áll a bál, konyakra sör,
sörre konyak,
káromkodásra szaxofon-sivítás,
ezüstlaméhölgy a függönybe fogódzva
riszálja magát,
bever egyet a palinak, ringatózva kisiklik,
szemüveges alakok röhögik,
keblek táncoltatnak sovány fiúkat,
rózsaszín horgolt sapkában egy nő
beledől a táncba, na gyerünk,
na gyerünk, loknis-púderes vénlányok,
szaporázni,
trombitából harsog a szerelem,
ezüstpapír csillagok sajognak a falon,
üvegcsillár csörög, forog a fény,
hanyatt vágja magát az éjszaka,
veri a ritmust a dobon háttal, könyökkel, lábbal,
hátrazuhanó fejjel,
s a hajnal kinn előrántja zsebéből a kést.



Lyuk a falban, családi kép takarja,
öklével verte be a falat a vőlegény,
hogy szerelmét bizonyítsa,
s hogy a szomszéd el ne foglalja
hamarabb a szobát.

Az örömanya beszámolót tart pohárral a kezében,
javasolja a menyasszonyt a vőlegénynek,
továbbá átadja hiánytalanul.

A lyukon át ételek jönnek,
a kép el- s visszabillen,
hintázik a falon a család,
fejre áll,

földre veti magát
a naptárról
a vasárnap.



A riportírók a könyvtárba
hívatták a riportalanyokat.
Mondták szépen tollba
életüket az atyafiak.
Aztán meglett a terítés is.
A piros abroszra újságpapír,
arra kenyér,
középen sültcsirke,
jobbra-balra uborka, savanyúság.
Bor minden szék előtt.
Leültek.

A riportírók jobbján a riportalanyok,
a riportalanyok balján a riportírók.
A poharat előbb egy ujjal,
aztán kettővel,
aztán hárommal emelték,
odakoccantották
egyszer,
kétszer,
háromszor,
beszédet mondott egy aktatáska.



Áll a kiskatona a tűzoltóautón,
behajlított könyökkel, mereven,
mint a jelvényre festett sportolók,
áll buggyos nadrágban, óriás bakancsban
pici fejjel - mesebeli harmadik fiú -,
áll pelyhes veréb-fejjel,
orrig lötyögő sisakkal,
állig mereven, riadó-röhögéssel,
ártatlan röhögéssel, fültől fülig,

áll röhögés-gyűrűben,
autóhoz lapított jó vicc,
orra kikandikál, mint a csattanó,
áll a tűzoltóautó oldalán
az indulás előtti remegésben,
rázkódik a fején a sisak,
rázkódnak a kiskatonák a röhögéstől
s hátul becsapódik sötéten,
mint a kiismerhetetlen jövő,
a garázskapu.



Ül a villamosban a kisanya,
rázkódik, tenyerével tartja nagy hasát,
haja elkínzott arcába hull,
halántékán könyörögnek a kék erek,
homlokáról a veríték lassan lefolyik.
Ül a villamosban a kisanya,
két lágy tenyere, karja megmerevedik,
rázkódik, lába elnehezül,

arcán májfolt-térkép: a világ.
Fáradt házak omlanak össze szemében,
benzinkutak felgyújtják magukat,
foghíjas kapuk vigyorognak,
lépcsőházak szédülnek,
forognak körbe-körbe,
erkélyek zuhannak,
őrült villamos sikolt...
Ül a sikoltásban a kisanya
és mosolyog.



Itt van, felépítettem magamnak a
bánatot: beköltözhetek.
Ezek az én falaim, az ablakon
kilátok,
Az ajtót be lehet csukni:
lakható.
A ház körül törmelék.

Tégláról téglára lépek majd
hazafelé.

Tízdekás csomagban hordom haza
a jövőt,
nyugodtan nézem a falakat:
hátrálnak.



Esténként a kamaszok leszólítanak,
arcomba bámulnak,
- Mama! - kiáltják utánam röhögve,
és hógolyóval hátba vernek.
Cipelem a szatyrot, vágok a nagy havon át,
arccal a szélnek,
ennyi nyugalom jut egy napra,
aztán kezdődik elölről az egész;
villamos, meló, betegség, magány.



Ősz van.
És semmi más.
Semmi dolgom az ősszel,
mióta nem írok hasonlatokat.
Semmi sem szép önmagában,
az ősz sem.
Nincs tája a fájdalomnak.

HÉTFŐ, KEDD, SZERDA...

Hétfő

Hazátlan hétfő:
viaszosvászon-vacsora,
jajgató tányérok,
elnémult korsók
tébolya.

Kedd

Lángoló konyharuhával kezükben
rohannak a folyosón körbe az asszonyok,
előttük kinyílnak az ajtók,
viszi a huzat utánuk a mosott ruhát.

Szerda
Falvédőn a szív,
torkunkban a szívdobogás.

EZ VAN

Van hétfőn elkövetett halál is:
két megálló között megáll a villamos
és sohasem indul tovább.
Nincs leszállás.

S a következő megálló táblája

örökké elérhetetlen marad.

Az ég színe kifürkészhetetlen,

A kiáltás félbemarad.

A mozdulat a fogantyúra fagy.

Felcsapódik a kasszafedél

és földre csordulnak

az ö

t

b

a

n

i

s

o

k.

Ha van egyáltalán szombat esténk
időnként,
tévérecsegésen át halljuk
a legtisztább hegedűhangokat.
Újságcikkek takarják el
a haldoklók arcát.

Begyakorolt szövegek
töltik ki életünket,
mint túl nagy cipőt,
Senki sem számít arra,
hogy belenövünk,



Kihurcolkodunk a versből,
kiköltözünk szavainkból,
otthagyjuk a bútort a kapu alatt,
le se terítjük, vissza se nézünk,
megyünk, amerre magunk se jártunk.
Csillagra nem nézünk,
útjelző táblára nem adunk,
doboz gyufa a fejünkben -
gyújtunk, amíg van belőle.



Vágjuk ketté ezt a tányért
(lényegtelen, hogy nem lehet).
Vágjuk ketté,
még így is csak a képzelet határáig jutunk
és csak azon túl dereng fel - a mi is?
Amit meg kell látnunk,
mert ha nem, beledöglünk.
Kettévágott tányér.
Költészet? Képlet?
Itt ezen a kórházi ágyon,

Marosvásárhelyen 1969-ben,
ezen a keddi napon
kellékek nélkül
ennyi van.
Hát kettévágom a tányért.
Meg kell látnom
a képzeleten túl
a mit is?

a kettészelt gondolatot?



- Meghalok -
hazudta,
hogy meg ne lássam
a kést,
ami lassan
haladt
a szíve felé.

- Szívemben kés -
hazudta,
hogy meg ne lássam
a szakadékot
szavai között.

- Zuhanok -
hazudta
zuhanás közben.



Az emlékezet rácsai közül
ki se látsz.
Képzelj magadnak,
ha tudsz,
egy más halált.

Apádra ordítsz, csecsemő?

Letörül az égről
s az érdes földre rak.
S ez csak az első
mozdulat.

Üvölthetsz, ráncos poronty,
előre:
még ki se nőtt,
más lép a fűre.



Elfárad, lemegy a fájdalom,
feljön a halál,
mint éjfélkor a nap
a föld túlsó oldalán.

Mohó az élet a halálban is,
csak most a pusztulásra.
Széthabzsolja önmagát -
imádkozó sáska.

Habzsolom én is a szavakat
egész a némaságig,
ahol a lélek a halál felé
fordított félgömbje látszik.

A némaságig és tovább,
ahol elfárad a halál is,
felém fordul a végtelen
és belülről világít.



Ez persze most megérdemelt páholy, ez a kórházi ágy, s ez a biztos és félreérthetetlen kín maga a nyugalom. Most végre nem tudok másra gondolni, most végre nem tudok "gondolkozni", nem zavarnak a kétértelmű fogalmak és az amőba szavak, most úgy szenvedek, ahogy villámlik, ahogy esik, ahogy öleltelek.
Innen minden fehér. Nem látható fehér, hanem olyan, mint amilyent az ember gyermekkorában akart rajzolni az állítólagosan fehér papírra. Innen minden olyan, mintha egy kristályból nézne az ember kifelé.
Innen csak az látszik, ami máskor láthatatlan, ami attól lesz látható, hogy életben maradtam. Tudtam, hogy meghalhatok, s most, hogy mégsem, ez a nap rnár más, nem az ezelőtti folytatása. Itt már csak az hallható, ami egy-egy spirálissal feljebb és feljebb fúrja magát, a zene, ami egyszerre felszáll a fehér lepedőkről. Járni tanul az ember megint és ez egészen már, mint menni az utcán tegnapelőtt, és aludni tanul az ember és arra ébred, hogy meglátja hirtelen, ahogy szabályos rendbe szerveződik - mint egy felnagyított óriásmolekula-modell - az élete.



Ez a fölény, ez a próféta-biztonság a betegeké és a raboké.
Ez a kín kiváltsága. Ez a révület, ami helyretorzítja a szétroncsolt körvonalakat. Ez a mindent a haláltól visszafelé pergetés mámora, az elveszett arányok felfedezése. Ez a kilépés a megszokott torzképből, ez a magunkfajtának kijáró szabadság, ez a halálból visszalebegés, ez az értelmes dadogás.
Es a szembetántorgók, halálba tántorgók kétségbeesett tájékozatlansága. Letört csuporfüleket szorongatnak, "Szerelem!" - esdekelnek, "Sors!" - borzongnak és részegen üvöltöznek összevissza. Kezükben magnó, forognak a korongok és a kiáltozásba belesikít a cigányzene. Mögöttük az árnyak, a halál besúgói.



Itt vagyok - két gondolatjel között -,
itt vagyok - aminek tudom magam.
Hogy miért? ösztönök tudják.
Vagyis nem tudják. Csak taszítják fölfelé
az eszméletbe a szándékokat.
Miért hiszik az ösztönök, hogy fenn
a tudatban, sok tévedés között
megél a szándék? És utat talál
kifelé? Egy másik eszméletbe?
Tévedések, két gondolatjel közé?
Vagy csak azt tudják, hogy el,
kifelé,
mert ami nem hat,
az önmagába fúl?
Hát ki inkább két gondolatjel közé?



Mint aki nem is létezett,
úgy nézünk vissza magunkra,
amikor még azt mondtuk egymásnak:
jóreggelt -
és azt gondoltuk:
jóreggelt -
Amikor még belerúgtunk
a bádogdobozba dühünkben,
mert még elgurult a doboz,
ha belerúgtunk.
Most mozdulatlanul
idecövekelve
már meg se próbálunk mosolyogni,
úgyse látja meg senki,
úgyse mosolyog vissza senki.
Csak a ránk leukoplasztozott
reklámnevetés vigyorog rajtunk
éjjel-nappal szolgálatkészen,
s már azt se tudjuk, mit gondolunk,
mikor azt mondjuk:
jóreggelt.



Túl sokat álmodunk,
ebbe halunk bele.
Megálmodjuk a tűt, a cérnát,
a falvédőt, a hímzett kispárnát,
a varróleánykát, a varróleányka álmát,
és mindent elborít
a fölösleges kézimunka.
Fehér cérnakarikák
lebegnek az égen át,
békésen a virágzó sebek fölött.

Hull nagy pelyhekben a vigasz,
lépkedünk a latyakban,
fejünkben jár a tű,
hurkolódik a cérna,
fejünkre nagy pelyhekben hull a vigasz,
álmodva fuldoklunk,
elmerülünk boldogan,
hímzett terítők úsznak
fel-felbukkanó
homlokunk fölött.



Az ablak alatt elhalad a mai halál.
Kabátban, kiabálva viszi a hóban
a holtat a menet.
Fenyőgallyak a fej körül.
Vállon a koporsó, veszekednek.
Az úttesten keresztben egy költöző család:
pokróc a szekrényen, meztelen tükör, teherautó.
- Megállni! - vezényel a menetnek valaki,
kihull a koszorúból egy virág.
- Indulni! - törtet előre valaki,
és felsivalkodnak a gyásztrombiták.



Hölderlin emlékére


Ebből sem lesz hát vers - hiába -,
nem vagyok elég őrült, hogy eltartsanak.
S egy vershez tíz év kell legalább,
míg szabadsághoz szokik a képzelet.
nem sokat ér. De mitől is lenne más,
Csakugyan, ez a daganat a fejünkben
mint egy agyonhajszolt motor vagy ló,

vagy veréssel idomított kisgyerek?
Csak védekezni tud. Csak ütik.
Csak jár, mint a vekker. Csak csenget,
ha dolgozni kell. Csak összerándul.
Csak kapcsolja a szokványos szavakat.
Csak félrekapcsol.
Csak...



Hova hull a visszhang
a kútból?

Fejed fölött
a Fekete Nap.

Hajnalodik
idebenn.



Mögötted sétál a ballada.
Árnya árnyadra lép.
Két árnyékban jársz.

- Mit jelent ez? -
forogsz magad körül.
- Merre van az idő
eleje, háta? -

Sétálsz a ballada mögött,
árnyad árnyára lép:
egy árnyékban jársz.



Tisztaság,
pusztító
babona:

csontvázig
vetkőzött
Szűzanya!

Valóság
sár-nehéz
álmai,

vaságyak
szétvetett
lábai:

vajúdó
világom,
te áldott!

Viselős
kínodban
kiáltok.



Szájam tele földdel,
szavam tele csönddel,
otthonom csak kellék,
csak a szerelem kell még,
csak az utak jönnek
szobámba konok földnek,
napom elsötétült,
magam maradtam végül,
sorsom csak kísérlet,
a kín is csak megkísértett,
nem vigasz, hogy értem:
életem feléltem,
túléltem halálom,
napjaim nem számlálom,
nem kapaszkodok földbe,
a halál sem vesz ölbe,
ítélet sem lesz -félek,
csak amit magamra mérek.



El sem tudom képzelni a háborút,
pedig megéltem.
Dadogva emlékezem rá,
a képzeletnek ennyi nem elég.
Csak ez az ajtócsapódás,
csak ez a zongora,
mintha csak a hetedik emeleten
egy kettészelt házban

egyik lábával a semmiben,
csak ez a fáradtság,
ez a korán jövő nehéz fáradtság,
ez a májban, velőben lerakódott félelem-hamu,
csak ez a...
Úgy nyúlok a csupor füle után,
mintha ez lenne utolsó mozdulatom.



Lüktet a madár torkában a vekker
és fölcsereg.
Ugrik egyet az ösztönök óramutatója.
Tanító bácsi ujja emelkedik
az ég alján a magasba,
háta mögül ránk mered
a félelmetes fekete tábla.
Hiába töröljük kopottra,
ránk mered a névsor,
mindnyájunk neve

ábécé-sorrendben.
Mert meghibbant a vekker
és csergett és csergett,
mindig indulni kellett,
fuldokolva csörömpöltük végig
a jegenyesort
és egymásra zuhantunk,
míg föl nem csergett a vekker
egy árva madár torkában
a fejünk fölött.



Ki ismeri fel az időt?
Betört arcán a holnapi nap.
Ki emlékszik a holnapi napra?
Itt fekszem arccal az elmúlásban
és nem tudom, miért volna más
a holnapi halál, mint a mai.
Itt fekszem a hóban,
hallom a szívverésem,
mintha alulról jönne a hó alól,
a betemetett bombatölcsérek aljáról.

Mintha számolhatnék még pár percig
a robbanás előtt.
Ki látta az időt kiterítve?
Az idő térképét ki látta?
Bivalyok cammognak az űrben
rakéták között,
valahogy eljutni abba a faluba is,
de hiába szólsz, már nem értenek.
Te úgy tudod, hogy ők éltek előtted,
de ők már elfelejtették városaidat.
Lefejezett tornyok állnak tótágast
galambzúgásban,

eltévedtél a macskaköveken,
vagy csak órát hoztál magaddal,
ami itt nem segít?
Taposs csak rá az időre,
hazudott a nagymutató, már csak
néhány perc van a robbanásig,
és továbbketyeg a bomba szívedben.
A hó, a hó, csak a hó segíthet!
Vesd magad hanyatt kitárt karokkal a hóba,
úgyis mindig bombatölcsérre zuhansz.
Tested még tudja, hol szaggatták fel az időt.
Kinek mondhatod el halálodat?



"Augusztus volt, mikor az első
atombombát ledobták..."

Ez a nap élve elvegyít a földdel.

Megszólalnak a rádióállomások a föld alól,
mondják monoton hangon a halottak,
mondják monoton hangon a híreket,
amelyekbe majd belehalunk.

A tömeg kitódul
a zuhogó ég alá.

A szónok mögött a falon
egy leszerelt telefon
dadogása.

Láncreakció.
Sugárzik a sorsunk.

Történelem előtti tankok
tipornak föld alá.

Föld-lökések
szív-hangjai.



"Saigonban egy buddhista szerzetes
felgyújtotta magát..."

Itt lángol a máglya,
csak senki sem figyel rá.
Még egy pokrócot sem dobnak
az üvöltésre.
Majd összehajtják ezt a mondatot is
a reggeli lapok.

A tévében képeslap lesz a lángból,
vagy esetleg csak a háttér látszik majd.
- Kit érdekel a premier plan? -
Máglyafüst? Jövő?
Megmutatják majd
az ujjlenyomatát.



Hétfő madara fölrepül,
a keddi eget fölhasítja,
szerdára sebes lesz az ég,
csütörtök már az életem.

Az ég sebe az életünk.
Szokványos hasonlatait
ránk tekeri a történelem:
a géz-fehér, halál-fehér.

Kivérezzük a kort, a géz
szennyes lesz három nap alatt,
s az élő sebre új és új
fáslit szorít a félelem.



Péntek városban
az utcatáblák
leugrálnak a házakról,
fásszínekről,
villanyoszlopokról
s kórusban kuruttyolnak
az aszfalt vizében.

A virág nevű zsákutcák
elfelejtik nevüket,
a levelek
elfelejtik a postásokat,
a levelesládák
eltemetik a lakókat
és a kulcsokat
a márvány emlékmű elé
szórják.



Egyvalaki feltalálja a lámpaernyőt,
Másvalaki emberi bőrt feszít rá.

Egyvalaki bűnösnek érzi magát,
Másvalaki eladja jó pénzért bűntudatát.

Egyvalaki kiborul és kiiratkozik a világból,
Másvalaki utókorral tölti be az üresedést.

Egyvalaki feltalál valamit,
Másvalaki emberi bőrt feszít rá..




Röptében rakétává válik a madár,
s mert egy diplomata
hűvösebb hangot üt meg,
a rabok csajkájából
eltűnnek a húsdarabok.
Nosztalgiák navétáznak
vicinálisokon,
térdükön újságpapír,
szalonna, hagyma,
verik a blattot.
Élni született agyak
mítoszokat faragnak,
belefekszenek,
s magukra húzzák a koporsófödelet.
Embereket kockásra festenek,
míg sakkozni kezdenek
a saját hasukon.

Megtébolyodni! -
Könnyű lenne.
De a bőrömben maradni!

AMI ENGEDÉLYEZTETETT

Angela Davisnek

Ez a tehetetlen nap,

ez a cigarettafüst,

ez a "nem tehetek semmit",

ez a "nem kérdeznek meg",

ez a "nem hallják meg, amit mondok",

ez a "nem figyelnek oda",

ez a "döntésből kizártak",

ez a per, amit eldöntöttek

születésem előtt,
ez a vád, amit kicsikartak

a szerelemből,

ez az előre megrendezett

születés,
ez a hamis tanúskodás

gondolataimban,
ez a halál előtti meghunyászkodás:

"ártatlan vagyok!",
ez a kétségbeesett önáltatás:

"a bőrömön belül
nem érvényes

az ítélet!",

ez a lelkiismereten ki-bejáró

hazugság,
ez a kitalált nyugalom,
ez az összetákolt öröm,
ez a kiosztott statiszta-sors,

ez a hazugság-gallyakkal álcázott

halál,
ez a cigarettafüst,
ami engedélyeztetett!

Egy Siqueiros-kép alá


Most mások laknak üzlethelyiségben.
Az úton csíkos díványok sora lépdel.

Nincs vége az ajtócsapkodásnak:
Beint a rendőr az ablakon. Csak másnak.

Beront a hó a púpos díványig reggel.
Valaki mindig rohan egy köhögő gyerekkel.

Valaki mindig újságról vacsorázik.
Most nem én lopom az áramot. Egy másik.

Küszöbön ülnek, ölükből esznek.
Ülnek a föld küszöbén. Szájuk széle reszket.

Az ajtó kitárva. Nézik kintről a tévét.
Nézik kintről a földet. Hallgatják szívverését.

Küszöbön ülnek a versben. Ölükből esznek.
Késemmel hasítanak a kenyérre keresztet.

Kanál merül a híg krumplilevesbe.
Műholdak égnek, itt a műanyag este.

Csíkos díványok menetelnek az égen.
Rakéták fütyülnek: "Oszolni! Mozgás! Félre!"

Hol a jövő, hogy igazságot intsen?
Keresztje van csak, ahogy Isten sincsen.

Itt lakunk egy üzlethelyiségben.
Ki-bejárnak az eszmék. Székünk nincsen.

Kifújja a huzat a tányérból levesünket.
......................................................................



A Hétköznapi fasizmus c. film elé


A fiókokat mindig lelakatolják,
csak te nem hallod, hogy kattan a zár.
Azt hiszed, te félsz.
Pedig nem, nem!
A fiókok sötétek.

Nehogy meglásd, mikor lelakatolják
a szomszédos fiókokat.
Nehogy kitaláld,
hogy nem a lelkiismereted,
a lakat csikorog.



"Fülükbe fújtak, orrnyílásaikat és ujjukat
különféle mozdulatokra begyakorolták. Végül
a koponyájukat is megfúrták, s abba valami
tölcsérformát illesztettek."
Comenius

"A Columbia diákjai tiltakoztak az egyetemek
militarizálása ellen."
(Újsághír)


Ez az évszázadok óta összeráncolt homlok,
ez az osztályzatok fölé hajló szigorúság,
ez a szemrehányó tekintet,
amit szülői szeretetnek nevezünk,
ez a halálra idomítás
ebben a tornateremben,
ahonnan nem csenget ki csak a halál,
ez az önfeláldozás,
amivel egy nemzedék áldozatot lehet nevelni,
ez a nagylelkű társadalmi megtakarítás,
ez az olajos padló, amiből jut mindenkinek,
ezek a tintafoltok a lelkiismereten,
ezek az összegyűrt gondolatok,
ezek a félbemaradt sorsok a füzetekben,
ez az óriási radírgumi,
ami lyukasra radírozza az egészet
a következő becsengetésig...



Én ember vagyok, nem Emberiség.
Hiába volt boldog helyettem Kleopátra.
Nekem nem vigasz a szertartás a halálom után,
a végtelen, ahol már nem lehetek jelen.
Nem vigasz az indok, hogy miért nincsen
megbízatásom az életre, ami illet,
ez egyetlenre, amire alkalmas vagyok.
Nincs mentség semmire. Fél karom levágták,
mert a gépezet így gazdaságosabb.
Egyik szemem is fölösleges és agyamból
csak néhány képlet használható.
A többi: "tűzijáték", "dekoráció".
Nincs mentség, nem érdekel az indok,
ember vagyok, nem Emberiség,
s a szokásos szertartásról lemondok.



Nem látni mást, csak a ködöt.
Az iránytű már csak befelé mutat.
És nem fedezték még fel
a lélekben az északi sarkot.
Könnyű mondani: "mágneses terek"!
A konzervet ötfelé kell osztani.
Hármónk lába már fagyott.

És megkezdődött a kiütések korszaka.
A kutyák elmenekültek.
Mindezt kibírtuk,
míg jég volt a talpunk alatt.
De egyre beljebb haladunk:
láthatatlan a hó,
láthatatlanok lábnyomaink.



Földrészek bukkannak ki a vízből,
eddig-még-nem-volt szavak rebbennek fel,
és szállnak eddig-még-nem-volt égen át.
És újra szólni lehet és énekelni,
a felperzselt világok süllyedhetnek már lefelé.
Újra vannak szavaink, bekerítetlenek,
frissen fölfedezettek, ketté nem hasíthatók,
bombának el nem adhatók,
mert csak mi tudjuk őket,
bennünk bukkantak életre a sejtelem tengeréből,
bennünk szálltak fel rajban,
értünk hasítják az eget, ami a miénk,
nem manipulálható, nem hamisítható,
mert még csak mi láttuk,
értünk borult kékbe,
s az eddig-volt fegyverek föl nem hasítják.

Hozzánk szelídítik majd ők is fegyvereiket,
emberi szóval szól majd a bomba,
és kettéhasítják megint szavainkat,
és bekerítenek kék egünkkel,
és ellenünk hajtják madarainkat,
és tengerünkbe veszejtenek,
és elsüllyesztik földrészeinket...
És ekkor új földrészek bukkannak majd ki a vízből,
eddig-még-nem-volt szavak rebbennek fel
és szállnak eddig-még-nem-volt égen át.



Mindig azzal, ami van:
kővel, husánggal,
égből lopott lánggal,
kerékkel, kereszttel,
Dávid Ferenccel,
cséphadaróval,
szekerce-szóval,
hitvitával,
hitért halállal,
végvári vígsággal,
vésett virággal,
Vitéz Mihállyal,
balladával,
karddal-kenyérrel,
a kenyér nevével,
kaszával, könyvvel,
Dózsa Györggyel,
tűzkoronával,
lélekbeli lánggal,
szarvassá lett fiú-
kiáltozással,
meztelenre nyúzott
idegekkel,
megcélzott koponyával,
kivetettel,
pajzsnak feltartott
értelemmel,
várnak állított
szerelemmel,
liliomszállal,
káromkodással,
élettel-halállal,
ami van, azzal...



Nem a halál-ártatlan,
nem a lemondás-fehér,
nem az összekuporgatott
aprópénz-szeretet,
nem a hazugság fölött egyensúlyozó
piruett,
nem a pokolba zuhanás
pátosza,
nem a rózsafűzérre fűzött
halál,
nem a lelkiismeretre váltott
igazság,
nem a szentképecske-szép
illúzió,
nem a kecskeszarvú
kétségbeesés,
nem a mekegő
mámor-bakkecske-bűz,
nem a kettéhasított világ
másik fele,
nem a halálba dermedt szó,
megkövesedett ének,
nem a semmibe zárt virág,
fehérre fertőtlenített nap,
késélen lépkedő nyugalom,
nem a kígyóbűvölő józanság,
nem a boldogság-dekoráció,
nem a lélekbe
menekített
huszadik századi mennyország,
nem a benső szabadság
részegsége,
nem a kimondott igazság
mámora,
nem ez a vers,
amit nem tudok befejezni,
nem ez a világ,
amit kitalálunk,
hogy továbblépkedhessünk
a halálélű késen!



Itt vagyunk hát a mennyben, amiben nem hiszünk,
s ami nincs is egyébként, hiszen tudjuk.
De itt vagyunk és ehhez kétség nem fér.

Fáradt villanykörte lóg
felettünk,
beesteledik.

Az angyalok éjjeliszekrényre
rakják a glóriát
reggelig.

Egy másik égen
anyánk kiáltozása.

Vonulunk a mennyei
látomásban.

Fel, hisz itt csak
felfelé mehetünk.
Fordított lift
zuhanó életünk.

Jelzőtáblán a "Jövő".
Boldogok vagyunk,
voltunk, vagy leszünk.

Itt vagyunk a mennyben, amiben nem hiszünk.



kopasz katonák
égi marhavagonokban
tüdejükben elnyomott
földi csikkel

tüdőnket átlyuggatva
mennek előre
megállíthatatlanul
halál utáni logikával
füstté vált tüdejükben
égi csikkel

feltámadásra száműzöttek

hajuk és körmük
rajtunk nő tovább



A szép szervezettség, ahogy kibomolnak,
egymást táplálják, egymásba nőnek
gondolkozó sejtjeink,
a szép szervezettség, a jövő terve
itt munkál bennünk
láthatatlanul.
Próbálkozik változatról változatra
közelít - mihez?
A lélegzet ritmusához,
a lüktetés mámorához,
a spirál csúcsán megtalált egyensúlyhoz,
amit mindig újból
elveszít?



Ez a gyönyörű zene
idegeinkben,
ez az öntudatlan szabadság,
ez a vasárnapi kimenőcédula
testünk kaszárnyájából...



Mire kimondom,
puffadt hasával,
kifordul a szó.
Kiköpni kéne.

Mire hozzám indulsz,
veszett a villamos,
vicsorít.
Káromkodni kéne.

Belealszol.

Hallgatsz, hallgatsz
s én forgok a csendben fuldokolva.
Visszájára fordult ez a szerelem is,
visszaüt minden, mint a bumeráng.
Maradék erőm, elnyűtt idegeim,
minden félbehagyott vacsorám,
át nem aludt éjszakám, minden,
minden itt vibrál a versben,
elfordított szemeden.
Elfordul a világ is, visszaüt,
visszaüti vágyaimat,
kifordulnak.
"Ez kellett" - ütnek visszafelé,
fonákjára fordul a nap,
visszafele futnak a vizek,
befele hull a fájdalom,
hiába mondok érted akármit,
itt kopognak a szavak a falon,
hiába koptatom napjaim,
ellenem fordul, amit akartam,
forgok, forgok a szavakban.
(És nincs, akinek elmondjam magam.)

 

Fordított szerelem -
merülök lassan magányba.

Útszélen életem -
szemedbe üt az ága.

Szemedből kiestem -
növekszem felnőtt halálra.

nincs feloldás
a csend csontig hatol
a táj összerándul
arcod egyre idegenebb

nem lehet hát
szemed elsötétül
szájad szélén
megalvad az ég

Tévedtem hát megint.
Pedig a szükség vitt reményre,
nem a hit.
Kilépek életemből.
Mi vár odakint?

Itt benn - a nem a nemre -
épül valami.
Egyre nehezebb
kimondani.

Elfogyasztom magam,
így növök tovább
- tévedéseimből -,
mint kint a világ.

Fuvolahangon
csak mondja a magáét
az öröm,
nem tudja abbahagyni.
Az ész belefárad,
de csak mondja a magáét
fuvolahangon
az öröm
tovább.
Az ész beleszédül
és már fenn kering
fuvolahangon
hanyatt zuhanva
meztelenül.

Mesét mondok, hogy megszeress:
rigót egyik szemedre,
ág szökken a másikra.
Fejed alá hajlik az ég
reggelig.

Álmomban padláslépcsőn ültünk,
arcunkba hullt a hó,
a nap csak rád sütött,
aztán nem voltál már,
nem volt már csak a hó.

Most olyan látható a csend,
megfelezhetném veled.
Feljön a nap odakünn
és lemegy idebenn.

Megszólítlak és messze vagy
mint a kinti hold.
Lebukik benned szótalan,
egy másik csendbe hullt.

Lábujjhegyen járok a csendben,
hallom a gondolataidat,
visszafojtott lélegzettel
megállt fölöttünk a harang.

Aztán meglódul majd újra,
félreveri az időt,
és nem lesz hova hazamenni
ítéletidő előtt.

Mennyit gyötört a jövő arca.
Hiába. A szó néma maradt
s üvegre tapadt hal-szájjal
tátogott a kép.
S most egyszerre látom,
ahogy nézlek.

Mária voltam, Mária,
Jézus voltál ölemben.
Tested soványodott,
szájad keskenyedett,
tekinteted távolodott.
Jézus voltál ölemben,
Mária voltam, Mária.

Tested a testem,
halálod halálom,
keresztre feszített
feltámadásom!

Hitetlen hitem,
hontalan otthonom,
iszapba merülő
számnak oltalom.

Vállad vállamon,
töröld el halálom,
keresztre feszített
feltámadásom!

A mondat így kezdődött:
kettéhasadt a ház.
Semmibe léptem,
mentem tovább.
Alattam babona robbant,
kettéhasadt a mondat,
te mondod tovább.

Felnőttem, ugye. Vagyis írjuk csak át
a káderlapot. Túl sok csavargás volt
árvasággal egybekötve és
kevés volt az egy főre eső otthon.
Ezt átírjuk. Igenis itthon vagyok.
Teremtek tájat magamnak. Szavakból
természetesen. Jó tartós szavakból.
Lehet negyvenkettes is, csak bakancs
legyen. Bakancs nélkül nem lehet
nekivágni a háborúnak. Ami elmúlt
persze. A télikabát is fontos
ebben a tájban. Biztonságos, mint
egy gyermekkor. Ami nem volt.
Hosszabb is lehet. Majd
felhajtjuk. Kinövi az ember, mire
a végére ér. A versnek természetesen.
A többit törölni. Tessék törölni.
A lényeg maradhat. Diktálom:
Születtem, mint más. A felelősséget
vállalom. Közép-európai
számítás szerint.
Kérem a másolatot.

Ugrás az oldal tetejére