Száműzött szivárvány. Budapest, Magvető Könyvkiadó, 1980.
Dózsa testével megétettek
átlyuggatott kabátban a lélek reszketése
napraforgó arcú szerelem
senkiföldje kívül-belül
mennyi zsarolás kisfiúszemekkel
mutató nélküli vekkerre célzott
távirányított lelkesedéssel
nem én vagyok beteg – a világ!
betöltöd testeddel a tengert
micsoda csapda hogy valóságos
a túlsó parton az ártatlanok
a másik ének a testünkből kilépett
bőrünk börtönében
a halált daráló gépezetben
még megrebben az átlőtt gondolat
elmeszesedett erekkel fiatalon
bombatölcsérbe zuhantál csupaszon
az ajtót senki sem csukta be
az idő elmúlik veled
fiaink virághavas bőre alatt
önkioldó exponáló
a piros szegfűt ablakba állították
őrület ellen mítoszt és legendát
semmit sem tudtok a félelemről
koronatövis kihagyult ikonokon
a forrás a szájadon kicsörtető
kultúrkocsmákban bujdosó
ököllel szétvert csendőrlaktanyák
nem! a vers nem vigasz –
félünk a holtaktól pedig önzetlenek
és mégis kúsznak szavaim előre
aki tátogó halak között
már megint arra ébredek
a szél a víznek nem felel
fejem nyakamra visszavarrom
aki lábon hordja ki a halált
testvérem kezét is lenyiszálták
betegségből betegségbe
kibújt a rab a rabruhából
a szerelem szájából kifordul
halántékunk alatt a beültetett
nem tudok aludni - barátaim
az orvosnő az úszó mentőautón
kékpettyes köpenyben fekszik ...
nagy eső támad ahogy nézlek!
az őrült pálca a földre mutat
a rabszeműnek már a fal repedése is
lejárt a fejem – visszavonják
a csend térképe a vízmosásos arcokon ..
egymásbanőtt kezeink
hiába ázik be a telefon
az otthoni arcok felszaggatott útjain
hajszálanként földreszegezve
már attól félsz hogy a te szemeddel
hazám küszöbére lökve
a festett képen piros tehénke
megrendezett földrengések bőrünk alatt ..
szerelem színébe öltözötten
testünk és otthonunk csak terep már
radar-reggelek lehallgatott éjszakák
minden képeslap feljelentés
nincs menedék
válassz magadnak csalánt vagy csalánt! ...
senkim sincs csak a hazulról jövő hírek ..
idegenbe halál elől se!
hát nincs hazám csak várak városok
bőrünkbe befalazva
szaporodnak a szép szavak szaporodnak ..
az igazi szó növekszik mint a fa
támadj fel földi nap támadj fel!
a kezek mindig újranőnek
bevakolt ég alatt
föld felettem ég alattam
almafán utolsó alma vagyok
két lábon lépkedő ballada vagyok ...
határátlépő szerelem vagyok
küldj a föld alá nagykövetnek
rád gondolok és kinyílik az ajtó
lassan már csak kiadhatatlan
édes tejedet kiköptem számból
testvérem minden repülő
holtan születtem s élni tanít az ég
arccal a nap felé alszom én is mint a holtak
háború testvére anyám
örökké úton lángoló motorok között
egy földgömböt és egy koporsót
számon kérem a halottakat
meggyaláztak névtelenül
a holddal együtt elfogyok
állok meggörnyedt sírom előtt
nem én füstölök eltérített vonat
temetővirág vérével élek
felkötnek vagy meggyaláznak
katonák erőszakolják meg a földet
a megnyílt földben tenyerek
kivégeztek és túléltem a halált
épül a lélek s összeomlik
megélem veled a holnapot
három határom hűségem hazám halál ...
a föld alól jövök nem süt a föld alatt a nap
meghaltam, mégis itt vagyok
vérköreimben lassan keringnek
a földre száműzött napok
I
átlyuggatott kabátban a lélek reszketése
soha meg nem szűnik - fázik a föld alatt
kiszáradt fában terpeszti szét ujjait
a szélben - folyóba fulladt csillagok fölött
és nem kel fel többé a nap
becsapódik szemgödreinkbe
kiürített koponyánkban rozsdás szegek
csont a csontot felzabálja
II
napraforgó arcú szerelem
őszi menetrend szerint
fejed lehajtod
tarkód védtelen
célba vett árva hadsereg
torkig rozsdában konokul
talpon elnehezülten
megfagyott iszapban
III
senkiföldje kívül-belül
rácsnak kiképzik a fogakat
műfüleket osztogatnak
égbolt-pótló üvegszemet
rejtett eső rabok zuhanyozója
lelkiismeret-lakkozó készülék
a lökhajtásos szekér hova visz
utaznak kifestett babafejek
az áldozat még megkérdezi
a gyilkostól a pontos időt
biztonsági öv a szájon
zuhan a történelem
IV
mennyi zsarolás kisfiúszemekkel
barnapihés anyajeggyel - vékony
horzsolással a térdük fölött
reklámmal teleragasztott tüdejükkel
testünk elé állított fiainkkal! -
véres tankönyveket lapoz a szél
az első sorban az elesettek
a hátulsókat mosolyogva odébbterelik
V
mutató nélküli vekkerre célzott
gyermekek kéz- s lábnagyujjára
összeszorított fogak közé
betanított medvebőrre
spárgával kikötött csirke robban
számítógépek megzavarodnak
két méter hosszú szabadságom
galambvérfoltos hómező
VI
távirányított lelkesedéssel
egymás húsába harapunk
huszadik századi Dózsa Györgyök
sülnek terített tereken
megőrült mocsarakba bújnak
megcsömörlött mezítlábasok
egymást űzik - hogy ne lássak
szemhéjam szememre nő
VII
nem én vagyok beteg - a világ!
átültetett vesével művégtagokkal
szemüveggel védve szemét a naptól
halántéka védtelen
pedig hányszor volt fiatal!
hányszor szült leányt fiút!
a reménynek hány színe van!
a szerelemnek hány lobogója!
pörgünk pörgünk jaj le ne essünk!
egymást temetjük szüntelen...
gyilkolni tud az őrjöngő szó is
világtalan világom - vigyázz!
VIII
betöltöd testeddel a tengert
csupa szeplő éjszaka az ég
harangokat húz a hangod
s a visszhangot visszaadod a földnek
felrepedt szájunk csupa só
izzad a föld csupa veríték
halálunkból lassan megszületik
az arctalan homok a kő s a fű a szélben
IX
micsoda csapda hogy valóságos
a kő a fény s az ostorcsattogás
belévetítjük a térbe torz álmainkat
s valóságosnak hisszük a bálványarcú követ
hol a nap kel fel szemünkben hol a hold
csak mikor a szüntelen ostorcsattogás
hasít testünkbe akkor értjük
kinek a kezéből vehetünk kenyeret
X
a túlsó parton az ártatlanok
örökkévaló néma vádja
megpattant szemekben az utoljára
lefényképezett vad igazság
és mi szemeikkel látunk:
a dróton rángatott hazugságot
kifestett képpel angyalszárnnyal
célba vesszük cirkuszi porondon
XI
a másik ének a testünkből kilépett
az égről verődik vissza mint a fény
és mint a füvek belélegezzük
átjárja testünk vérrel s áhítattal
tenyerünk a tükörre tapad
árnyékunk átlép a falon
s az átlyukasztott mennyboltból vékony
sugárban szivárog a vér
XII
bőrünk börtönében
csont csont ellen uszítva
halálos hús hivatalában
szeplőket szülünk az égre
az önkéntes őrangyalok
megmaradásra ítélnek
tudathasadásos
történelemre
XIII
a halált daráló gépezetben
mindnyájan meztelenek vagyunk
csak hús a késnek ész a mozdulatnak
mely beint hogy kezdhetik megint
mert van idő arra hogy egymást belökjük
a kés alá de aki megérti
hogy működik az egész: szájában a szóval
zuhan mert a kések figyelnek
XIV
még megrebben az átlőtt gondolat
aztán földre bukik szájában még a szó
de már csak kileheli - fölötte
a szétrebbentett madarak
egyenként fára ülnek és csak a csend
terjed nagy foltokban széjjel
az árnyak összehúzódnak - a homlokokon
sötét árkok: radioaktív félelem
XV
elmeszesedett erekkel fiatalon
halálra felkészülten vigyázzban
fejemre nem húzok védősisakot
hadd írják halomra a feljelentést
aki fejemet - a földet jelenti fel
a beszegezett szemű ablakokat
Ady árváit a kútba lökötteket
bordánk közt a félrevert harangot
XVI
bombatölcsérbe zuhantál csupaszon
szögesdróttal kivert ég fölötted
örökös éjszaka naptalan
testeden törmelék téglaroncs
mássz ki négykézláb a földre
állj lábra ne félj van erőd
emeld magasra fejedet
tiéd itt minden fájdalom
XVII
az ajtót senki sem csukta be
s a szél mindent elmozdít helyéről
ennyi elég hogy holt tárgyak legyünk
tapogatózunk de minden kéz idegen
van aki fának képzeli magát
és gyökeret ereszt a padlóba
a szék meg helyette járkálni kezd
a szekrény kinyílik mintha szólna
XVIII
az idő elmúlik veled
mindent benő az idegenség
vegetál a nap
a láthatatlan kivégzést
csak az áldozat látja meg
de már nem segíthet
rajtunk a néma jel
hol itt hol ott virraszt
burjánzó városokban
már semmi sem a miénk
hangunk kiverve tátogunk
tehetetlenül
XIX
fiaink virághavas bőre alatt
repeszdarabok - felakasztott fák szemükben
védtelen vállukon vasfegyverek
egymásra lőnek ártatlanul
nem szederinda fojtogatja őket
nem tarló sebzi fel a lábukat
nem máklevével itatják őket
dobszóval vonulnak idomított utakon
XX
önkioldó exponáló
ártatlan szemünk mögött
szegfű szegfűt figyel
álmában is
az önműködő feljelentés
fejünket hóval benövi
minden szerelem ismeretlen
puskacső halántékodon
XXI
a piros szegfűt ablakba állították
tejesüvegbe - mégsem árultam el
a magnószalagot lenyeltem
hiába keresték nagyítóval
csak csontot találtak és csendet
a bizonyíték test a testben
csak nekem világított
sejtről sejtre visszahallgatom
XXII
őrület ellen mítoszt és legendát
szűköl a szív szivárvány-reményt
kapdos a kéz árnyék-hősöket állít
s a kés logikáját megérteni gyáva
és egymás ellen uszulnak a szavak
az érteni készek hadba küldhetők
agyunkról a drótpókhálót letörni
kéne - tudni a pusztítók matematikáját
fegyvertelen aggyal védtelenül
gyönyörű eszmékbe öltözötten
vakító célpont vagyunk
a rikácsoló mikrofonok előtt
XXIII
semmit sem tudtok a félelemről
féltem és élni megtanultam
de díszletekké váltak a házak
s az arcok egyre távolodtak
szobor-városban jövök-megyek
valaki mond egy sírfeliratot
visszalép a talapzatra
s egyedül maradok megint
beszélgethetnék a széllel
de makacsul arcokra vágyok
ahová becsapott a bombaszilánk
s az utak nem tudni merre mennek
XXIV
koronatövis kihagyult ikonokon
festett fájdalom Krisztusa
kitárt karú történelem
a kiűzöttekért mit tehet?
nem támadunk fel új halálra
múmiának meg nem maradunk
a megrendezett mosoly maszkját
lemossuk arcunkról tiszta vízzel
XXV
a forrás a szájadon kicsörtető
lemossa a vasdobozokat betoneget
fülünkben a visszhang vérdobogás
a lélek lábujjhegyen lépeget
kezed a földben bordád fölött a fű
fázik a szélben: feltámadás
kicsapott kecskék lelegelik
és csak a levegő semmi más
ami fölötted a miénk
átlőtt zubbonyába öltözünk
bevonulunk fáradt katonának
bádogkulaccsal kihagyult fényképpel zsebünkben
XXVI
kultúrkocsmákban bujdosó
leköpött szájba vert gondolat
letörölnek a dobogóról
a közönséget kirekesztik
az ajtónállók felügyelnek
lesik ki figyel ki tapsol
hányszor veri össze tenyerét
hány percig milyen ütemben
hát ne tapsold meg magadat
szabadság szerelmese szó
bujdoss némán szemtől szemig
szájról szájra mint a népdalok
XXVII
ököllel szétvert csendőrlaktanyák
gödrében emeletes álom: iskola
kislányok nyakában gyermekláncfű
letérdelnek ha kigyúl a villany
szemmelverés ellen piros szalag
nyugdíjas bányászok nyugalma nova
nájlonzacskóban összegyűjtik
a tehéntrágyát muskátlinak
szekeren szülnek az asszonyok
gumicsizmás Máriák
bibliába préselik a kiskatonákat
karukon óra: küllőszemű kutya
XXVIII
nem! a vers nem vigasz -
lelkiismeret
kiszúrhatják a szememet
akkor is énekelek!
mindig énekel valaki
élni csak így lehet
világ virága: vers
lelkiismeret
XXIX
félünk a holtaktól pedig önzetlenek
nekünk adják mindenüket segítenek élni
s megérteni hogy vagyunk -
nélkülük állatok maradnánk
ki mer úgy szólni az anyjához is
ahogy a holtak a végső igazat -
éljünk szavaikkal s tágranyílt
szemeiktől tanuljunk erőt
XXX
és mégis kúsznak szavaim előre
szürkén soványan álmatlanul
nincs fedezék és hátulról is lőnek
testvéri tarkólövés a télben
az ég is idegen a hó vérpecsétes
megfagyott madarak lábnyomok
soha sincs csend és nincs megállás
aztán az erdő mintha otthon...
emberi szóval szól - védtelen
törvény álljon érte vigyázzban
ne utókor ... történelem!
XXXI
már megint arra ébredek
hogy minden hajszálam indul haza
fekszem kopaszon - megindul az ágy is
mögöttem szétrobban az ablak
dugom fejem a párna alá
csempészáru a vámosok elkobozzák
átvilágítják lepecsételik
és hontalanná nyilvánítják
XXXII
a szél a víznek nem felel
benned lélegzik a táj
a száműzetés útjaival
körben kifosztott koponyák
egymásbafulladt életek
öngyilkos szavak hamuja
s a kétségbeesett remény
megszállott magas homloka
a rád omló emlékezetben
XXXIII
fejem nyakamra visszavarrom
bekötöm sállal - ne lássák a cérnát
hajat növesztek járok a senki földjén
lepecsételt tarkómmal igazolom magam
átlépek falon homlokon
hordom a hazai szavakat
kendőbe kötve korsó vízzel
a kiürített koponyákba
XXXIV
aki lábon hordja ki a halált
sebesültekkel szövetkezik
ólomnehéz a lába - álma
ázott jegenyék lázadása
az élőkért harangot ki kongat
ki indít háborút homlokokért
ki épít hazát havazásból
kiolvashatatlan térkép fölé?
XXXV
testvérem kezét is lenyiszálták
összerándulva agyamba túrt
levesbe habarta amit talált
és felügyelt a tálalásra
receptet írt jegyzőkönyvet diktált
rendőrt mentőt hozatott
családi képet csináltatott tüdőmről
leltárba vette lélegzetemet
XXXVI
betegségből betegségbe
menekül iszap-lábnyomokba
bőréről leolvasható
az árulás ujjlenyomata
szembesíthető szavakkal
szemekkel óramutatókkal
besúgó barátaival
s anyjával ki testével sem védte
XXXVII
kibújt a rab a rabruhából
de csíkos maradt a háta melle
körülülik a tanítványok
felemelt ujjuk ráccsá válik
csíkokban csorog az eső is
faltól falig tántorog a nap
fű árnyéka fekete rács
alattomosan testére kúszik
XXXVIII
a szerelem szájából kifordul
a jóváhagyott alma
elrejtett magnetofonszalag
forog fekete magban
az utolsó kihunyó mosoly
mögött menekül valaki
az égen kiirtott csillagok
megkésett jajkiáltásai
XXXIX
halántékunk alatt a beültetett
bomba időzítve - egy gondolat
és működni kezd - kráter-szemek
merednek ránk beomlott homlokok
tenyerünk sebes a tapstól
reménytelen kérvények aláíratlanul
hebegnek pálmákkal védett íróasztalokon
felszakadnak a szájak sebhelyei
XL
nem tudok aludni - barátaim
háza előtt pattanásos
őrangyal láthatatlan láncon
fejében túró paradicsom
cseréptányéron - gyanakodva
figyeli a porrongy színét
felírja a ki-bejárók rendszámát
hátukról s a gyermekek énekét
XLI
az orvosnő az úszó mentőautón
megy az elsodort csecsemők után
meghallgatja a jelt már nem adó
szíveket elkülöníti a jajveszékelőket
receptet ír az elmerülőknek
az elárasztott ablakokba lasszót
fáslit dobál s a teknőbe fúlt gyermekeket
pokróccal letakarja
XLII
kékpettyes köpenyben fekszik
kőpadlós kórházfolyosón
két ellobbant gyufafej
s egy elhízott macska között
piros papucsos lába megrándul
vaságyak folytatják mozdulatát
házi húslevest csendet álmodik
rácson át les rá az egyszemű ég
XLIII
nagy eső támad ahogy nézlek!
arcodról csíkokban csorog le a festék
lassan már csak a csupasz spárga
rángatózik s egy ottfelejtett vigyor
utolsó trükk: a bohócsipka
egyensapkává lép elő
tevék tigrisek menetelnek
fűrészporral felszórt temetőkön
XLIV
az őrült pálca a földre mutat
de nem fakad föl a forrás
kivezénylik a gyermekeket
de nem tudják mit énekelnek
fejünk fölött a kék remény
hiába mázolják át naponta
hiába tiltanak el az anyatejtől
felnövünk árvacsalánon is
XLV
a rabszeműnek már a fal repedése is
ostor - áruló az engedélyezett égdarab
megszámolja a tarhonyát a levesben
homlokát összetéveszti a holddal
hány lépés oda-vissza a halál
várja-e még vacsorára valaki
hull-e még kezére bizalom
hall-e még szót amiben hihet?
XLVI
lejárt a fejem - visszavonják
marad egy sebhely - vagy annyi sem
pedig milyen gyönyörű voltál
szövetségesem: szerelem!
marad a táj - szíve helyén
átlőve - élve halállal
de még mindig feltámaszthatom
véradó napsugárral
XLVII
a csend térképe a vízmosásos arcokon
szakadék a szemek mögött
hegycsuszamlások a ráncok
s az út végén a szigorú száj
megcsócsálta nekünk a szerelmet
a szabadság szárnyát visszavarrta
és most fogát összeszorítva
ütemes tapssal mondja a csendet
XLVIII
egymásbanőtt kezeink
között a hazai kenyér
kivirágzanak a közkutak
kórusban a kövirózsák
a martilapu meg a malter
megül magában megmarad
üvegkoporsó-városokban
mutogatják a múmiákat
vándorolnak a vészjelek
ajtót fület zárnak kulcsra
egymásbanyíló tenyerek
végítéletben virágoznak
XLIX
hiába ázik be a telefon
szótól szóig - barátaim bőre alatt
ugyanaz a kicsengetés
ugyanaz a gond hallgatásainkban
kipakoljuk a hazait
eszünk - nézzük a telefont
estére már egymástól is félünk
ingedről a gombok elmenekülnek
L
az otthoni arcok felszaggatott útjain
már csak képzeletben juthatsz haza
szögesdrótok a szemeken
csak a kézfogások néznek össze
megszokjuk majd a jelbeszédet
gondolatjel - valaki elesett
három pont... kisemmizettek
csend: együtt vagyunk
LI
hajszálanként földreszegezve
meggyötört göröngyök között
már csak a fák kórusával nevethetek
gyökereimmel járhatok
otthon már csak mások mosolyában
szerelemben már csak veled:
meghajszolt hazám hófehér
hattyú homlokodon
LII
már attól félsz hogy a te szemeddel
céloznak a szivárványra
egy fél hangod is elég
hogy valaki belefúljon
falazd falba magadat
kiáltson a kő hallgasson a ház
az ablaktalan éjszakában
hajad a hóval elvegyül
LIII
hazám küszöbére lökve
szürke madzaggal átkötözve
ordító gyanús csomag
szétszerelnek összeraknak
órát ültetnek torkomba
megetetnek majd holtomba
addig még belém sem rúgnak
mégis értem harangoznak!
LIV
a festett képen piros tehénke
az égből jődögél le
kötényben mezítlábas leányka
mogyoróvesszővel vigyázza
meg ne fordítsátok a képet!
világtalanná válik - élet
tapossuk a sarat vessző kezünkben
előttünk piros tehénke
LV
megrendezett földrengések bőrünk alatt
a leomlott ég törmelékei között
azonosíthatatlan lábak kezek
egymásra omlott szeplők szerelmek
túléljük a történelmet is
szüljük jajgatva a jövőt
vaságyakra vert világban
egymás kivert szemében
LVI
szerelem színébe öltözötten
járok míg el nem üt valaki
két szemem két pingponglabda
ütik verik ütik verik
kétfelé forognak az órák
ha balra nézek jobbra vagy
ha jobb kezemmel nyúlok érted
ballá változik
LVII
testünk és otthonunk csak terep már
házkutatás pecsétje rajtunk
a félelem fönnakad
a dadogás rengetegében
elrejtezünk egymás mögött
de az iszonyat ragálya járkál
kinyújtott kézzel homlokunkra
mutat s a ráncok elárulnak
LVIII
radar-reggelek lehallgatott éjszakák
megszenesedett mondatok
tengerek elroncsolt tüdeje
műanyag álmú ólomkatonák
kioltott szivárvány-szemek
s egy kékcsíkos kisfiúing
közlekedő közhelyek között
háromszemű keresztutakon
LIX
minden képeslap feljelentés
a földről - hallotta léptedet
írnod kell mégis - majd megszámlálják
szálanként a füveket
betűnként mit olvastál írtál
bírd ki hogy túléled halálodat
kiskötényed zsebében dió
hazulról hazáig nevet
LX
nincs menedék
halálfogytiglan kiűzetve
a lelkiismeret
rácsai közé
utánad már csak a föld alá
érted már csak száműzetésben
háromszemű nagyvárosok
vérző aszfaltján vigyázzban
LXI
válassz magadnak csalánt vagy csalánt!
válassz magadnak tövist vagy tövist!
csalán nő arcodon kezeden
ujjadon köröm helyett tövis
nincs választásod - megvonatott
már csak annyi hogy leteheted
elvámolt bőröndöd kinyitva
felleltározott életedet
LXII
senkim sincs csak a hazulról jövő hírek
fényképek a polcon - még éltünk
mindannyian
és Budapesten az ázott kenderillat
napraforgók s a Szamos a körutakon -
még élek de már csak úgy mint a katonák
akik hiszik hogy odahaza még élnek
de elnehezült lábaikkal már tudják
nincs mögöttük más csak üszök és korom
LXIII
idegenbe halál elől se!
forgathatják az ezüstgyűrűt
a szerelem csak itthon nyílik
kalákába építünk hazát!
téglát téglára tavaszt tavaszra
eljön a kékszemű szerelem
kettétört kenyérrel tiszta vízzel
puszta kézzel kitépjük a csalánt
LXIV
hát nincs hazám csak várak városok
bekerített homlokok lehallgatott hitek
a szülőföld száműzöttei
még egymásban sincs otthonunk
a közösség köldökzsinórjáról
lemetszettek bennünket sorba
koponyánkat befalazva
védtelenségre ítéltettünk
nincs más út csak egymás felé
az élet nem örökölhető
miénk csak az amit megértünk
egymás közös lélegzetéből
LXV
bőrünkbe befalazva
hogy ránk ne omoljon az ég
koronatövissel koszorúzva
kívül-belül
aki tátogó halak között
emberi szóval szól - védtelen
törvény álljon érte vigyázzban
ne utókor... történelem!
LXVI
szaporodnak a szép szavak szaporodnak
elfedik a valódi virradatot
nap helyett stopplámpa működik
műtőkés helyett manipulált mosoly
lefagy a remény ha nem álljuk körül
testünkkel védve leheletünkkel
meghal a szó csak a fülekben születik újjá
meghal ez az ének is ha valaki nem énekli tovább
LXVII
az igazi szó növekszik mint a fa
a szájtól elváltan is gyümölcsöt nevel
a holt szó lehull nem hallja senki sem
s a csend a füleket szétrepeszti
az ének áramlik testünkön át
áttetszők leszünk mint a fény
s a dolgok tiszta körvonalakkal
ülnek a tájban s velünk lélegeznek
LXVIII
támadj fel földi nap támadj fel!
hadd legyen hazám: oltalmam
halál helyett életem
egyetlen bizodalmam
nem menekülök - van erőm
nem élek számban halállal
élek szivárvány-szerelemben
fecskemadár szárnyával!
LXIX
a kezek mindig újranőnek
hiába operálják ki a szemeket
földet eszünk talpunk alatt az ég
testvéri tengerek
LXX
föld felettem ég alattam
mások gondjára maradtam
májusi meggyet szerettem
fekete menyasszony lettem
most mindenkit megkövetek
ki valaha megkövezett
s kit véletlen megköveztem
utam végén megkövetem
LXXI
almafán utolsó alma vagyok
hullok vándor homlokára
szomját oltja vagy velem vándorol
páros sorsunk oltalmára
szádban jó íz vagy harmadik szemed
lehetek minden most kezdődik a hajnal
mikor éretten kezedben ébredek
öngyilkos májusi almafagallyal
LXXII
két lábon lépkedő ballada vagyok
várral lépő Kőmíves Kelemenné
omlik alattam tengerszem-szakadék
fiam szoptatja minden szomszédasszony
hajnalra kelve újra elindulok
tudván tudva hogy befalaztatok
tudván tudva hogy mellem hegyéig ér
az égre kent malter s térdig kő vagyok
LXXIII
határátlépő szerelem vagyok
méhem megvámolt szégyenem
tolató vonatok homlokán
tarkómon leltári szám világít
se napom se holdam se csillagom
csak föld a számban fogaim között
halántékomon búvópatak
lüktet a jövő kékiringó
LXXIV
küldj a föld alá nagykövetnek
szemgödrök mélyére elnémulni
töröld el a feltámadást
húzd át testem útlevelét
ültess vadsóska martilapu alá
kergess világgá csontviharba
kötényem tartom akkor is
májusi cseresznyefa alá
LXXV
rád gondolok és kinyílik az ajtó
országhatárokon át - vigyázzban áll a
szögesdrót
átnyúlik felette cseresznyefa ága
neved a nevemmel elkeveredik
hamubasült pogácsa arcunk
s nem állíthatnak meg mennyei vámosok
LXXVI
lassan már csak kiadhatatlan
verseket írok barátaim kiadva
a sorsnak amit úgy hívnak szerelem
s ahonnan behívnak katonának
tarisznyánk határátlépő harangláb
szemünkre fagy országos jégeső
átlukasztott hitek lejárt kalauzok
vezetnek ikrek csillaghullása
bedeszkázott hazák virágzó szögesdrót
kutyatej nyílik kankalin
anyánk pókhálóval szövött szeme
könyvespolcunkon katonatemető
LXXVII
édes tejedet kiköptem számból
Anyám meghajszolt Magyarország
lettem mezőben madárijesztő
repülőn madár föld alatt vakond
erdőben eltévedt ösvény
sehova hajszolva haza
síneken át határőrbódéval
lépegetve országház színe elé
életreítélve ártatlanul
szülvén verseket katonákat
csillaggal párban előállítva
fenyőből ácsolt feltámadásra
LXXVIII
testvérem minden repülő
száll szemem határokon át
megvámolható méhemben
ikercsillagvirág
minden lovam a föld alatt
csontkoponyatemető
kivirágzik a kutyatej
ejtőernyő gomba nő
öt világrész öt haza
öt ujjunk ökölbe szorul
lakhatatlan laktanya
árnyéka földről égre hull
hajnalok szállnak madarak
repülnek fölfelé a fák
felhőkarcolók tenyerén
térdeplő lakatlan tanyák
és repül minden mondatom
kitépett nyelven - szól a csönd
félrevert harangok között
ingázó visszhang köszönt
LXXIX
holtan születtem s élni tanít az ég
páros csillaga két szemed
a száműzött szeplők feltámadnak
arcodon - mosolyod eltemet
zuhanunk félszárnyú repülővel
átlőtt madártorkokon át
rabok hátára festett zebra
otthonunk - aszfaltvirág
szakadékban szerelem
patak elmosta dió
földgyaluval letarolt fenyő
csúcsán hűséges rigó
felváltjuk a szobrokat
őrködünk fejünkön galamb
bronzlovakon megindulunk
szoknyánk félrevert harang
LXXX
arccal a nap felé alszom én is mint a holtak
hajnallal ébredek égen járok délben
egyszemű vagyok
meghalok minden disszidáló nappal
fejtől való fa árnyékától is árván
faragott tulipán nélkül szegényen
gyeptelen árok az utam füstcsík nyomomban
LXXXI
háború testvére anyám
lettem háborús anya
eltemetetlen halottaim
csorba csajkája: haza
tehervonattal viselős
menyasszony-katona
határátlépő hűség
sínek vad otthona
átalvetőben magzat
elvetélt mosolya
háború testvére anyám
lettem háborús anya
LXXXII
örökké úton lángoló motorok között
örökké gyalog
mindig hazulról
mindig haza
térképemet bőrömre rajzolom
cipzárat órát adok
kártyakirályok ellen
kórházba hadba vonulok
vízszintesen mint a gondolatjel
utazok ma is veled
az égen három feljelentés
nem ér a nevem nem ér a neved
küldök neked kenyeret tejet
rendőrök közt néma vagyok
kulcstalan lakástulajdonos
testvéreim a csillagok
LXXXIII
egy földgömböt és egy koporsót
kapott örökségül a fiú
feje lett a földgömb és koponya
örökségem a háború
azt mondják hogy most béke van
csak éppen belehalunk
leltár szerint ünnepnapokon
könyvespolcokra vonulunk
könyvbe préselt koporsóba
s már minden szavunk földszagú
kenyéren és kútvízen élek
méhemben holtan kering a fiú
LXXXIV
számon kérem a halottakat
ábécésorrendben név szerint
felírom az autók rendszámait
megjelölöm a kivégzőhelyeket
feljelentem a feljelentőt
öngyilkosok sorába állok
egyetlen élő öngyilkosként
képviselve a koponyákat
LXXXV
meggyaláztak névtelenül
hát leszek névtelen
tövisháti megesett néma
gyermekláncfűpehely
elfújhatjátok a leheletemet is
föld gyomrából is visszatérek
nyelvem kitépve mezítláb
középkori parasztvezérek
kötelével a torkomon
lábam után húzott utakkal
földet szülök megitatom
véremmel elfogyó önmagammal
LXXXVI
a holddal együtt elfogyok
feltámadok a nappal
szakadékba hullhatok
tiszta öntudattal
holtom után már senki sem
ítélhet halálra
élek köztetek örökös
útjelző bádogtábla
sorsot cserélek veled
leszek helyetted árva
magam ítéltetek
felnemtámadásra
LXXXVII
állok meggörnyedt sírom előtt
elsiratozom magamat
eltemetem leborotvált
hazámat és hajamat
kiűzettem testemből is
halálomból is kitagadtak
napraforgó fejemet
beszolgáltatták a napnak
tarisznyám vállamra veszem
tele megtaposott földdel
felcserélem magamat
folyókat szülő anyaöllel
LXXXVIII
nem én füstölök eltérített vonat
meggyalázott végeken
névtelenül születünk
nevünk: történelem
számból a cigit kiverem
számból kiverik a szót
ruhámat bőrömet leteszem
indítok haza űrhajót
a Marsról is megérkezem
minden keresztet kettétörök
szétosztom minden szavamat
harangszóba öltözök
félreverem magamat
térképen bejelölöm az időt
kiszolgáltatott szívemen
felnőtt virágom szeretőm
LXXXIX
temetővirág vérével élek
kutyatejjel itatnak
már a szégyentől sem félek
virrasztok és virradnak
hajnalodok halállal
felkötöm fejkendőm egemet
hajnallal kel szemembe néz
gyalog jön aki megszeret
XC
felkötnek vagy meggyaláznak
megölnek vagy gyilkolok
választásra ítéltettem
szemgödrödben meghalok
tenyeredben minden úton
otthon jártam - nincs hazám
tenyered is földi csillag
földalatti koponyám
börtönszemű már az ég is
halálod is meglopott
homlokomon szögesdrótra
tűzött árva csillagok
XCI
katonák erőszakolják meg a földet
és szül a föld ólomkatonát
ólombányába megyek érted
ököllel verek szét laktanyát
útlevelem életveszélybe
érvényes immár én vagyok
minden út megvámolhatatlan
hitem hazai lábnyomod
XCII
a megnyílt földben tenyerek
egymásba fonódva mint az inda
sziklák közt forrás-vérerek
hazám védtelen halántéka
menetelve lekaszabolt
lángoló napraforgótábla
kereplőnek kikergetett
kisfiú óriási árnya
a föld alatt bujdosó napot
fejünk fölé kivezénylik
szemünk láttára megvakítják
már csak kopasz koponyánk fénylik
XCIII
kivégeztek és túléltem a halált
akár egy levert forradalom
kötélről levágva béna karral
arcomról a húst is lenyúzhatom
szívemről a ráncokat is
megőszül a rózsa reggelig
rám csukja börtönszemét a közöny
bűnöm meg nem ítéltetik
mert velem született a halál
s én nem éltem halált vele
körülsziszeg a száműzöttek
elmúlhatatlan szele
XCIV
épül a lélek s összeomlik
kiűzetés a két szemed
nem menekülök befalaz
a tegnapi történelem
terhem letettem szégyenem
meztelen vacog
néznek rám könyörtelen
tükrök: csillagok
XCV
megélem veled a holnapot
mert egyszemélyes nem lehet
s amíg gyáván idehazudják
csak magunkban remélhetek
sem szegfűm sem indulóm
kapával kifordított koponyák
igazában hiszek míg élni hagynak
az éggel együtt lázad fel a nyár
XCVI
három határom hűségem hazám halál
átléptem minden szakadékod
többesszámban törvénytelenül
szerelmes lettem és halálraítélt
megszakíthatatlan morzejelek
reménytelen továbbítója
verseim disszidáljatok
én itt maradok honfoglaló
hűségnek hitnek lármafának
XCVII
a föld alól jövök nem süt a föld alatt a nap
föld a számban fogam világít megtaláltalak
hazám lettél édes terhükkel föld alatt a fák
gyökérrel égnek földgyaluk járnak testemen át
nem bírnak velem sértetlenül felkelek itthon vagyok
lábonjáró ballada kék és piros napok
párosan járnak egemen szabad újra a szerelem
nem börtöncella énekes madár
leheletedben leheletemben jár
hűségesen mint a halál
