A mondat folytatása. Válogatott versek. Budapest, Magvető Könyvkiadó, 1978.
ELSÜLLYEDT FÖLD
ARCCAL A SÁRBAN ...
Arccal a sárban
fulladásig,
míg
alkalmasnak minősítenek.
Most aztán beállhatsz
az éneklők sorába.
Énekelnél,
de szádból bugyog a sár.
ELSÜLLYEDT FÖLD
Sár
és agyag az ég és a nap és a felhők,
sár és agyag a föld és a szó.
Két
kiszikkadt kút nézi egymást vakon.
Minden moccanatlan.
Kiszáradt fa a tájban,
csend a hallgatásban.
Bivalyimbolygású este,
iszapba száradt lábnyomok.
Letaposott
fű visít,
kallantyú káromkodik,
tövisek,
sovány malacok között
baltával nagyolt bölcső tántorog.
Végállomásról a vonat,
visszafordul a gondolat.
Homokvermek.
Konok
babonák, gyűlölködés,
villámcsapta szerelmek,
megszállott tüzes kerekek
a síkos agyagon.
Összeírni jönnek az urak,
hallgatnak
a kutak.
Kutyák rontanak le a dombról,
mossa a víz lefele a diót.
A völgyekben megdagad a sár,
úszik a krumpli,
habot vet a krumplivirág,
vitorlát bont a szél,
kihajóznak a dombok
és a hajótöröttek
meghalni hazatérnek.
Mézillat, málnaillat
szivárog föl a föld alól.
Kutyatej a szájban.
Vasárnapi
réz-egek zúgnak
mezítlábas házak fölött.
Forog a szél,
készül az agyag-alkonyat.
Megy
az asszony fel a dombon,
feje fölött úszik a vonat,
csúsznak a sínek visszafele,
hátrálnak a kerekek,
zuhan
vissza a vonat a völgybe,
zuhan a fiú,
betemeti a bánya.
Kútból kútba kiált a visszhang.
Lefele
hull a szó,
lefele hull a gondolat,
lefele néz a lélek.
Szívén egy kisüveg remény.
Görnyed
az ég is.
Tompa a fény,
halkan hull az eső.
Álombeli
veszett kutyák
robognak a dombokon át.
Kifordul
a krumpli a földből,
kifordul a szó a szájból.
Omlik
az ég,
betemet a bánya.
Ég, vagy föld, vagy gondolat,
valami mozdul.
Kitépi magát a sárból
és véresen a világba löki magát.
Felfakad az idő a föld alól
és a kutakban felbukkan az arcunk.
NAP
Szülőföldet választok magamnak.
és apát és anyát.
Ez a táj én vagyok.
A szó nem hasonlat többé.
Kinn és benn ugyanaz a felrepedezett agyag,
ugyanazok a hegyre kínlódó utak,
ugyanaz a konok kukoricás,
ugyanaz a sebhely világít.
SZÉL
A dombok megindulnak,
fájdalmukban kiszáradnak a fák,
itt pusztít benn a szél és a sár.
A házat bedeszkáztam,
senki sem lakik a házban,
a kút kiszáradt – nincs több szavam.
KENDŐ
egy ölbe ejtett kéz
szerszám nélkül
szomorúan
egy arc
lavórban
lemerülőben
egy
kendő
arc nélkül
szomorúan
EMLÉK
Milyen ablakból néztél kifelé,
mikor vitték a bányászokat, vittél
rezesbandával, mindig temettek...
Én vagyok az a szorongó gyerek
ablakhoz tapadt homlokkal, és esik,
és elborít az eső az üvegen át,
és mennek az esőben, újra mennek,
felfújt arccal a rezesbanda,
és szitál a szén is.
Én vagyok az a gyerek most már
mindig esik majd az eső,
ami nem is hullt tán,
csak az a kislány,
akit a temetőn át
zavartak
a kocsmába Apáért,
nincs sehol.
CSENDÉLET SERPENYŐVEL
Az asszony szegre akasztja a serpenyőt
a puszta ég alatt,
az eső a levesbe szemetel,
ülnek az asztal körül,
törik a lucskos kenyeret,
a viaszosvásznon végigfolyik a víz.
–
Szép esténk van – adják át egymásnak a kést,
hümmögetnek, merítenek a vödörből,
kilöttyintik, szép este van ...
–
Csillagok, csillagok – eltűnik az utolsó fal is,
lassan, mint egy naplemente,
előrebukik a szeg, zuhan a serpenyő
– Csillagok, csillagok, szépen ragyogjatok! –
NOSZTALGIA
Egy nap hazamegyünk fapados vonaton,
nem viszünk mást, csak a régi szavakat,
majd rajzolunk az ablakra és énekelünk
és visszaköszön mindenki, aki leszáll;
egy nap hazamegyünk, senki sem néz ránk,
csak tudják: ott vagyunk,
nem kell szégyellnem a kezem,
hogy kifordítva ölembe hull;
egy nap hazamegyünk,
hazavisz mindenkit a fájdalom,
szemek alatt a karikák szembeköszönnek,
torkunkban az ismerős víz íze;
egy nap hazamegyünk két maroknyi szóval,
és egy krumpliföldön előrebukunk.
DE PROFUNDIS
Egy nap kilépsz a
fájdalomból,
otthagyod a sóbálványt a hátráló fákkal
és hangtalanul a sárba zuhansz.
Agyagba kövülsz,
hagyod, hogy térképet terítsenek oda,
ahol az arcod volt valaha.
S mikor már nem is sejtenek
talpuk alatt
az átvonulók,
megszólalsz.
Hangod a föld.
Fenn
a csillagokat
sorba állította a téboly.
Lenn a mélyben
beomlott alagutak
kihunyt forradalmak fölött.
Jön a hajnal.
A vadribizli-bokor csupa
remény.
Szemed helyén kút fakad.
Aztán a mindennapi görcs,
összerándulnak a gyökerek a föld alatt.
Lapít a fűben a csend,
szél fülel,
portyázik a por,
leülepszik az este:
két nap között a béke.
HANGTALANUL
Elrejtezik a lélek.
Megfélemlített népek
hallgatnak így,
s őrült halottjaikkal a kutak.
Szájamba víz ömlik,
arcomra moszat tapad.
Nincs szavam.
Hallgatok a fulladásig.
Fel se ismernéd puffadt arcomat.
Megfélemlített népek hallgatnak így,
s őrült halottjaikkal a kutak.
KÖZÖSSÉG
Kimondatlan üzenetek
nemzedékeken át:
különös, kemény szavak,
hangtalanok,
valakihez
mindig hozzáütődnek,
s az indul szótlanul
kimondatlan szavakkal szavaiban.
Valaki mindig meghallja őket.
Aki
nem érti
annak a szava is
néma marad.
HÁROM HANGRA
HÁROM HANGRA
Három szerelem az életem.
Semmim sincs ezenkívül.
Rád gondolok: évek rácsai közt
az emlék elfeketül...
Jaj, szívem, olyan sovány vagy,
meg ne szánjon a halál!
Homlokod mögött a világ
elfehérült szájjal kiált. –
Szótlanom, egyetlenem,
tenyered tenyeremen.
Testednek tiszta menedék:
a csók a léleknek nem elég.
Nem elég három szerelem:
három árvaság idebenn.
Három homlok is kitaszít.
Fehér a magány, mint az ing.
Fehér az ing, fehér a halál.
Csak az él, ki társra talál.
Szótlanom, egyetlenem,
tenyered tenyeremen.
LEVÉL HELYETT
Milyen
gyönyörű: szólni lehet, és kiszámíthatatlan, hogy mit válaszolnak. És
megtörténhetik: társra is találhatunk, csak meg kell tanulnunk az ő egyet-
len, soha meg nem ismételhető nyelvét. Csak meg kell ismernünk, a föld
rétegein át haladva, a történelem korszakain át haladva, eljutva oda, ahol ő
csak ő, ahol ő a teljes világegyetem, és megszólítani.
Megtalálni
azt a szót, amit ő keresett, de nem talált, amire szüksége van,
hogy a föld rétegein át haladva, a történelem korszakain át haladva, el-
jusson végre oda, ahol ő csak ő, ahol ő a teljes világegyetem. Felesleges és
nevetséges olyan szavakat dobálni felé, amelyeket mi szeretünk, ezzel csak
megütjük, hiszen én, ha azt mondom: tej, nagy diófát látok, a lomb közt
kis égdarabok, a fa alatt kerti asztal, pohárban tej, tündöklik a tej, a táj.
De
lehet, hogy ő arra emlékezik, hogy nem kapott tejet, nem volt, és az anyja
messze volt, és megütöd a szóval. De ha megtalálod neki azt a szót, amit ke-
res! Társad lesz és válaszol, és válaszában felfénylik az elveszett szó, ami
gyermekkorod zsebéből valamikor nyomtalanul kigurult.
Ha
megtalálnám! Sose merném többet kimondani a szót: szeretlek! Csak azt
mondanám: vonat, mert talán állomás mellett lakott, és évein át-átzakatolt a
vonat, félelmet hozott és sóvárgást távoli tájak felé. Vagy azt mondanám:
cigaretta, mert kidobta a vonatablakon át a csomag cigarettát, mikor tisztuló
tüdővel robogott a szerelem felé.
Csak
rá kell figyelni, a mozdulataira: karjával most olyan ívet ír le, amilyet
csak az tud, aki egész lényével mozdul vagy szól, semmi más nem válasz neki,
csak az, ha te is egész valóddal felé fordulsz.
A
szájad mellett egy ránc emlékezik, és a szemedben olyan látható a szégyen,
hogy elfordul és cigarettára gyújt. Fájdalmaiddal soha el nem érheted, arcodon
a fájdalom nyomai, és hangodat érdessé teszi a visszafojtott sírás. El kell
hagy-
nod emlékeidet is, mert
történelem előtti korból valók, mikor még nem tudott
emberhez szólni az ember, csak ütött. Csupa kék-zöld folt az arcom, nem szól-
tak hozzám, csak ütöttek, s nekem most szólnom kell, meg kell találnom azo-
kat a szavakat, amelyekre neki van szüksége. Hiába mondom a magam sza-
vait, nem figyel oda. Kikapcsolja a telefont.
De hiszen volt egy
mozdulata, feléd fordult, mint aki egész lényével mozdul,
felé fordultál, mint aki egész lényével válaszol, megölelt, mint aki először
ölel,
mint aki utoljára ölel, megölelted, mint aki először ölel, mint aki utoljára
ölel.
Mégis csak ennyit mondtam: szeretlek.
A MONDAT FOLYTATÁSA
Az ének öröm lesz megint,
mint arcod érintése arcomon. És akkor majd sza-
vaink válaszolni tudnak egymásnak, mint bőrünk és idegeink. De addig úgy
tapogatóznak egymás felé gondolataink, mint a vakok, és te mindig arra vá-
laszolsz nekem, amit valaki más kérdezett tőled.
Nincs
mit tennem, téged szeretlek, tőled kérdezem naponta megválaszolha-
tatlan életünket, kérdezem a szemedtől, a szádtól, soha véget nem érő ölelé-
seinktől. És te félelmeimre félelmeidet feleled, szorongásaimra szorongásaidat,
és mondataink félig kimondva meghalnak a levegőben, és ki tudja, tested
és testem véget nem érő párbeszéde meddig lesz hangosabb az iszonyatnál?
Az iszonyatnál, ami már sejtjeinkben bujkál: sejtjeink egyenként emlékez-
nek a háborúra, elég egy hír a rádióban, s a képzelet már robbantja félelme-
tesen fehér fegyvereit. Idegek világrészei rándulnak össze, s már az egész föld
fáj s a föld minden halála háborúja.
Lecsukott
szemeden át látom, nem hiszed, hogy az ének öröm lesz megint, mint
arcod érintése arcomon. Nem hiszed, hogy a robbanás a jövő földrészeiben és
az idegekben megakadályozható. Nem hiszed, hogy érdemes szembenézni az
iszonyattal a múltban és az idegekben és a jövőben.
És
a mondat meghal közöttünk félig kimondva a levegőben, mert tudom, hogy
nem elég érv a remény, és tudom, hogy életem sem lesz elég érv és halálom
se, csak az élet egésze elég erős az iszonyat ellen.
Hát
minden sejtemmel lázítok ellened-érted, a képzelet fegyverei ellen, a fáj-
dalom fegyverei ellen, a pusztulás gondolata ellen, minden gondolatommal
lázítok az emberiség félelmei ellen, félig kimondott mondatai ellen, amelyek
meghalnak az időben ...
Hogy az ének öröm lehessen megint, mint arcod érintése arcomon.
FORDÍTOTT
Fordított szerelem –
merülök lassan magányba.
Útszélen
életem –
szemedbe üt az ága.
Szemedből
kiestem –
növekszem felnőtt halálra.
VÉGÜL
nincs feloldás
a csend csontig hatol
a táj összerándul
arcod egyre idegenebb
nem
lehet hát
szemed elsötétül
szájad szélén
megalvad az ég
MINT A VILÁG
Tévedtem hát megint.
Pedig a szükség vitt reményre,
nem a hit.
Kilépek életemből.
Mi vár odakint?
Itt
benn – a nem a nemre –
épül valami.
Egyre nehezebb
kimondani.
Elfogyasztom
magam,
így növök tovább
– tévedéseimből –,
mint kint a világ.
FÚGA
Fuvolahangon
csak mondja a magáét
az öröm,
nem tudja abbahagyni.
Az ész belefárad,
de csak mondja a magáét
fuvolahangon
az öröm
tovább.
Az ész beleszédül
és már fenn kering
fuvolahangon
hanyatt zuhanva,
meztelenül.
ÁLOM
Álmomban padláslépcsőn
ültünk,
arcunkba hullt a hó,
a nap csak rád sütött,
aztán nem voltál már,
nem volt már csak a hó.
HOLD
Most olyan látható a
csend,
megfelezhetném veled.
Feljön a nap odakünn
és lemegy idebenn.
Megszólítlak
és messze vagy,
mint a kinti hold.
Lebukik benned szótalan,
egy másik csendbe hullt.
HARANG
Lábujjhegyen járok a
csendben,
hallom a gondolataidat,
visszafojtott lélegzettel
megáll fölöttünk a harang.
Aztán
meglódul majd újra,
félreveri az időt,
és nem lesz hova hazamenni
ítéletidő előtt.
FÉNY
Mennyit gyötört a jövő
arca.
Hiába. A szó néma maradt
s üvegre tapadt hal-szájjal
tátogott a kép.
S most egyszerre látom,
ahogy nézlek.
PIETÀ
Mária
voltam, Mária,
Jézus voltál ölemben.
Tested soványodott,
szájad keskenyedett,
tekinteted távolodott.
Jézus voltál ölemben,
Mária voltam, Mária.
SZEMMELVERŐ
Tested
a testem,
halálod halálom,
keresztre feszített
feltámadásom!
Hitetlen
hitem,
hontalan otthonom,
iszapba merülő
számnak oltalom.
Vállad
vállamon,
töröld el halálom,
keresztre feszített
feltámadásom!
RÁOLVASÓ
A mondat így kezdődött:
kettéhasadt a ház.
Semmibe léptem,
mentem tovább.
Alattam babona robbant,
kettéhasadt a mondat,
te mondod tovább.
KILENC-HALÁL BALLADA
Mámorosan
hideg víztől,
Józanul sok részeg íztől,
Nyughatatlan nyugalomban,
Kemény kristály-nyugalomban ...
Kilenc kedves kiált értem.
Kiáltásuk csak én értem.
Kiáltásuk kilenc halál.
Kiáltanék, s szíven talál.
Miért voltál oly szomorú,
Hideg szemedben háború?
Meghallották künn a kések,
Hogy szívedbe illenének.
Hallod, hallod, szegény szívem,
Miért oly sötét a vérem?
Jaj, szemedből hova hulltam?
Talpig fehérségbe holtan?
Térdig
sáros romantika –
Jaj, hova lett a ballada?
Fakilincsen lóbál, hintál,
Gurul tüzes vaskarikán.
Szilágysági nehéz ízek
Számba gyűlnek, keserítnek.
Addig forgatja a szemem
Tüzes kerekét a bánat,
Míg egyszer csak kiejthetem
S lobogva gurul utánad.
Mámorosan hideg víztől
Józanul sok részeg íztől
Nyughatatlan nyugalomban,
Kemény kristály-nyugalomban...
KÉSSEL-KENYÉRREL
Ki azt hiszi, hogy mocsoktalan marad
a szerelemben, az is áldozat.
Mert kényszerít a vágy. Villan szíved,
úgy táncolod körül a lányt,
ki gyanútlanul bontja a haját.
Így bontottam én is. Ámulat
vetette meg első nászágyamat
krumpliföldön, s aki otthagyott,
kést hajított értem a bolond.
Hogy élek még? Így. Nem is tudom.
Fogam közt kés. Utánad dobom.
EZ VAN
NYUGALOM
Itt van, felépítettem
magamnak a
bánatot: beköltözhetek.
Ezek az én falaim, az ablakon
kilátok.
Az ajtót be lehet csukni:
lakható.
A
ház körül törmelék.
Tégláról téglára lépek majd
hazafelé.
Tízdekás
csomagban hordom haza
a jövőt,
nyugodtan
nézem a falakat:
hátrálnak.
TEREPEN
A riportírók a
könyvtárba
hívatták a riportalanyokat.
Mondták szépen tollba
életüket az atyafiak.
Aztán meglett a terítés is.
Piros abroszra újságpapír,
arra kenyér,
középen sültcsirke,
jobbra-balra uborka, savanyúság.
Bor minden szék előtt.
Leültek.
A riportírók jobbján a riportalanyok,
a riportalanyok balján a riportírók.
A poharat előbb egy ujjal,
aztán kettővel,
aztán hárommal emelték,
odakoccantották
egyszer,
kétszer,
háromszor,
beszédet mondott egy aktatáska.
KISKATONA
Áll a kiskatona a tűzoltóautón,
behajlított könyökkel, mereven,
mint a jelvényre festett sportolók,
áll buggyos nadrágban, óriás bakancsban,
pici fejjel – mesebeli harmadik fiú –,
áll pelyhes veréb-fejjel,
orrig lötyögő sisakkal,
állig mereven, riadó-röhögéssel,
ártatlan röhögéssel, fültől fülig,
áll röhögés-gyűrűben,
autóhoz lapított jó vicc,
orra kikandikál, mint a csattanó,
áll a tűzoltóautó oldalán
az indulás előtti remegésben,
rázkódik fején a sisak,
rázkódnak a kiskatonák a röhögéstől
s hátul becsapódik sötéten,
mint a kiismerhetetlen jövő,
a garázskapu.
VILLAMOSBAN
Ül a villamosban a
kisanya,
rázkódik, tenyerével tartja nagy hasát,
haja elkínzott arcába hull,
halántékán könyörögnek a kék erek,
homlokáról a veríték lassan lefolyik.
Ül a villamosban a kisanya,
két lágy tenyere, karja megmerevedik,
rázkódik, lába elnehezül,
arcán máj folt-térkép: a világ.
Fáradt házak omlanak össze szemében,
benzinkutak felgyújtják magukat,
foghíjas kapualjak vigyorognak,
lépcsőházak szédülnek,
forognak körbe-körbe,
erkélyek zuhannak,
őrült villamos sikolt...
Ül a sikoltásban a kisanya
és mosolyog.
LAKODALOM
Lyuk a falban, családi
kép takarja.
Öklével verte be a falat a vőlegény,
hogy szerelmét bizonyítsa,
s hogy a szomszéd el ne foglalja
hamarabb a szobát.
Az
örömanya beszámolót tart pohárral a kezében,
javasolja a menyasszonyt a vőlegénynek,
továbbá átadja hiánytalanul.
A
lyukon át ételek jönnek,
a kép el- s visszabillen,
hintázik a falon a család,
fejreáll,
földre
veti magát
a naptárról
a vasárnap.
ŐSZ
Ősz van.
És semmi más.
Semmi dolgom az ősszel,
mióta nem írok hasonlatokat.
Semmi sem szép önmagában,
az ősz sem.
Nincs tája a fájdalomnak.
EZ VAN
Van hétfőn elkövetett halál is:
két megálló között megáll a villamos
és sohasem indul tovább.
Nincs leszállás.
S a következő megálló táblája
örökké elérhetetlen marad.
Az ég színe kifürkészhetetlen.
A kiáltás félbemarad.
A mozdulat a fogantyúra fagy.
Felcsapódik a kasszafedél,
és földrecsordulnak
az ö
t
b
a
n
i
s
o
k.
PÉNTEK
Péntek városban
az utcatáblák
leugrálnak a házakról,
fásszínekről,
villanyoszlopokról
s kórusban kuruttyolnak
az aszfalt vizében.
A
virág nevű zsákutcák
elfelejtik nevüket,
a levelek
elfelejtik a postásokat,
a levelesládák
eltemetik a lakókat,
és a kulcsokat
a márvány-emlékmű elé
szórják.
SZOMBAT
Ha
van egyáltalán szombat esténk
időnként,
tévérecsegésen
át halljuk
a legtisztább hegedűhangokat.
Újságcikkek takarják el
a haldoklók arcát.
Begyakorolt szövegek
töltik ki életünket,
mint túl nagy cipőt.
Senki sem számít arra,
hogy belenövünk.
i5i
Egyvalaki
feltalálja a lámpaernyőt,
Másvalaki emberi bőrt feszít rá.
Egyvalaki bűnösnek érzi magát,
Másvalaki eladja jó pénzért bűntudatát.
Egyvalaki
kiborul és kiiratkozik a világból,
Másvalaki utókorral tölti be az üresedést.
Egyvalaki feltalál valamit,
Másvalaki emberi bőrt feszít rá ...
fiókok
A fiókokat mindig
lelakatolják,
csak te nem hallod, hogy kattan a zár.
Azt hiszed, te félsz.
Pedig nem, nem!
A fiókok sötétek.
Nehogy meglásd, mikor lelakatolják
a szomszédos fiókokat.
Nehogy kitaláld,
hogy nem a lelkiismereted,
a lakat csikorog.
A KÍGYÓ
az almában volt a kígyó
és a kígyó Évába harapott
Ádám
ottmaradt
a kiűzettetésben
Lucifer
szabadságra ment
ott
fenn
pedig nem volt
senki
A JÁMBOR ÖRDÖG
a
jámbor ördög leitta magát
hitt a feltámadásban
aztán
valahogy hazatalált
éppen főtt a katlan
bedobálta
a címeket
felbélyegezve
aztán
vörösbort ivott
fehér rémületben
mi
lesz ha elvétett valakit
a följelentőlistán
a
jámbor ördög elterült
a katlan meg főtt lustán
A MINDENEVŐ
a mindenevő
befalta a halált
most
melegházban él
elkötött paradicsomok
között
néha napernyővel
végigmegy
az emberek előtt
kiretusált
mosollyal
menetrend szerint
táskájából
előveszi a tükröt
és
megnézi magának
a világot
úgy találja
hogy a tükör sötét
VALAKI
a besúgó
besúgta a halált
minden
angyal
pokolra szállt
az első írt
egy pecsétes levelet
a második
gyűlésen fellebbezett
a
harmadik
széttárta karjait
a
negyedik
mint a harmadik
valaki
a pokolban
lábbadozik
ASSZONY
szatyrába tette a napot
a paradicsomot zöldpaprikát
és
elindult keresni
valami szabályt
de
valahogy
eltévedett
elvesztette
a villamosjegyet
és felült
egy másik vonatra
A SZOBOR
a szobornak
nem volt árnyéka
lopott
magának
lovat
most
már
csak a tér
hiányzott
lebontatott
egy utcát
az
utca
tiltakozott
végül
az egész város
a
szobor
árnyéka lett
KÖLTŐ KÉSSEL
– Meghalok
–
hazudta,
hogy meg ne lássam,
a kést,
ami lassan
haladt
a szíve felé.
– Szívemben
kés –
hazudta,
hogy meg ne lássam
a szakadékot
szavai között.
– Zuhanok
–
hazudta
zuhanás közben.
ÍGY
Kihurcolkodunk a versből,
kiköltözünk szavainkból,
otthagyjuk a bútort a kapu alatt,
le se terítjük, vissza se nézünk,
megyünk, amerre magunk se jártunk.
Csillagra nem nézünk,
útjelző táblára nem adunk,
doboz gyufa a fejünkben –
gyújtunk, amíg van belőle.
TŐMONDATOK
REGGELTŐL HALÁLIG
Szabad vagyok! –
Reggeltől halálig ezt kiabálom.
Szabad
vagyok! –
Napfény rácsait rázom.
Szabad
vagyok! –
Halál rácsa a számon.
Szabad
vagyok! –
Szögesdrót-szerelem szememben.
Szabad vagyok! –
Századok sziszegnek szívemben.
Szabad
vagyok! –
Ellenem vonul a félelem.
Szabad
vagyok! –
Éles kard kivont életem.
Szabad
vagyok! –
Napfény rácsait rázom.
Szabad vagyok! –
Reggeltől halálig ezt kiabálom.
TŐMONDATOKBAN
Tőmondatokban gondolkozom.
A kanálnak nincs fénye, csak fogása van.
A kásás hó nem emlékeztet semmire.
Belelépek.
Nincs szeme a holdnak.
A fák ágai nem nyúlnak utána.
Nincs emberi mozdulata a tájnak.
Könnyebb lenne, ha jelkép lenne a virág,
a bokor anyóka,
könnyebb lenne, ha szólna
hozzánk a nap,
a szél
vagy a fenyő.
De a csend se emlékeztet
se szorongásra, se félelemre.
Csak csend a csend.
Csak emberi a szó.
Nem nyihogás,
nem víz-zuhatag.
Nem kisebb határai közt a gondolat.
Sohasem volt emberi a kő, a nap,
csak szelíddé tamtamozta az iszonyat.
Idegen volt az iszap és a márvány,
idegen volt a tűz és a szivárvány,
nem a dolgokat nevezték meg a szavak,
csak azt, ami az emberiből hozzájuk tapadt.
Nem lényegükről szól a szó,
csak arról, mire használhatók.
Nem lett közelibb a világ,
csak élhető, csak lakható.
Idegen az ember füvön, fényben a nap alatt,
és mítoszai nélkül markában csak az marad,
ami emberi.
Minden
más idegen, embertelen.
Egyetlen fegyverünk ellene a csupasz értelem.
Csak a kigondolt kerék a miénk,
naprobbanás ellen nincs másunk, csak az érv,
atomhalál ellen csak szó, csak szerelem,
üstökös ellen hajszálnyi jóság,
földrengés ellen törékeny műszeren
egy gondolat.
A gondolat csupaszabb és védtelenebb,
mint a megcélzott szarvas szeme.
Önmagán kívül nincs semmi egyebe.
Nincs semmi szép,
se kő, se virág, se nap,
csak az önmagát szülő gondolat.
Csak ennyi van, hogy emberek vagyunk:
kővel, nappal, halállal szembefordulunk.
Csak tőmondatok vannak, csak néhány gondolat
Ember vagy. Egyedül. Élsz. Védd magad!
ELNEHEZÜLVE
Engem a szerencse elkerült,
sorsot sohase választhattam,
börtönbe se menekülhettem,
őseimet se vállalhattam.
Úgy
viszem sorsom, hogy nem akartam.
Három dombbal, napraforgóval,
szál szerelemmel maradtam,
nincs már madaram a magasban.
Madaram
hallgat, földet eszik,
elnehezül, szárnyát leejti.
Mellé ülök. Tollas szívét
változhatatlan sorsomba rejti.
tavasz
Akinek a tavasz is munka,
az csendesen jár, hallgató tenyerekkel,
markában hamarabb megszületik a reggel,
mint kinn a harsány tejesüveg-hajnalok.
Rikító teherautósorok követik,
de ő csak megy és mosolyog.
A század homlokára vetíti
az űrhajók árnyát s üveg-cement költeményekét.
Mért vinne haza ibolyát?
Tudja: ibolyántúli lét
kísérti, ökölbe szorítja hát kezét
és dolgozik.
Feje fölé épül az ég.
EMLÉKTELENÜL
Emléktelenül,
ebben a húszezeréves
jelenben,
agyonnyomott a kő-világ,
követ vettem a kezembe,
reám zuhant az ég-világ,
kék eget vettem kezembe,
tündöklő nap megvakított,
nap, hold, világok szememben,
fából nap-kereket faragtam,
nézz rám, hasonlít szemedre.
Emléktelenül,
ebben a húszezeréves
jelenben,
szétzúzott halál kereke,
holtjaim körbe temetve,
bakancs-halál agyontiport,
fegyvert vettem a kezembe,
gyilkoltam, szültem, káromkodtam,
virágot vettem kezembe.
Emléktelenül,
ebben
a húszezeréves jelenben,
rám omlott hegyről szerelem,
hegyeket vettem kezembe,
fájdalom-áradat elsodort,
tengereket vettem kezembe,
rám szakadt harag
harangja,
csengettyűszó szólalt szívemben,
szívembe közöny-kés akadt,
villogó szenvedély szívemben,
megfojtott hazugság-kötele,
villog az értelem kezemben,
testem a halálban fönnakadt,
halál hálója kezemben.
Emléktelenül,
ebben a húszezeréves
jelenben,
kezemben kő volt, atomok,
atomok nyitott kezemben.
Sugárzó kezem, merre vagy?
Sugárzó világ kezemben.
Sugárzó bolygóm, merre vagy?
Sugárzó szerelem, te ments meg!
ÁTALVETŐ
A csíkos átalvető
lecsusszan
a salakra.
Dudorai
közt a hegyes váll helye.
A sín mentén
kínlódó kövirózsa lehelete.
Fáradt.
A tarisznya
egy halom hazai bánat.
Csíkos.
Hajnal-éj.
Hajnal-éj.
Harmat és
izzadtságcseppek
érdesre keményítették.
A madzag összehúzza
néhány száz év
bánatát-örömét,
bánatát-örömét,
Egy csík születés, egy csík halál
Az élő a vonat mellett megáll.
Hátára veszi a zsákot:
a madzaggal jól összehúzott,
vállához igazított
érdesre keményedett világot.
JAJGATÓ
Anyám, hova tetted a kendőt,
amit álmomban a fejedre kötöttem?
Hova tetted a kendőt, a puha feketét?
Mesebeli félelmek, szörnyeteg fájdalmak
sziszegtek körülöttem.
Jaj, helyetted, anyám,
magamat kiskendőd csücskébe kötöttem,
úgy ringattam álomba magam
nyolcéves sovány gyerek:
távoli arcod álom-fekete kendőben
suhant egyre messzebb, s én törötten,
sírva ébredtem, s most is nyugtalanul alszom.
Anyám, sohase volt fekete kendőd,
sohase voltam kisgyerek;
hogy lehessek végre felnőtt?
Nylonköpenyben úgy mész az utcán
a macskaköveken, idegenül,
fekete kendős arcod szívemben
egyre mélyebbre merül.
Az évek alól alig látszik ki
kicsi csücske,
álom-arcodat az igazi
betakarta mindörökre.
Nem köthetem kendőbe arcod,
elszomorít a rúzs a szádon,
szelíd szemed csak álmaim
emlékei közt látom.
Fáradt szájad körül a
ránc
csak keserű, nem nyugtat.
A kendőt, amit rád kötöttem
álmomban, anyám, hol hagytad?
MOSÓNŐK
Állnak a mosónők a szélben,
zuhogó időben,
térdig születésben-halálban.
Állnak
a teknő előtt,
szólítja őket a szennyes ruha,
felsír a szappan,
állnak, a szoknyájuk csupa lucsok,
dörömbölnek a parányi lábak odabenn
lucskos szoknyába szorítottan,
állnak a mosónők,
úszik a teknő előttük,
a dédanyáktól a nagyanyákig,
a nagyanyáktól az unokákig,
úszik a teknő, úsznak utána a kezek,
feketék, szélhez szokottak,
barnák, repedezettek,
úsznak kis pisztráng-kezek,
halacska-ujjak, játékosak,
úsznak püffedt, fehér halak,
kifordulnak, a víz színére fölbukkannak,
holtan a folyón lebegnek,
fuldokló lila kezek,
görcsösen a teknő után kapnak,
s a teknők és a kezek
égi örvényben forognak,
a tejút lecsüngő ágán
fönnakadnak.
Állnak a mosónők a szélben,
lábuk a vízben,
hideg rémületben,
lábuk a jegen,
síkos iszonyaton,
lábuk a vízben felpuffad,
kidagadnak az erek,
gyökeret eresztenek a víz alá,
lábuk a jegen elfeketedik,
hanyatt vágódnak,
rájuk zuhan a szennyes ég,
lábuk az egész földet felsebezi.
Állnak
a mosónők a szélben
kicsi lavór fölé hajolva,
meggörnyednek az erdők,
lehull kezükről a ruha,
állnak, elmossák kezüket,
és kéz nélkül csak nézik a lavórt,
lepattogzik róla az élet.
Állnak a mosónők a szélben,
zuhogó időben,
térdig születésben-halálban.
ÉGREKIÁLTÓ
Kívül hordtam a
szerelmet,
jaj annak, ki védekezhet!
Olyan védtelen maradtam,
minden fájdalom alattam.
Minden fájdalom fölöttem,
ha már gyámoltalan lettem,
a szerelmet kívül hordtam,
világ gondjára maradtam.
Itt
állok hát védtelenül,
a világgal kívül-belül,
kívül-belül szerelemmel;
fogyhatatlan életemmel.
Most
már halkan meghalhatok,
mert a világ gondja vagyok,
a haláltól elfordulok,
most már halkan meghalhatok.
Aki
mindig gyenge voltam,
félelmektől fuldokoltam,
puszta földbe kapaszkodtam,
a szégyentől félig- holtan,
a szerelmet kívül
hordtam,
világ gondjára maradtam,
körém záporzott a világ,
körém építette falát.
Világ
falában életem:
kifogyhatatlan szerelem –
átsüt mint vér az ereken,
zuhogva, félelmetesen.
ŰRLAP
LELTÁR
Mert megszülettem én is
úgy, hogy nem akartak.
Mindegy, hogy ki. Apám, vagy Anyám,
vagy csak ez a század,
két háború árvája, szegény.
Megszülettem mégis, mert még befizet
a Jó Természet egy-egy árvaházra,
hogy a névsorolvasásnál legyen valaki.
Szülőföld helyett térképen tanultam járni,
kiradírozott hegyekre rajzolt tengerek
és tengerekre festett hegyek között.
Halottaktól tanultam beszélni –
mondták magukat a kövezetnek konokul,
alattuk az ég. Így lettem felnőtt.
Így vert vaságyra a szerelem.
Életben maradtam mégis.
Mindegy, hogy meddig és miért.
Megszületett a fiam és akartam.
ÍTÉLET
Szájam tele földdel,
szavam tele csönddel,
otthonom csak kellék,
csak a szerelem kell még,
csak az utak jönnek
szobámba konok földnek,
napom elsötétült,
magam maradtam végül,
sorsom csak kísérlet,
a kín is csak megkísértett,
nem vigasz, hogy értem:
életem feléltem,
túléltem halálom,
napjaim nem számlálom,
nem kapaszkodok földbe,
a halál sem vesz ölbe,
ítélet sem lesz – félek,
csak amit magamra mérek.
ROBBANÁS ELŐTT
Ki ismeri fel az időt?
Betört arcán a holnapi nap.
Ki emlékszik a holnapi napra?
Itt fekszem arccal az elmúlásban
és nem tudom, hogy miért volna más
a holnapi halál, mint a mai.
Itt fekszem a hóban,
hallom a szívverésem,
mintha alulról jönne a hó alól,
a betemetett bombatölcsérek aljáról.
Mintha számolhatnék még pár percig
a robbanás előtt.
Ki látta az időt kiterítve?
Az idő térképét ki látta?
Bivalyok cammognak az űrben
rakéták között,
valahogy eljutni abba a
faluba is,
de hiába szólsz, már nem értenek.
Te úgy tudod, hogy ők éltek előtted,
de ők már elfelejtették városaidat.
Lefejezett tornyok állnak tótágast
galambzúgásban,
eltévedtél a macskaköveken,
vagy csak órát hoztál magaddal,
ami itt nem segít?
Taposs csak rá az időre,
hazudott a nagymutató, már csak
néhány perc van a robbanásig,
és továbbketyeg a bomba szívedben.
A hó, a hó, csak a hó segíthet!
Vesd magad hanyatt kitárt karokkal a hóba,
úgyis mindig bombatölcsérre zuhansz.
Tested még tudja, hol szaggatták fel az időt.
Kinek mondhatod el halálodat?
LÁNCREAKCIÓ
Ez a nap élve elvegyít a földdel.
Megszólalnak
a rádióállomások a föld alól,
mondják monoton hangon a halottak,
mondják monoton hangon a híreket,
amelyekbe majd belehalunk.
A tömeg kitódul
a zuhogó ég alá.
A
szónok mögött a falon
egy leszerelt telefon
dadogása.
Láncreakció.
Sugárzik a sorsunk.
Történelem előtti tankok
tipornak föld alá.
Föld-lökések
szív-hangjai.
MÁGLYA
Itt lángol a máglya,
csak senki sem figyel rá.
Még egy pokrócot sem dobnak
az üvöltésre.
Majd összehajtják ezt a
mondatot is
a reggeli lapok.
A tévében képeslap lesz a
lángból,
vagy esetleg csak a háttér látszik majd.
– Kit érdekel a premier plan? –
Máglyafüst? Jövő?
Megmutatják majd
az ujjlenyomatát.
HAJNAL
Lüktet a madár torkában a
vekker
és fölcsereg.
Ugrik egyet az ösztönök óramutatója.
Tanítóbácsi ujja emelkedik
az ég alján a magasba,
háta mögül ránk mered
a félelmetes fekete tábla.
Hiába töröljük kopottra,
ránkmered a névsor,
mindnyájunk neve
ábécé-sorrendben.
Mert meghibbant a vekker
és csergett és csergett,
mindig indulni kellett,
fuldokolva csörömpöltük végig
a jegenyesort
és egymásra zuhantunk,
míg föl nem csergett a vekker
egy árva madár torkában
a fejünk fölött.
SONG
Röptében rakétává válik a
madár,
s mert egy diplomata
hűvösebb hangot üt meg,
a rabok csajkájából
eltűnnek a húsdarabok.
Nosztalgiák navétáznak
vicinálisokon,
térdükön újságpapír,
szalonna, hagyma,
verik a blattot.
Élni született agyak
mítoszokat faragnak,
belefekszenek,
s magukra húzzák a
koporsófödelet.
Embereket kockásra festenek,
míg sakkozni nem kezdenek
a saját hasukon.
Megtébolyodni! –
Könnyű
lenne.
De a bőrömben maradni!
TINTAFOLTOK
Ez az évszázadok óta összeráncolt homlok,
ez az osztályzatok fölé hajoló szigorúság,
ez a szemrehányó tekintet,
amit szülői szeretetnek nevezünk,
ez a halálra idomítás
ebben a tornateremben,
ahonnan nem csenget ki csak a halál,
ez az önfeláldozás,
amivel egy nemzedék áldozatot lehet nevelni,
ez a nagylelkű társadalmi megtakarítás,
ez az olajos padló, amiből jut mindenkinek,
ezek a tintafoltok a lelkiismereten,
ezek az összegyűrt gondolatok,
ezek a félbemaradt sorsok a füzetekben,
ez az óriási radírgumi,
ami lyukasra radírozza az egészet
a következő becsengetésig...
AMI ENGEDÉLYEZTETETT
Ez a tehetetlen nap,
ez a cigarettafüst,
ez a „nem tehetek semmit”,
ez a „nem kérdeznek meg”,
ez a „nem hallják meg, amit mondok”,
ez a „nem figyelnek oda”,
ez a „döntésből kizártak”,
ez a per, amit eldöntöttek
születésem
előtt,
ez a vád, amit kicsikartak
a
szerelemből,
ez az előre megrendezett
születés,
ez a hamis tanúskodás
gondolataimban,
ez a halál előtti meghunyászkodás:
„ártatlan
vagyok!”
ez a kétségbeesett önáltatás:
„a bőrömön belül
nem érvényes
az ítélet!”
ez a lelkiismereten ki-bejáró
hazugság,
ez a kitalált nyugalom,
ez az összetákolt öröm,
ez a kiosztott statiszta-sors,
ez a hazugság-gallyakkal álcázott
halál,
ez a cigarettafüst,
ami engedélyeztetett!
SZERTARTÁS
Én ember vagyok, nem
Emberiség!
Hiába volt helyettem boldog Kleopátra.
Nekem nem vigasz a szertartás a halálom után,
a végtelen, ahol már nem lehetek jelen.
Nem vigasz az indok, hogy miért nincsen
megbízatásom az életre, ami illet,
az egyetlenre, amire alkalmas vagyok.
Nincs mentség semmire. Fél karom levágták,
mert a gépezet így gazdaságosabb.
Egyik szemem is fölösleges és agyamból
csak néhány képlet hasznosítható.
A többi: „tűzijáték”, „dekoráció”.
Nincs mentség, nem érdekel az indok,
ember vagyok, nem Emberiség,
s a szokásos szertartásról lemondok.
FÖLFEDEZŐK
Nem látni mást, csak a ködöt.
Az iránytű már csak befelé mutat.
És nem fedezték még fel
a lélekben az északi sarkot.
Könnyű mondani: „mágneses terek!”
A konzervet ötfelé kell osztani.
Hármónk lába már lefagyott.
És megkezdődött a kiütések korszaka.
A kutyák elmenekültek.
Mindezt kibírtuk,
míg jég volt a talpunk alatt.
De egyre beljebb haladunk:
láthatatlan a hó,
láthatatlanok lábnyomaink.
A SÜLLYEDŐ ATLANTISZ PARTJÁN
Földrészek bukkannnak ki
a vízből,
eddig-még-nem-volt szavak rebbennek fel,
és szállnak eddig-még-nem-volt égen át.
És újra szólni lehet és énekelni,
a felperzselt világok süllyednek már lefelé.
Újra vannak szavaink, bekerítetlenek,
frissen fölfedezettek, ketté nem hasíthatók,
bombának el nem adhatók,
mert csak mi tudjuk őket,
bennünk bukkantak fel a sejtelem tengeréből,
bennünk szálltak fel rajban,
értünk hasítják az eget, ami a miénk,
nem manipulálható, nem hamisítható,
mert még csak mi láttuk,
értünk borult kékbe,
s az eddig-volt fegyverek föl nem hasítják.
Hozzánk szelídítik majd ők is fegyvereiket,
emberi szóval szól majd a bomba,
és kettéshasítják megint szavainkat,
és bekerítenek kék egünkkel,
és ellenünk hajtják madarainkat,
és tengerünkbe veszejtenek,
és elsüllyesztik földrészeinket...
És ekkor új földrészek bukkannak majd ki a vízből,
eddig-még-nem-volt szavak rebbennek fel
és szállnak eddig még nem volt égen át.
TŰZKORONÁVAL I.
|
Mindig
azzal, ami van: |
tűzkoronával, megcélzott koponyával, kivetettel, pajzsnak feltartott értelemmel, várnak állított szerelemmel, liliomszállal, káromkodással, élettel- halállal, ami van, azzal... |
TŰZKORONÁVAL II.
|
Nem a halál-ártatlan, nem a rózsafűzérre nem a lelkiismeretre váltott nem a szentképecske-szép nem a kecskeszarvú |
nem a halálba dermedt szó, megkövesedett ének, nem a semmibe zárt virág, fehérre fertőtlenített nap, késélen lépkedő nyugalom, nem a kígyóbűvölő józanság, nem a boldogság-dekoráció, nem a lélekbe menekített huszadik századi mennyország, nem a benső szabadság részegsége, nem a kimondott szó mámora, nem ez a vers, amit nem tudok befejezni, nem ez a világ, amit kitalálunk, hogy továbblépkedhessünk a halálélű késen! |
ŰRLAP
Felnőttem, ugye. Vagyis
írjuk csak át
a káderlapot. Túl sok csavargás volt
árvasággal egybekötve és
kevés volt az egyfőre eső otthon.
Ezt átírjuk. Igenis itthon vagyok.
Teremtek tájat magamnak. Szavakból
természetesen. Jó tartós szavakból.
Lehet negyvenkettes is, csak bakancs
legyen. Bakancs nélkül nem lehet
nekivágni a háborúnak. Ami elmúlt
persze. A télikabát is fontos
ebben a tájban. Biztonságos, mint
egy gyermekkor. Ami nem volt.
Hosszabb is lehet. Majd
felhajtjuk. Kinövi az ember, mire
a végére ér. A versnek természetesen.
A többit törölni. Tessék törölni.
A lényeg maradhat. Diktálom:
Születtem, mint más. A felelősséget
vállalom. Közép-európai
számítás szerint.
Kérem a másolatot.
VASÁGYON
MENNYEI FELVONULÁS
Itt vagyunk hát a
mennyben, amiben nem hiszünk,
s ami nincs is egyébként, hiszen tudjuk.
De itt vagyunk és ehhez kétség nem fér.
Fáradt villanykörte lóg
felettünk
beesteledik.
Az
angyalok éjjeliszekrényre
rakják a glóriát
reggelig.
Egy
másik égen
anyánk kiáltozása.
Vonulunk
a mennyei
látomásban.
Fel,
hisz itt csak
felfelé mehetünk.
Fordított lift
zuhanó életünk.
Jelzőtáblán
a „Jövő”.
Boldogok vagyunk,
voltunk, vagy leszünk.
Itt vagyunk a mennyben, amiben nem hiszünk.
REKVIEM
kopasz katonák
égi marhavagonokban
tüdejükben elnyomott
földi csikkel
tüdőnket
átlyuggatva
mennek előre
megállíthatatlanul
halál utáni logikával
füstté vált tüdejükben
égi csikkel
feltámadásra száműzöttek
hajuk
és körmük
rajtunk nő tovább
VASÁGYON
Mint aki nem is létezett,
úgy nézünk vissza magunkra,
amikor még azt mondtuk egymásnak:
jóreggelt –
és azt gondoltuk:
jóreggelt –
Amikor még belerúgtunk
a bádogdobozba dühünkben,
mert még elgurult a doboz,
ha belerúgtunk.
Most mozdulatlanul
idecövekelve
már meg se próbálunk mosolyogni,
úgyse látja meg senki.
Csak a ránk leukoplasztozott
reklámnevetés vigyorog rajtunk
éjjel-nappal szolgálatkészen,
s már azt se tudjuk, mit gondolunk,
mikor azt mondjuk:
jóreggelt.
TÚL SOKAT ÁLMODUNK
Túl sokat álmodunk,
ebbe halunk bele.
Megálmodjuk a tűt, a cérnát,
a falvédőt, a hímzett kispárnát,
a varróleánykát, a varróleányka álmát,
és mindent elborít
a fölösleges kézimunka.
Fehér cérnakarikák
lebegnek az égen át,
békésen a virágzó sebek fölött.
Hull nagy pelyhekben a vigasz,
lépkedünk a latyakban,
fejünkbe jár a tű,
hurkolódik a cérna,
fejünkre nagy pelyhekben hull a vigasz,
álmodva fuldoklunk,
elmerülünk boldogan,
hímzett terítők úsznak
fel-felbukkanó
homlokunk fölött.
DAL
Az emlékezet rácsai közül
ki se látsz.
Képzelj magadnak,
ha tudsz,
egy más halált.
Apádra ordítsz, csecsemő?
Letörül
az égről
s az érdes földre rak.
S ez csak az első
mozdulat.
Üvölthetsz ráncos poronty
előre:
még ki se nőtt,
más lép a fűre.
CSEND
Elfárad, lemegy a
fájdalom,
feljön a halál,
mint éjfélkor a nap
a föld túlsó oldalán.
Mohó
az élet a halálban is,
csak most a pusztulásra.
Széthabzsolja önmagát –
imádkozó sáska.
Habzsolom
én is a szavakat
egész a némaságig,
ahol a lélek halál felé
fordított félgömbje látszik.
A
némaságig és tovább,
ahol elfárad a halál is,
felém fordul a végtelen
és belülről világít.
FEHÉR
Ez persze most
megérdemelt páholy, ez a kórházi ágy, s ez a biztos és félre-
érthetetlen kín maga a nyugalom. Most végre nem tudok másra gondolni, most
végre nem tudok „gondolkozni”, nem zavarnak a kétértelmű fogalmak és az
amőba szavak, most úgy szenvedek, ahogy villámlik, ahogy esik, ahogy ölel-
telek.
Innen
minden fehér. Nem látható fehér, hanem olyan, mint amilyent az ember
gyermekkorában akart rajzolni az állítólagosan fehér papírra.
Innen minden olyan, mintha egy kristályból nézne az ember kifelé.
Innen
csak az látszik, ami máskor láthatatlan, ami attól lesz látható, hogy
életben maradtam.
Tudtam,
hogy meghalhatok, s most, hogy mégsem, ez a nap már más, nem
az ezelőtti folytatása. Itt már csak az hallható, ami egy-egy spirálissal
feljebb
és feljebb fúrja magát, a zene, ami egyszerre felszáll a fehér lepedőkről.
Járni
tanul az ember megint és ez egészen más, mint menni az utcán tegnap-
előtt, és aludni tanul és arra ébred, hogy meglátja hirtelen, ahogy szabályos
rendbe szerveződik – mint egy felnagyított óriásmolekula-modell – az élete.
RÉVÜLET
Ez a fölény, ez a próféta-biztonság a betegeké és a raboké.
Ez
a kín kiváltsága. Ez a rémület, ami helyre torzítja a szétroncsolt körvona-
lakat. Ez a mindent a haláltól visszafelé pergetés mámora, az elveszett ará-
nyok felfedezése. Ez a kilépés a megszokott torzképből, ez a magunkfajtának
kijáró szabadság, ez a halálból visszalebegés, ez az értelmes dadogás.
És
a szembetántorgók kétségbeesett tájékozatlansága. Letört csuporfüleket
szorongatnak, „Szerelem!” – esdekelnek, „Sors!” – borzonganak és része-
gen üvöltöznek összevissza. Kezükben magnó, forognak a korongok és a kiál-
tozásba belesikít a cigányzene.
Mögöttük az árnyak, a halál besúgói.
ITT VAGYOK?
Itt vagyok – két
gondolatjel között –,
itt vagyok – aminek tudom magam.
Hogy miért? Ösztönök tudják.
Vagyis nem tudják. Csak taszítják fölfelé
az eszméletbe a szándékokat.
Miért hiszik az ösztönök, hogy fenn
a tudatban, sok tévedés között
megél a szándék? És utat talál
kifelé? Egy másik eszméletbe?
Tévedések, két gondolatjel közé?
Vagy csak azt tudják, hogy el,
kifelé,
mert ami nem hat,
az önmagába fúl?
Hát ki inkább két gondolatjel közé?
KÜSZÖBÖN
Most
mások laknak üzlethelyiségben.
Az úton csíkos diványok sora lépdel.
Nincs vége az ajtócsapkodásnak:
Beint a rendőr az ablakon. Csak másnak.
Beront a hó a púpos díványig reggel.
Valaki mindig rohan egy köhögő gyerekkel.
Valaki mindig újságról vacsorázik.
Most nem én lopom az áramot. Egy másik.
Küszöbön ülnek. Ölükből esznek.
Ülnek a föld küszöbén. Szájuk széle reszket.
Az ajtó kitárva. Nézik kintről a tévét.
Nézik kintről a földet. Hallgatják szívverését.
Küszöbön ülnek a versben. Ölükből esznek.
Késemmel hasítanak a kenyérre keresztet.
Kanál merül a híg krumplilevesbe.
Műholdak égnek, itt a műanyag-este.
Csíkos díványok menetelnek az égen.
Rakéták fütyülnek: „Oszolni! Mozgás! Félre!'
Hol a jövő, hogy
igazságot intsen?
Keresztje van csak, ahogy isten sincsen.
Itt
lakunk egy üzlethelyiségben.
Ki-bejárnak az eszmék. Székünk nincsen.
Kifújja
a huzat tányérból levesünket
Halál jelöli kereszttel Kenyerünket.
apokrif
Tisztaság
pusztító
babona:
csontvázig
vetkőzött
Szüzanya!
Valóság
sár-nehéz
álmai,
vaságyak
szétvetett
lábai:
vajúdó
világom,
te áldott!
Viselős
kínodban
kiáltok.
SPIRÁL
A szép szervezettség, ahogy kibomolnak,
egymást táplálják, egymásba nőnek
gondolkozó sejtjeink,
a szép szervezettség a jövő terve
itt munkál bennünk
láthatatlanul.
Próbálkozik – változatról változatra
közelít – mihez?
A lélegzet ritmusához,
a lüktetés mámorához,
a spirál csúcsán megtalált egyensúlyhoz,
amit mindig újból
elveszít?
ITT
TEKINTETEK
PERGŐTŰZÉBEN
az egyetlen helyet
megtalálni
ahonnan
csukott szemmel is
láthatod őket -
a bőröd alatt
otthon lenni
a kicsorbult szavakból
rakott
csöndben
átkiabálni
a jövőbe
KIT TALÁL EL
A VISSZHANG?
ÁLL KONOKUL
ARCCAL
A JÖVŐNEK FORDÍTVA
az őrült napraforgó
s
nem látja
csak a napot
aztán a szeme is
kipereg
de csak áll
konokul
arccal
a jövőnek fordítva
vakon
KI LÁTJA MEG
SZEMEINKET?
MEGŐRÜLT
NAGYVÁROSOK
kétkézzel pazarolják
a fényt
és szórják a szemetet
a szélbe
szemed közé
de
te csak építed
rendületlenül
a
puszta négy falat
az értelemnek
EGYEDÜL MARADSZ
még a visszhang sem tér vissza hozzád
csak nyelved alatt a kavics csikorog
FEJÜNK
FÖLÖTT
A GONDOLAT
kormos korongja
KENYÉR
AZ ASZTALON
s
a kenyér szó
a szádon
átfűzöd
a szót
a halálon
s a kenyér
illatába
száll
az
asztalon
kenyér
hátad
mögött
a halál
az
egyensúly
egy percre
helyreáll
AZTÁN A MOSOLY
LEVÁLIK A SZÁJRÓL
A GYILKOS KÉS
megfordul
a földben
és életre támad
a
mélyben
meleg
a rozsda
lassan
még egyet
fordul
a kés
és
szétmálik
a kézben
AZ
ÉLET ÚJRA LAKHATÓ
MEZTELEN MOSOLYODBAN
A
LESIKÁLT ASZTALRÓL
AZ ASSZONY
a morzsát
tenyerébe kotorja
örökös
készenlétben
a következő éhezésre
a
homlokán átvonult
háború után
HONTALAN LESZEL –
MONDTA AZ ANYJA
–
arra születtél
menj – intett semerre
de ő egy négyéves –
kislány-égdarabot
hordott a feje fölött
nem hagyult ki
akárhová
nem érkezett meg –
a kötény
Ó A HAZA!
ELSZABADULT VADRÓZSAÁG
a szélben
hajótól megragadott
tenger
sterilizált szerelem
műanyag-ég alatt
a vissza nem térők
szemében
JÖNNEK AZ IDEGENBE
TÁNTORGÓK
akik meghalni sem térhettek haza
jönnek a késői képzeletben
hogy igazság tétessék a földnek
ahonnan lassan mindnyájan kivándoroltunk
jönnek a gyerekkor alagútjain eltévedettek
akik csontvázzá vesztek álmainkban
jönnek az úton meglopottak
akik elvesztették az utolsó hazai
lélegzetet is
jönnek a fénykép-küldők
az örökös reménykedők
a minden mozdulatban hazaindulók
otthonfelejtett szavakkal – némán
jönnek az idegen ruhában idegenek
a bányák mélyeiből
jönnek a visszhanggal maguk után
zuhog rájuk a hétfői eső
a keddi szerdai csütörtöki
a földalatti a soha meg nem csillapodó
a mindig egyformán istenverte eső
a halálon innen és túl
a tengeren innen és túl
lemossa róluk a ruhát
az elmenekített emlékeket
zuhog rájuk a szaporaszemű bánat
jönnek az életükből kitudottak
a senkihez sem imádkozók
a káromkodni elfeledők
az otthon elrongyolódott
térképével a zsebükben
jönnek benépesíteni a múltat
hogy lakható legyen a gyermekkorunk
jaj jönnek televénynek
hogy süsse talpunkat a föld
hogy szavunk nélkülük ne lehessen
tekintetünk ne menekülhessen
más háborúba idegenbe
más időbe más ég alá
SZERELEMRE SZÁMKIVETVE
a visszhangtalan
földön
szülve
szakadatlanul
az
égre
a hamut
hiszen csak véletlen
hogy épp a földön élsz
véletlen hogy nem
a végtelen télben
védtelenül
de honnan tudod
hogy nem teríthet le
téged is az idomított
szerelem
századunk
modern
fegyverneme
honnan tudhatod
hogy nem te leszel
a totálisan letepert
akitől még a szégyent is
megvonják közönyösen
honnan tudhatnád?
mégis
honnan ez a biztonság
egyensúlyozva
annyiféle halál fölött?
honnan
ez az otthonosság
ebben a pillanatonként
változó tekintetben?
ki fölé vertek még
égboltot
az egyetlen élet
színeiből?
EGY SZÁL MOSOLYON
FÜGGÖTT
aztán
elvágták
a köldökzsinórt
MAJD
LEHÁMOZZÁK
RÓLUNK A FÖLDET
s meglátnak
meztelenül
AZ IFJÚKORBÓL KIŰZETVE
a tiltott fán csattogó reményt
hátunk mögött hagyva
arccal az elmúlásnak
egyre fáradtabban
már-már némán
mégis mindig újrakezdve
az elfeledt madár
énekét
MEGSEBZETT
MADÁR
húz utána a visszhang
de már nem éri el
lezuhan némán
fölötte már
minden
múlt időben
az ég is
KÖLTŐK
BEREPÜLŐ
PILÓTÁK
a jövőbe
szép
stewardessek
mű-mosolyával
hátuk közepén
pici sebhellyel
a lapocka alatt
mint egy csók
rúzslenyomata
bőrükbe
bélyegzett
földi mosollyal
lehelet-karikával
eljegyzettek
örökös vőlegények
vissza-nem térők
a halhatatlanság
előörsei
zuhanórepülésben
megsebesültek
földi fegyverek
áldozatai
lángban repülők
füstcsíkkal üzenők
halállal égreírt
verslábai
az eltérített
jövő
kényszerű
mosoly
a szokásos pisztollyal
a hátban
az unalomig
ismételt
alku
valaki
nem érti
hogy miért éppen
ezt a századot...
valaki
kiugrik
valaki
hallgat
valaki
figyel
az út
ismeretlen
MOSOLYOD
a távolodó
bolygón
ahol éltünk
lenyugvó
madárdal
alatt
A BÖLCSŐ A MÁR FÖLTÜZELT
emlékben ringó dísztelen
és festetlen mint a szegénység
malacok közt az udvaron
a tragédia árnyékában
„a disznó fölfalt egy bubát”
bogáncsok közt az elmúlásban
fenyegető kerítések közt
az égretárt anyaöl
SZÖGESDRÓTKERÍTÉS
egy krumpliágyás
és egy napraforgótábla
között
megperzselt
kukoricalevél
nem
merek átlépni
a kerítésen
látom
magam
a közös gödörben
Európa mélyén
ahol ott se voltam
MI
LESZ HA A FÜST
ami eloszlott
szívünkben észrevétlenül
újra összeáll
s
az égi szögesdrótok
közül
földre gomolyog
és
hamuval telik meg
szemünk és a szánk
és minden szavunk?
A SZÁJ LEHERVAD
egy gondolat még –
sebben
az ér
ha pattan
árnyékod
mélyen
a
falban
SZEMEDBEN
A HÁZ
félrebillen
a lábnyomok
kilopakodnak
a küszöbön
tétovázik
a lehellet
kívül
belül
a huzat
el ne hidd
hogy hazataláltál
MILYEN
TÉRKÉPEN VAGY?
melyik dimenzióban?
jövő árnyéka
a föld homlokán
hajnal emléke
halántékomon
lassított időben
fejünk fölött az ég
ugyanaz
mint ami alatt
megszülettünk
TE SZEMÉTDOMBRA LÖKÖTT
ELSŐSZÜLÖTT
mindig megtizedelt
jövő
titokban
mégis
megszülető
feltámadásra
ítélt
gondolat
NÉZD EZ A FA
gondolatjel
föld és ég között
valamivel
hátrább
az időben
máglyafüst
felkiáltójele
különös
hogy
az ember is
gondolatjel
föld és ég között
AZ IDŐJÓSOK
átírják
a vízözönök
dátumát
betiltják
a földrengéseket
elrendelik
a napfogyatkozást
de
a nap
nem tartja be
a módosított
menetrendet
AZ A NAPRENDSZER
amit csak akkor látok
ha itt állsz mellettem
a közös földi levegőben
az a naprendszer
üzen valamit
nekünk
talán
éppen azt
amit csak akkor láthatsz
ha itt állok melletted
a közös földi levegőben
vagy
egy láthatatlan
bolygó üzen?
talán ott lakunk?
talán itt csak élünk
a közös földi levegőben?
CSONTJAINK
KÖZT
A SZÉLLEL
behavazottan
a csönd szobrai
a
szélhámos
téli nappal
fejünk fölött
a túristáknak
berendezett
kirakatokban
A JÓVÁHAGYOTT CSÖND
amit
összetiporsz
a szó
amit
testedből
hasítsz ki
világító
rönkök
a járhatatlan
utak
kétoldalán
A HÓFÚVÁSBAN KÜSZKÖDŐK
előre hajszolt
lehellete
a maradék remény
a
fagy késével
a hátban
a
saját nyomukat
sem találók
reszkető
lámpafénye
SZÁLFÁK
hatalmas
lélegzete alatt
a meghajszolt
fűrész
sikolya
közönyösen
a néma
lombok között
–
nem tudják még
hogy már nem élnek –
eltompult
napfény
a ziháló
tüdők fölött
MINDENNAP ÚJRA
sérvszakadásig
körben
a kibérelhető
táj
öle
izzadva gyötri
szerelemre
míg meg nem nyílik
számára is
a föld
a föld
nyitott sebe
a szájad
alvadt
vérdarab
torkodban
a csönd
két
karod
a semmibe
kitárva
keresztre
feszített
remény
a szerelem
pillanata
után
az
üres
űrben
A
VÉRCSEPP
megfagy
a
levegőben
fém-napkorong
forog
az égen
a bordák közt
félrevert
harang
cseppenként
hull
a gondolat
földről
az égre
ÜL A MEGKÖVÜLT
TOJÁSHÉJBAN
és belülről
kopogja ki
az időt
az égen lassan
csillagokként
kirajzolódik
csőre
szeme
tolla
aztán
széttörik
a tojás
s az égről
felröppen
a madár
AZ ÓRÁBAN
meghal
a kakukk
a
gyerek
felébred
hirtelen
kidobja
a rozsdás
kerekeket
és hangosan
tiktakoló
szívét
kiakasztja
az ajtó fölé
A
HALDOKLÓ REPÜLŐGÉP
madárnak álmodta magát...
HÁBORÚT JÁTSZOTTUNK
a háborúban
aztán
bevonultak
a gyerek-katonák
igazi háborúval
a vállukon
ez
már
a béke volt
SZÉTTÁRT KAROKKAL
A BÁCSI
harminc évvel
a
háború
után
egy üdvözült falattal
a fogai közt
könyökéről kétoldalt
szaggatott vonalban
folyik a tetű
TEMETÉS
ELŐTT
szétválogatták
a
halottakat
ez
német
ez
nem
az
ez német
ez
nem
az
a
többieket
egymás mellé
temették szépen:
románokat szerbeket
oroszokat magyarokat
a
fejfát tarkónlőtte
egy elkésett ágyúgolyó
AZ ELTÉVEDT HARANG
magától meglódul
az ég harangja alatt
a
földi csengettyűket
betemeti a csönd
az
ablakok
arccal
az aszfaltra zuhannak
aztán
megindulnak
a villamosok
megint
TÁJ
ÚJSÁGPAPÍRBAN
kiterítem
ez
ott fehér háború
ez itt sárga
ez amott
néger halál
a
harmadik oldalon
egy vers
fegyverszünete
végül
az apróhirdetések:
maroknyi
elesett
ólomkatona
MINDEN ESTE
pontosan fél tízkor
felhúzta az órát
és beállította
az ágy alatt
ketyegő
bomba szerint
aztán
nyugodtan
lefeküdt
S A FALVAKON
bedeszkázott
ablakok
néznek
a város
füstje után...
A TEHERVONAT
elfárad
az éjszakában
mire az állomásra ér
feltörik
a vagonokat
de
csak a hajnal
zuhan ki a peronra
holtan
A TÖRTÉNELMEN KÍVÜL
HELYEZETT KISVÁROSOKBAN
bedöcög az állomásról
a szamárfogat
bőröndökkel megrakodva
a kordé mögött
a vonattal érkezők
mire a főtérre érnek
megfordul
és indul visszafelé
a vonat
A FÖLD SZÉLEIN
kispadokra
kiülnek sötét ruhában
nézni a halált
akik háromszor halált ettek
háromszázhatvanöt napon át
újra és újra bólogatva
míg meg nem tanulták
szóról-szóra
s nem hittek már
a saját jövőjükben sem
s most kitárják
üres tenyerüket a szélnek
s
nem tudják
hogy őket temetik
LEBONTOTT KAPUALJAK ALÓL
a hanyatló napra hunyorogva
csoszognak elő
a kicsi öregasszonyok
kicsi kosárban
lassan barnuló
kenyerekkel
jönnek az égő képzeletben
bennégők
összetöpörödve
életük leltárát motyogva
egy árva átmenekített
mosollyal
foghíjjas
harangszóval
a fejük fölött
jönnek összeterelni
a szétszaladt villamosokat
tíz ujjon megszámlálni
az emeleteket
–
megvannak-e még –
hát az utakat
ki
vezeti haza
ha nem ők?
jönnek fekete-fehérben
ünnepi ingben
–
hátha szembejön
a halál –
egyre
csak jönnek
kihagyult kötényben
süllyednek lassan
az aszfalt alá
ARCÁRÓL
A
LEGMÉLYEBB RÁNC
nyitott
tenyerébe fut
onnan a földbe
villámlik
a bezárt ablakon
belül
beszélget
a bútorokkal
nem látja meg
a szemekből kikönyöklő
jövőt
adj a kezébe
tárgyakat
hogy kitapinthassa
a dolgok
érverését
ÖKÖRNYÁL ÉDES ÉRTELEM
csüng az ég sötét szájából
hosszan
fehéren
s egy áttetsző
homlokra tapad
elpattan
a langyos alkony
kérődzik tovább
hirtelen
halántékodhoz
kapod kezed
de már csak az ujjad
lesz ragacsos
a hajad ősz
s a homlokod hideg
CSÖND UGAT LÁNCON
lapít a félelem
pontosan járnak
a szívverések
menetrend
szerint
hárman
egy ágyban
lábtól-fejtől-lábtól
egyetlen csíkos matracon
egy
álom három arcra hull
kihagyul reggelig
se
múltra se jövőre
nem telik
a közös tudathasadásban
rögeszme virraszt
s a három tompa test
reménytelen szerelme
A
LECKÉT MEGTANULTAM
bármilyen nyelven
fel tudom mondani
a nyomort
ha
már senki sem érti
meghalhatok
EGY
MADÁR ELSZABADULT
VALAHOL
VALAKI ÁLMODIK
A FEJEMBEN
TALPA ALÓL A FÖLD
lassan kikopott
féllábra állt
aztán
–
még mindig énekelve –
égre menekítette
utolsó lábnyomát
EGYETLEN
ÖLELÉSBEN
az elsüllyedt föld kibukkan
az ég magzatvizéből lassan
véresen
és a nap helyére lép
barna-
kék
TUDOD
TE IS HOGY NEKED
MONDOM:
egyszerre benépesült az űr
s
az áramlásból
itt is ott is
kivált egy világ
és semmi sem hasonlított
semmihez
önmagát mondta minden
s én megértettem
mindegyiket
mintha csak te mondanád
LEHETNE
TÁGABB A VILÁG
lakhatnék
egyszerre
több időben
otthon lennék már
minden anyagban
mióta száműzött
a halál
KIT ÉRDEKEL AZ UTÓKOR
s az iskoláskönyvekbe
préselt
tompa taps?
a vakáció
két vers között?
előtted a tábla:
célbatalálni
pontosan
mielőtt
rád nem céloz
a csönd
MINDNYÁJAN
a barlang falára
rajzolt nyilakkal
öljük meg előbb
a vadat
csak aztán
indulunk
vadászni
szalmabábut
égetünk előbb
hogy ne féljünk
megölni
az ismeretlent
újból és újból
elképzeljük
a halál tekintetét
hogy
egyszer majd
szembenézhessünk vele
mi – mondom
és látom az elesett felkelőt
az esőben
az
igazság sáros szegfűjével
a fogai közt
s az elsötétült tereken
felmorajlik
a tömeg ítélete
az aszfalton
összetiporják
egymás lábnyomait
és egymás csontjára feküsznek
a végleges halottak:
az elfeledettek
mi
– írja a szelíd barát
diktálásra ügyelve
a névtelen aláírást
a mécsesfény alatt
boldogan
de odakünn
a tömegkivégzések
gótikus lángjai égnek
mi
– éneklik
eszterláncba fogódzva
a gyermekek
és füstté válnak
füstkarikává...
mi
– vág egymás szavába
a százféle dadogás
rekedten ismétli magát
miközben
írok
s csak emléked veti
eltorzult árnyát
a papírra
mi – mondom csakazértis
fogcsikorogva
újra és újra
s
hitetlenül
várom a csodát
hogy
újjászülessen
a szerelem leheletében
KÖLCSÖNVESZLEK
te leszel
mindaz
ami vagyok
s
én mindaz leszek
amivé válhatunk
összekeverem
magunkat
a csönddel
hogy
szólni tudjunk
egymáshoz
HOGY SZÓLNI TUDJUNK
EGYRE
TÖBBSZÖR
KEL FEL A NAP
hátunk mögött
egyetlen nap alatt
egyre
többször
nyugszik le
szemünk előtt
egyre többször
mintha
életünk
zsugorodna
egyre
több szó
marad kimondatlan
TALÁLJ KI VALAMI ÚJAT!
kétezer év
akasztófával
a szájakon
melleken
zászlókon
bibliákon
akasztófával
a kín áhitatában
mi jöhet még?
valakit ma is befalaznak
hogy le ne omoljon az ég
EZ
A LEJÁRT TÖRTÉNELEM!
valami újat kéne venni
eldobod
pedig lehet hogy
csörgött a reggel
te voltál az
aki elaludt
A
KÖZÉPKORTÓL ÖRÖKÖLT
pestis
a járványos
remény
leterít
bennünket
sorban
mielőtt
megízlelhetnénk
a
halhatatlan
almát
AZ
ÚT
A HÍDIG
járhatatlan
a
hídon túl
járható
az út
valaki
a hídig
eljutott
s a hídon
esett
össze
a
járható
út
előtt
UGYANABBAN A
HOMLOKRÁNCBAN
és mégis
külön-külön
hogy
a kötelező
mosoly alatt
meg
ne lássuk
a szakadékot
egymás szemében
BEKERÍT A HÓ
lágyan az arcodra tapad
szerelemmel a fulladásig
menned kell – tudod – de csak a hóba
mehetsz nincs más közeg
csak a hó nem érti mi visz
tovább nem hallja szívverésed
ha kiáltanál az is némaság neki
hull és nem tudja
hogy megöl hull szerelemmel
a fulladásig
MOST
VAGYOK CSAK IGAZÁN
EGYEDÜL
nem
emlékszem
nem emlékszem
kiürült
a gyermekkorom
azt
sem tudom
mikor támadt
tekintetedben
tekintetemben
a mosoly
nem én romboltam le
a házat
összedült
az ellenséges levegőben
nem
én takartam el a napot
nem a felhő
nem bútorozom be újra a fejem
maradjon lakhatatlan
homlokomra belülről
gyűrődnek a ráncok –
maradjon láthatatlan
HÁZKUTATÁST
TART
AZ ELSŐ NAPSUGÁR
végigmotozza testedet
aztán
mivel
ma sem talált
semmi gyanúsat
kisurran
nesztelenül
a
zárt ajtó
alatt
SENKI SEM TUD
ELVENNI TŐLEM
hiába
van
zárva a lélek
a
mosoly
a kulcslyukon
kiszivárog
hiába festik
át a szemed
lehunyt lélekkel
is látlak
a fény végtelen
rácsain át
HÁNY ALMA
ÉS HÁNY SZÁMŰZÖTT
EMBERPÁR
AZ EGYETLEN
PARADICSOMBÓL?
A
PISZKOSZÖLD
PARADICSOMBAN
az önmagára görnyedt
ember
a fa alatt
aztán
nyolckézláb
egy patak
kétoldalán
a kettőjükre hajló
fa alatt
végül
a kiűzetést
kitalálva
bűntelenül
a távolodó
fa alatt
A FÖLDÖN
ahol egy mosoly
megmentett
a haláltól
ZUHANÁSOK
„Olyan mintha még hallanál,
mintha szeretnélek még.”
Paul Celan
Még egy emelet magány.
Lélegzetedben alszom el.
Még egy emelet magány.
Szájad szélét horzsolja leheletem.
Még egy emelet magány.
Kiülsz fölém az égre.
Még egy emelet magány.
Tenyeredbe zuhanok.
Alvadt hajam
arcodon végigcsorog.
Még egy emelet magány.
Ma reggel megöltem magam,
élve földre szálltam e tájon...
Még egy emelet magány.
...ahol nincs te és én,
csak mi vagyunk,
nincs múlt és jövő, csak jelenlét.
Még egy emelet magány.
Tenyeredben
születnek újra a dombok,
összefutnak az utak ráncaiban,
ahol jártam, s ahova igyekszem.
Még egy emelet magány.
Feljön
a felhő,
szemed alatt
fekszem a fűben.
Még egy emelet magány.
a nap útja homloktól homlokig ...
Még egy emelet magány.
...
felkel és lenyugszik,
míg meglátjuk egymást.
Még egy emelet magány.
Hajnal van, és én nap vagyok.
Egy mondat,
amit ketten írunk,
és nem tudnád se te nélkülem,
se én nélküled.
Ez a fa most szól a levelével.
Ha nem tudok válaszolni, elcsügged
és visszahátrál a fák közé.
Nincs
magány,
csak félünk
a találkozástól.
Még egy emelet magány.
Most
írom homlokomra a ráncot,
amiről fölismerhetsz,
ha eltévedek.
Még egy emelet magány.
Homlokomról az út a semmibe csorog –
ha nem találsz rám,
elfeledlek.
Még egy emelet magány.
Ha
sokáig nem jössz,
arcod átrendezem,
kiretusállak.
Még egy emelet magány.
Az
épülő házak odvai
kivándorolnak a kizöldült ég alá.
A
visszhang visszahull
a védtelen torokba.
Kiürül az ég.
Valaki
mindig válaszol.
Kihez ütődik ez a mondat?
Kérdezlek, és más felel.
Elgyűrűzik a szerelem,
minden gyermek mindenkié,
minden mondat végtelen.
Jár az idő körbe-körbe,
egyre lejjebb, egyre feljebb,
valaki mindig válaszol.
Egymás szemébe költözünk.
Olyan
közelről nézlek,
hogy nem is látlak már.
Kiürül az ég.
Nem
az enyém ez a szerelem,
és nem a tiéd.
Valaki mindig válaszol.
Ma
reggel nőni kezd a vekker,
és nem hagyja abba
már soha.
Nem
tudunk már csak úgy szeretni,
ahogy a puszta létért vergődő bogár.
Sárba merülő táj az arcunk,
elmosolyodni se tudunk,
csak amikor egymástól messze visz a vonat.
Távol vagy,
és én egy másik hiányban élek.
Valaki mindig válaszol.
Hívj fel, írj levelet,
küldj egy hajszálat legalább,
hogy el ne tévedjek egyedül.
Mert
azt hittem három éven át,
hogy a jobb karom vagy,
s
én
a bal karod.
Két
napom van:
egyik szemed, meg a másik.
Két nap alatt
vándorolok a földön.
Egy traktornyomban
könyékig a sárban
a tehetetlen ég alatt,
szétszedett kerítések között,
ahol szégyen a gondolat,
mely nem a kerítést emeli helyre,
a csüggedt házak előtt,
ahol elüldögélünk,
hogy kibírjuk a holnapi napot,
a begyakorolt bizalmatlanságban,
ahol otthon vagyok –
fekete malacok közt a porban,
guggoló gyerek-motyogásban,
gallyat rakva egy gödörbe,
szemfehérig a sárban
a
jövő foltjaival
homlokomon.
Oszd
meg velem a semmit,
hogy legyen valamivé!
Megteremtlek
egy mosolygásból.
Egy
reggel majd megindulunk,
és nem lesz csak annyi kenyerünk,
hogy ketté tudjuk törni éppen.
Állok mozdulatlanul
rám fagyott mosolyodban.
Lyukas könyökű szvetterben
alszunk a füvön.
Lehull a szégyen, az ing lehull,
lehull az óra mutatója.
A nap minden üzenete a miénk,
de nem látjuk, csak a vöröset, a sárgát,
nem halljuk a fény tagolatlan beszédét,
csak egy-egy villanásra, mikor szeretünk.
De micsoda láthatár,
amibe tenyerünket nyújtjuk
magasan, hogy az égi szél elérje!
Micsoda nyelv,
amire lefordítjuk magunk,
hogy értse a fény!
A vízesést nem lehet abbahagyni
felhasad a száj, zuhog az idő.
Helyükre állítjuk a virágokat.
Berendezzük
a bőröndöt,
hogy beköltözhessünk
az egyetlen ingbe,
ami a miénk.
Tudom, hogy holnap mi lesz!
A pohár víznek hangja van.
A
bordák mögé zárt harang
meglódul a bőr alatt
a félrevert jövő.
Hosszú
a hajnal,
holnapra elfeledlek.
Hosszú
a hajnal,
életre lehellek.
Túl
sokat látunk egymásból –
eltévedünk a test útjain.
Egy
jelre várok, hogy megnyíljon
szavaink közt a föld.
Ugyanarra
az égre zuhanunk.
Egy cafatnyi ég
fogunk között
elvérző remény,
és mégis fölfelé visz
minden zuhanás.
Kinyújtja
velem kezét a föld,
hogy megérintse gyermekkorát,
de eltéved karomban a mozdulat,
és csak nyúlkál
tétován
a semmibe.
Bombák
zörejével szívünkben
szorongva a teli tál étel előtt,
kezünk kinyújtjuk, visszakapjuk,
nézzük a levest elgőzölögni.
El
szeretné érni azt a kezet,
amit eltakar a vonat...
vonatba költözik...
Mindig
csak egyetlen pillanatban
lehetünk otthon –
otthontalanok.
Szekrényt
szeretne kibérelni,
hímzett csíkokat rajzszegezni
szombat este,
felülre a lepedőket,
alulra a törölközőket,
a pénzt a lepedő alá
szombat este,
de mindig pénteken ért véget a hét,
mindig
pénteken,
és utána hétfő lett
megint.
A szerelem egyszer csak a vasalóba költözik,
onnan a porcelán ingekbe bújik,
aztán egy gyöngyház gombba,
tűbe,
cérnába,
tűpárnán alszik ...
a
szerelmet is letörlik
portörlővel
egy idő után,
közönséges portörlővel,
nem
azzal, amivel
az igazgató
íróasztalát törlik ...
A
telefonoskisasszony állára
ránő a két telefonkagyló.
Szakállas szörny, vezetékek
erdejében, könyörülj rajtunk!
Engedd át! Engedd át!
Rejtsd el, védd meg
szavainkat!
Vigyázz,
nehogy rikácsolva
fussanak ki a túlsó végén
rengetegedből!
A beteget ágyba fektetik,
orvosságot hoznak, vizet,
aztán átmennek
a másik szobába.
A
másik szobában ki lakik?
Ki lakik a másik szobában?
Becsukódik az ajtó.
Nem
a zokni,
nem is veszekedés,
de egyik zokni itt volt,
a másik a túlsó parton.
Órát
építettem magamnak.
Benne laktam.
Jártam az időben
körbe-körbe.
Rugóvá feszültem,
kiütöm a falát.
Ne állj elém,
megütlek!
A lovat verték,
káromkodva verték a lovat.
Az autót áhítattal
fényesítik.
Mitől fáradt úgy ki
ez a pepitasapkás
emberiség?
Azt
hisszük, értünk hull a hó,
hogy legyen valaki, aki gyöngébb.
Tisztaságra
vágyik a hó:
sárrá lenni!
A tétova lélek
kiáll a kiskapuba,
fehérre meszelt kiskapuba kiáll,
várja a hajnalt.
Hajnal van, várja a delet,
dél van, várja az alkonyt,
az alkonyt, az estet,
és behúzza maga után a kiskaput.
Két
öreg mosolyogva este,
mennek este az utcán.
Két öreg kézen fogva este
a halállal beszélgetnek
este.
Ezt
a csúnya asszonyt
így szeretik
fonnyadtan, ahogy van.
Az ösztönök tapintatosak,
és bölcsek az ösztönök.
Csak a szóbeszéd szemérmetlenkedik:
idáig tart a hús,
innen kezdődik a lélek -
és egy patikamérlegen
mindent ketté mérnek.
A
szabad
időt
elnevezik szabadságnak –
és elhiszik.
Addig szeretünk,
míg szabad nem szeretnünk.
Egy darab túlvilágot
könnyebb megvarrni, mint egy inget.
Egy darab glóriát
könnyebb tisztán tartani,
mint a homlok
belsejét.
Mikor megtudta,
hogy a férje besúgó,
nem tudta többé megölelni.
Elég
volt ebből a stoppolásból!
Elég volt!
Elpusztul, ami nincs a helyén.
Kibicsaklik
a szó, ha nem értik:
dadogni kezd ...
A
betegség,
ami bennünk bujkál,
már
rég tudom, hogy nem betegség.
Kitaszítva önmagunkból
hiába
hagyják nyitva az ajtót,
a huzat csak felhorzsolja bőrünk.
Benn a helyünk a csillag közepében!
Zsilettpengével
lenyúzzák
a dombokat tenyerünkről,
kivágják szemünkből a tengert,
leoperálják rólunk a faleveleket,
eltérítik a vérkeringést,
a hús elárvul nevetés nélkül,
a szavak nem találnak haza,
és működik tovább az egész...
Olyan
alacsony az ég,
mintha nem is lenne már!
Menekülj!
Meghámozom az arcod!
Van
egy pillanat,
mikor szakadék nyílik
valahol a lefolyócsatorna
és a parkolóhely között,
szabályos szakadék.
Szemben egy épülő ház
lakatlan barlangjai.
És nem lehet eljutni
a villamosig.
Nincs megoldás.
Az ember ilyenkor lesz
öngyilkos
vagy szerelmes.
Hó,
hullj visszafelé!
Szél, fújj visszafelé!
Szeress meg!
A betegség
a
vaságy rácsaiban lakik.
Én nem itt lakom.
Tudod, hogy nem itt lakom.
Csak nem volt ágyam,
azért vagyok itt.
De nem itt lakom.
A
napi vízállásjelentés
a húsleves és a túrós laska között:
a lelkiismeretben a szint emelkedik,
máshol apad.
Helyenként
áradást jeleznek.
A veszélyeztetett területekről
a lakosság kiköltözik.
Kilépett
valaki a házból,
akire azt mondták, én vagyok.
Kilépett az a valaki a házból,
ott álltál szemben a járdán.
Megfordult az a valaki,
és
mire felért az emeletre,
már én nyitottam be az ajtón.
Lefogytam,
kicsi lett a kezem,
tenyeredbe fogyott.
Jósolj nekem jókedvet!
Ne
legyen jó ez a szerelem,
csak egyszerű legyen.
Egy
lábos krumplipaprikás
a földön, újságpapíron.
Ne
nevessetek a nosztalgián!
Csak visszaállítja a rendet,
amelyben megszülettünk:
fa alá az asztalt,
székre a vödröt,
házat
egymás szemébe.
A három dombon áthajszolt szandál
elszakadt.
Azt hitték, hogy a világ
végéről jött
a szandál,
de csak össze kellett szegezni.
Állítsd
talpra ezt az asztalt!
Szegezd meg!
Nem
ülhetünk más asztal mellé.
Ez az asztal omlott össze,
mikor a kés
keresztet hasított
kenyerünkbe.
A
keresztfáról könnyű leszállni.
Csak nem jut eszünkbe.
Kitalálom
a feltámadást!
Elgondolja
magát a félelem,
és megszünteti magát.
Futószalagon
a szabályszerű halál:
hétfő, kedd, szerda...
Vasárnap Isten vagyok.
Készülök
minden elgondolhatóra.
Mária
a Fiút a fűre letette,
otthagyta a keresztet Mária.
„Nem a kereszt vette el,
Ő akarta a keresztet!”
Otthagyta a keresztet Mária,
a Fiút a földre letette
a megválthatatlan ég alatt.
Mária
hasában hordta a keresztet,
megszülte a keresztet Mária.
Ő akarta a keresztet.
Otthagyta a keresztet Mária,
a Fiút a földre letette.
A
megválthatatlan ég alatt
kihordja Mária a keresztet.
Nem a keresztet akarja Mária,
megszülni akarja a Fiút,
a Fiút megszülni akarja,
megváltani a kereszttől a Fiút.
Mária-kék
nyugalomban
hallgatózom befelé:
mintha a magzatom lennél
s én a világ magzata.
Hallom,
hogy nő a fű
odahaza.
A madarak nyáron az őszben repülnek,
ősszel a télben, télen a tavaszban,
nem emlékeznek, csak a jövő nyárra, télre.
Erzsike sose ült vonaton,
Erzsike varrónő lesz.
A folyó csak a tengerbe szaladhat,
hiába fut a térképen felfelé.
A térképek megtévesztenek.
Minden folyónak van egy útja
a föld alatt,
ami kitérők nélkül
a tengerbe visz.
Csak a homlok alatti térkép
hiteles.
Lámpafényben
marmaládé
körül
a
család.
Papa
nem hitt,
csak a kőben, cementben.
Ráomlott a kő,
ráomlott a cement.
Még kételkedni
se maradt ideje,
kételkedni
a kőben, cementben.
Anyám
nem hitt a kőben, cementben
nem is kételkedett.
Nekünk
csak a marmaládé
jutott
ötfelé darabolva.
Kék kantában az otthon –
nem volt soha.
Fölépítette a tányérokat,
székeket,
és nem ülhetett le
többet a földre.
A tanítónő nem ment férjhez,
a tanítónő a faluban maradt.
Kivándorol a gyermekkorom.
Kihegyesedik a kislány térde
a kukoricán,
a felnőttek részeg
leheletében.
Kihegyesíti térdünk az alázat.
Lámpafényben imbolyog a szigorú arc –
mire tanított, mire?
Már át tudtunk szökni a határon
szétvetett hulla-lábak között –
mire taníthatott, mire?
Összeszorítottuk a szánkat,
és nem tanultunk, azért se tanultunk,
nem tanultunk semmit se tőle.
Semmit sem felejtek!
Mikor először mosogattam,
énekeltem
külön a kistányéroknak,
külön a villáknak,
külön a kanalaknak.
Idegen konyhákban otthon!
Piros téglás padú konyhában
dagasztóteknővel,
egy árva napraforgóval
az ablak előtt.
Kivándorol a gyermekkorom.
Csíkos
dunyha alatt
egy hajnalig tartó
éjszaka
a tanyán.
Idegen konyhákban otthon!
A
beágyazás sorrendje:
alul a kockás pokróc,
felül a piros pokróc,
rá a lepedő
nyolcrét hajtva,
arra a párna,
kispárna –
tessék begyakorolni!
Kivándorol a gyermekkorom!
Kihajolt
az asszony az ablakon,
kék párna kezében,
kihajolt mélyen az ablakon –
párnává változott.
Kivándorol a gyermekkorom!
Robban
az álom, becsapódik,
szilánkot szór szét,
törmeléket kavar,
tölcsért szaggat
a gondolat gyökeréig.
Az álom hazatérés.
Egy
cafatnyi ég
fogunk között
elvérző remény,
és mégis felfelé visz
minden zuhanás.
Az álom hazatérés.
Elhagyják a gyerekek a játszótereket,
a parkot, a lépcsőházakat,
a papa-mama-reggelt,
a vajaskenyér-délutánt,
és rohannak föl a törmelékhegyre
a felszaggatott beton lábnyomaiban.
Derékig földben betemetik
egymást,
és kimentik a drótok kisujját, nagyujját.
Az álom hazatérés.
Egy harapás kenyér
az éhező háborúk városából.
Az álom hazatérés.
Guggolunk
a békében, fogunk közt kavics,
homok alá kaparjuk halottainkat,
ugrálunk fölöttük, mint a békák,
zöld bugyogóban, kopaszon,
alagutat fúrunk, és bekiáltjuk,
mi lesz az ebéd –
két kézzel tömjük
szánkba a homokot.
Elkaparjuk
halottainkat
a gyermekkor alá.
Holttestünket
a hinta
vitte tovább
fel, fel
a
földre.
Aztán nyolcas sorokban énekelve
felvonultunk az emlékezetbe.
A láthatár mögül lezúdulunk,
és szomjassá tesszük a földet.
Arcunk a jövő arca már,
lassan földbe tűnünk.
Homlokomról
homlokodra
kúsznak a ráncok,
arcom fénylik arcodon.
Homlokomról
homlokodra
kúsznak a ráncok,
arcom feltámad arcodon
Lábujjhegyen
a Tejútra lépsz
Innék
egy pohár tejet,
egy pohár tejet innék
kezedből.
Veled lehetnék végtelen.
Házunk lehetne a világ.
Nélküled lakó vagyok.
Csak a világot ne vedd el!
Feltámasztottál –
meghalhatok.
Csak a világot ne vedd el!
Annyi út között
van egy, amelyet megtaláltam.
Más úton már nem mehetek.
Egyetlen lélegzettel
a hajnal leheletében.
Ne
reszkess, előbb nyikorog,
csak aztán nyílik ki az ajtó.
Mögötte még üres a szoba.
Pillantásod bebútorozza.
Honnan ez az ismerős szék,
asztal, háromlábú ágy?
Csillagpor széken, asztalon,
ráírhatod a nevedet.
Remegsz a derengő röntgenfényben
a szerelem szeme előtt:
nem kérdez semmit, válaszol,
tudja előre, mi jöhet,
halott tüdődben megjelöli
a lélegző foltokat.
Egy pohár vizet adj!
Adnak inni neki,
néha adnak inni neki,
de sohasem egész pohárral.
Miért
nem iszik hát?
Milyen pohárra vár?
Miért nem iszik?
Száműzött szerelmek.
Ez
a szomjúság, amitől tikkadozom,
ez nyugtat meg. Ez a kiapadhatatlan
szomjúság. Van hát valahol
egy óriási pohár.
Adj egy pohár vizet!
Mindenki
csak egy mozdulatra emlékezik,
azt ismétli meg újra meg újra,
amit az anyaméhben megtanult,
és értetlenül nézi a másik furcsa táncát
a mély kút körül.
Ki látja a vödröt,
amit egymásnak adogatnak?
Csak a lábra loccsanó víz,
a lánccsörömpölés
és a furcsa mozdulatok:
mint aki nyúlik valamiért,
mint
aki odaad valamit...
Adj egy pohár vizet!
Én azokkal vagyok rokon,
akik egész testtel hasítanak a szélbe,
csontjuk is rámegy
az életben maradásra,
akik mindenüket odaadják
egy marék fölöslegért,
akik csak akkor ülnek ki a ház elé,
mikor a sarkon befordul a halál.
Ujjaink
közt az elmúlással
varrjuk el a köldökzsinórt.
Újra kell költeni a mítoszokat!
A kéz nem élhet
holt szerszámokkal ujjai között.
Volt
nekünk is szarvas-apánk,
akit anyja hiába hívott.
Hiába hív szarvas-apánk,
nekünk ez az íztelen íz -
nincs már víz a poharunkban.
Fölöttünk a beton-nehéz
beton-egünk moccanatlan.
Hiába hív szarvas-apánk,
fejünk fölé kőre követ,
kőre követ kell emelnünk,
ízet kell adnunk a víznek.
Nem
tudjuk megszokni a súlytalanságot!
Kell egy hely – emlékezik a lábunk,
kell egy hely – emlékezik a szemünk,
ahol megállhatunk,
ahonnan
mindent beláthatunk –
emlékeznek bennünk a hegyek.
Azt mondják, itt csak egy alma van,
ne féljünk a bűnbeeséstől,
de nem tudunk almát szakítani,
csak bűntudattal.
Azt mondják, csak lélegezni kell,
de nem tudunk,
csak a csillagok lélegzetével.
Azt mondják: ez csak egy darab géz,
és kivágják belőle a szükséges négyszöget,
de az egészet ellepi a vér.
Ujjaink közt az elmúlással
varrjuk el a köldökzsinórt.
Mi lesz, ha elfelejti a gép
a nagy repülésben
szárnytollait?
Ha nem ismer rá a kézre,
amely felhasítva
a madár hasát,
a
csontvázat az égre eresztette
és a tollat
szétszórta a szélbe?
Hová lesz akkor a kéz
a gép vérző hasában?
Újra
kell költeni a mítoszokat!
A
kéz nem élhet
holt szerszámokkal
ujjai között!
Az
alvó gyermek fölött
a lökhajtásos madár.
Hová rabolja el
a gyermek éjszakáját?
Milyen jövőbe viszi?
Milyen egeken át?
Ma
megint meghasadt az ég,
mögötte a másik
távolodóban...
Hangjától
a harangvirág
most válik el.
Világok
járnak ki-be a huzatban,
mosolyod elképzelhetetlen.
Majd meghalok,
és szabad lesz szeretnem.
Elgyűrűző
mosoly, szerelem,
kék karika szemem alatt.
Holnapra feltámasztalak.
A
két madár közt három tenger,
három tenger s egy hosszú tél.
Egyszerre szállt fel a két madár
egymás felé.
Madárnyomok
a hóban.
Rekonstruáld a repülést
a madárnyomokból!
Most
nyár van, és a földgyalu
betongöröngyöt, földet, téglát,
gyermekláncfüvet tol előre,
mint aki szülni készül.
Némán
növekszik testünkben az idő.
Egy-egy szóban néha feldereng,
mint anya arcán a magzat mosolya.
Hallgat
az utcazaj,
hangos a csend.
Az elveszett gomb
előgurul.
Kilépnek árnyékukból a
fák.
Ez a díszlet a bőröd,
nem tudod levakarni.
Arcod a csend,
lábad a fák,
s
az
árva árnyak hátad mögött
elhagyott otthonaid.
Nézem a földgyalu útját
három napon át.
Nem vakarom le a bőrömről a romokat.
A bűnt se, ha az,
hogy kapualjakban két tenyér közt
otthon kerestem.
De nem volt más,
csak a huzat.
Ki-be járt,
tántorogtam.
Még
szédülök. De szemed előtt
magam rakok otthont magamnak.
Méhemen átdereng
a magzat mosolya.
A kín még csak készülődik.
Készülődik a kín –
lélegzetté válni.
Lassan
lélegzetté válik a kín
az idő leheletében.
Mária
ölében tartja a Fiút,
ölében tartja a halált.
Kicsi a halál Mária ölében,
Mária ölében kicsi a halál.
A védtelen föld
fonnyadt csecsemő-arca
a születés végtelen üvöltése
az elcsöppenő tejben...
Mária minden bányászanya.
Tüdeje
két fekete szárnyát
még egyszer megemeli,
aztán az égi
bányába zuhan.
A
fekete bányabogár
menekül,
világít a félelem utána.
Hull a göröngy
a páncél-próféta-hátra.
Nem
figyel rá, csak a bogár
a menekülő szemfehérben,
a páncélja sincs védtelen bogár
a végtelen bányaszélben.
Mária minden bányászanya.
Méhemen
átdereng
a magzat mosolya.
Megszüllek
mozdulatonként,
szálanként minden hajszáladat,
megszülöm a világot, ami
voltunk,
ami leszünk, megszülöm halálodat,
megszülöm az űrt, hogy ne félj,
ha belőlünk semmi sem maradt
a végtelen száműzetésben, csak a föld
fölöttünk, s akkor föltámasztalak.
Kiülsz fölém az égre.
Kire hull a feldobott picula?
Az lesz a hunyó.
A
hunyót halántékon éri
egy repeszdarab.
Elesik, nem fáj semmije,
csak elesik.
Aki hunyó volt,
és nem az ő halántékát érte a repesz,
aki kilépett az égő ház falán,
akinek robogó vonatra kellett felugrania,
az minden robogó vonatra felugrik,
minden ház falán kilép.
utolsót kiált minden kiszámolás után,
minden piculára felteszi életét,
és addig dobja az égre,
míg odaragad.
Eszeveszetten
vonatok zakatolása
mosolyig hajszolt
alultáplált
testünk
sovány vacsoránk bögrék cserepei
anyánk szétfolyó arca –
szemedbe zuhanok
alvadt
hajam
arcodon végigcsorog.
Itt
élek betonba falazva
hangtalanul.
Talpam a kövön,
kő a kezem.
Fejem nem mozdíthatom.
Tudom mégis, hányféle ég
vonul el fejem fölött,
betonba száradt hajammal tudom,
ujjam hegyével két tégla között.
Tudom az ősz színét,
és az éj súlya nyomja fejemet.
Lábamon kúszik fel lassan a reggel,
mint a vér,
talpammal tudom a földet,
mint mikor még otthon éltem.
Hányszor
meghaltam – te tudod.
Belefogytam. Mert nem akartam
életben maradni mindenáron.
Mert nem volt szövetség a szerelem.
Mert nem akartam életben maradni
bármi áron.
Mert nem volt szövetség a szerelem.
Aludj jól!
Lélegzetedben alszom el.
Az árokba vert virág
méhembe felnövekszik.
Takard ki bőröd,
takard szívverésembe magad!
Fekszem a fűben
szemed alatt.
Otthon a szabadságban.
Tűrhetetlen
fényben
tágra nyílt szemekkel,
az út végén is túl,
a hang határain
szemed felé,
a fény forrása felé.
A
sötétség mélyén,
ahol a fénybe hajlik.
A szerelem szakadékaiban.
Egy
másik bolygón,
egy másik nevetésben.
Rács kettőnk között.
Ezen
a földön,
ahol hozzád találok.
Idelökve
a bombatölcsérek szakadékaiba,
a kék meg lila foltos hazákba,
nincs más út, csak a föld belseje felé,
minden mást ellep a szögesdrót.
Ezek a véget nem érő fegyverek
a megerőszakolt föld nevetése:
– Mégse bírtok velem, mégse!
Harmadnap újra feltámadok! –
a remény buta gajdolása
a süllyedő házak előtt,
a lábakat térdig benövi a moha,
a földről kúszik fölfelé a fény,
áttetsző tenyerünkön átsüt
a közös nyomorúság,
az istálló-meleg...
Semmi halál sem bír a szerelemmel,
minden medencét betölt a vér,
táplálja magzatainkat.
Holnap megint feltámadunk.
